1788 szeptemberében abszurd jelenetsor játszódott le a temesvidéki Karánsebes határában: a törökök ellen gyülekező osztrák sereg csapatai egymást kezdték el lőni. A történetet pár éve felfedezte magának az internet népe, és azóta is szeret hangosan nevetni rajta, de érdemes megvizsgálni azt is, hogy mi vezetett ehhez a tragikomikus eseményhez.
A 17. század legvégén, 1699-ben úgy tűnt, hogy az Oszmán Birodalom félholdja végleg elhalványult. Az ekkor megkötött karlócai békében a Temesvidék kivételével minden olyan, egykor a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területéhez tartozó területet visszaadott, melyet a mohácsi csatát követő években elfoglalt.
A Temesközt végül a Rákóczi-szabadságharc után sikerült visszaszerezni az 1715-1716-os hadjárattal. Ennek tetőpontja Temesvár ostroma volt, ahol ugyanaz a Savoyai Jenő volt a hadvezér, mint az 1697-es, mindent eldöntő zentai csatánál. Ez az ostrom, ha máshonnan nem, Dargay Attila Szaffi című rajzfilmjének bevezető képsoraiból (meg persze az alapjául szolgáló Jókai-regény, A cigánybáró első fejezetéből) sokaknak ismerős lehet.
Az Oszmán Birodalom innentől kezdve megpróbált igazodni a nyugat-európai standardokhoz: a szultánok fényes, a versailles-i pompára emlékeztető udvartartást vezettek, innen kapta nevét a 18. század első három évtizede, amelyet a török történelemben Tulipán-korszakként emlegetnek.
Törököt fogtam, nem oroszt
A békés időszak azonban 1730-ban véget ért, a birodalom ismét fegyverkezni kezdett. Ennek látható eredménye volt, hogy 1739-ben visszavették Belgrádot, az oroszokat pedig sikerült visszaszorítaniuk a Krím-félszigetről, ahová a cárok már emberöltők óta szerettek volna kijutni, hogy flottájukat végre olyan kikötőben tarthassák, amelynek nem fagy be a vize.
A dolog hamarosan egy újabb orosz-török háborúhoz vezetett 1768-ban, amely során olyan katonai teljesítmények születtek, mint Orlov admirális tengeri expedíciója. Az orosz hajóhad az arhangelszki kikötőből hajózott le a Földközi-tengerre (!), át Gibraltáron, megkerülve a Peloponnészoszt, azért, hogy Çeşme mellett vereséget mérjen a szultán flottájára.
A háborút végül 1774-ben zárták le, ettől kezdve az Oszmán Birodalomra már úgy hivatkoztak, mint Európa beteg emberére. Az oroszok elérték, hogy a Krími Tatár Kánság független legyen, cserébe lemondtak a havasalföldi fejedelemségekről.
Nem kellett azonban sokáig várni, és a konfliktus ismét kiújult a két birodalom között. 1783-ban az oroszok az előzetes megállapodást felülírva tartományukká tették a Krímet, melynek visszaszerzéséért a törökök újabb háborút indítottak. Ebben a háborúban Oroszország azonban számíthatott egy szövetségesre: a Habsburg Birodalomra.
A kalapos király háborúba megy
„II. Józsefet ugorjuk át, senkit sem érdekel egy kalapos király” – hangzik a Bëlga unalomig ismert szövege a Királyok a házban című számban. Valóban, Mária Terézia utódja nem számított valami népszerű uralkodónak a saját korában, és napjainkban is inkább valamiféle magába forduló, a felvilágosodás eszméitől megrészegült, meg nem értett zseniként szokás tekinteni rá.
József császár munkamániáját jól mutatja, hogy uralkodása 10 éve alatt 6000 (!) rendeletet adott ki. Ez, ha a vasárnapokat nem számoljuk, naponta átlagosan két rendeletet jelent. Voltak ezek között igen hasznosak, például a vallási türelemmel, illetve a jobbágyok jogállásával foglalkozó rendelkezések, miközben néhány lépése kifejezetten szőrszálhasogató volt. Az egyikben például előírta, hogy a drága temetések miatt jobb lenne inkább zsákban temetni a halottakat.
Uralma vége felé már erősen érezhető volt a vele szembeni ellenszenv, ezért a népszerűségének növelése érdekében belépett a török elleni háborúba II. Katalin orosz cárnő oldalán. A kockázatokkal már kezdettől fogva tisztában volt:
„Egy háború ezen az átkozott vidéken minden lehetséges betegségtől, dögvésztől és éhínségtől kísérve, s ráadásul oly kevés kilátással a nyereségre.”
II. József a török háborúról
A Balkán ekkoriban valóban nem volt vidám környék. A török seregek számos járványt (például vérhast) hurcoltak be, az ide-oda mozgó csapatok pedig annyit fosztogattak, hogy alig volt mit enni. Ilyen áldatlan állapotok közepette indította meg többek között a napjainkban mozihőssé avanzsáló Hadik András csapatait József császár.
A nem túl jól megszervezett hadjárat elsődleges célja Belgrád elfoglalása volt, ami 1789-ben sikerült is. A háború azonban tovább növelte a császárral szembeni ellenszenvet: drága volt, sok értelmét nem látták az emberek, ráadásul rengeteg áldozatot követelt. (Maga József is a hadjárat során szedett össze mindenféle nyavalyát, ez vezetett 1790-es halálához.)
Ilyen körülmények között került sor 1788. szeptember 21-22-én a karánsebesi fiaskóra. A történtekről a legjobb a császár saját szavaira hagyatkozni:
„Minden a legnagyobb rendben ment, és Karánsebesre értünk volna, a nélkül hogy észrevesz az ellenség, mert éjjel volt. Egy perc alatt néhány szerencsétlen oláh, vagy szabad csapathoz tartozó lovas, alarme-ot kiált, lő, ez által megzavar egy csapat huszárt és dragonyost, kik szintén lőnek, ezek a gyalogságra vetik magokat, és egy pillanat alatt teljes feloszlásban van az a hadoszlop, melynél én voltam. Az ágyúk és ágyúszekerek feldőltek, a sátrakat és kazánokat ledobták: egy szóval ez borzalom volt, a sereg egyik része lődözte a másikat. Némi idő múlva mégis helyreállott a nyugalom, és szerencse, hogy egy török sem üldözött minket, különben elvész az egész sereg; így is elveszett, nemcsak minden sátrunk és kazánunk, hanem sok poggyászunk is és 3 ágyúnk. Ki hitte volna, hogy tisztek 6 mérföldnyire előre vigyék a rémületet Lugosba, hol futva kiabálták: minden elveszett, meneküljön mindenki. És e nagy helység lakói vakon elrohantak, a sereg ott hagyott szekereit összetörték, ledobták a felszereléseket, a futó szekerészlegények és más odavalók rabolni kezdtek és az egész várost, valamint a vidéket Temesvárig kirabolták, egy szóval borzalom, melyet leírni sem bírok, de kegyetlenül átérzek.”
II. József a karánsebesi ütközetről (fordította Marczali Henrik)
A helyszínre érkező törökök a meggyengült csapatokat szétverték, majd óriási pusztításba kezdtek. Számos császári tisztet sikerült fogságba ejteniük, és a környék házait is sorra felgyújtották.
A nevető utókor
Mondani sem kell, hogy a császár hírnevét nem öregbítette az eset. A háborút lezáró békét egyébként már az új császár, II. Lipót kötötte meg – a megállapodás szerint a Habsburg Birodalom néhány kis kivétellel minden hódítását elvesztette.
A karánsebesi tragédia emlékét a későbbi korokban arra használták, hogy a következő generációk jókat mosolyoghassanak a kétbalkezes császári tiszteken. Nem volt ez alól kivétel a magyar írófejedelem, Jókai Mór sem, aki fontosnak tartotta, hogy történeti munkájában megemlékezzen az ütközetről:
„A két sereggel az a kimagyarázhatatlan baleset történt, hogy Lugos és Karánsebes között zivataros éjszakán összetalálkozva, mind a kettő a másikat nézte töröknek, s addig ágyúztak, puskáztak egymásra, míg reggelre úgy szétverték egymást, hogy mind a kettő futott, amerre szabad volt a tér: magát a császárt is magukkal ragadták ezer életveszély között. Hajnalra a török is odaérkezett; de ő már csak a hátrahagyott harminc ágyút találta az ütközet helyén, amelyben neki semmi része nem volt: de mégis övé lett a diadal. A nagyvezér aztán összeszedte az ingyen kapott troféumokat, s minden további verekedés nélkül visszament a maga országába. Senki sem üldözte.”
Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban
Mielőtt jól kinevetjük a császári hadsereg fiaskóját, jó, ha észben tartjuk, hogy a karánsebesihez hasonló baklövés nem egyedi példa a hadtörténelemben. Egy csata mindig nagy zűrzavar, a közepében lenni teljesen más, mint utólag értékelni.
Baráti tűz a történelemben
Ismeretes, hogy 1643-ban az angol polgárháború idején így halt meg Kingston earlje, Robert Pierrepont, akit társai épp ki akartak szabadítani az ellenség fogáságból, de a lövésük éppen saját parancsnokukat találta el.
Hasonló körülmények között lelte halálát az amerikai polgárháború egyik híres-hírhedt figurája, Thomas Stonwall Jackson is. Csapatát 1863-ban az észak-karolinai gyalogezred emberei az éjszakai sötétségben jenkiknek nézték, és lőni kezdték. Mire a tévedést tisztázták, Jackson már megsebesült, szállítás közben még a hordágyról is leejtették, majd legyengült szervezetével tüdőgyulladás végzett.
A világháborúk története is tele van baráti tűzből eredő tragédiákkal. A D-napon például néhány brit egység nyolc órán keresztül lőtte egymást, de 1940-ben a német légierőnek is sikerült elsüllyesztenie egy saját rombolót az Északi-tengeren.
Most akkor ki is táncolt kivel?
A neves angol hadtörténész, John Keegan azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az egyszerű katonák szemszögéből igyekezett vizsgálni az eseményeket. A waterloo-i csata kapcsán például felidézte a győztes, Wellington hercegének gondolatait, miszerint az összecsapás olyan, mint egy nagy táncest: amikor zajlik, akkor valahogy természetesnek tűnik, hogy ki kivel táncol, ám másnap már senki sem emlékszik jól minden részletre.
Érdemes ezt a hasonlatot felidéznünk akkor, ha háborús történetekről olvasunk. Ilyen volt például egy korábbi cikkünk a sztálingrádi csatáról: