Egy törökországi múzeumban tűnt föl három egészen hatalmas példány, melyek közül a legnagyobb 270 centiméteres hosszúságú. De mire kellettek a középkori magyaroknak ezek a hatalmas fegyverek? Ezzel és még néhány kapcsolódó kínzókérdésünkkel megkerestük Rákóczi Gergely régészt.
Kezdjük az alapoknál: mik ezek pallosok vagy kardok?
Általánosságban minden kardot pallosnak neveztek, amely egyenes pengéjű, és általában kétélű volt. Ilyen módon létezett például a 16-17. században a dragonyos lovasság fegyverzetét képező lóra való pallos is, amelyet a szablyától az különböztette meg, hogy nem volt hajlított a pengéje. A pallosok közé sorolható a kivégzőeszközként hírhedtté vált hóhérpallos is.
Hogyan kerültek ezek az eredetileg magyar régiségek Törökországba, tudni erről valamit?
Ezt sajnos nem tudom biztosan, de a Mohács utáni 150 éves folyamatos várháborúk kellő okot és alkalmat adhattak arra, hogy e kardok a török Portára kerüljenek, például Buda elfoglalása alkalmával.
Mi igazolja, hogy tényleg magyar fegyverekről van szó?
Sajnos ezt sem tudom biztosan, bízom a török kollégák szakértelmében, bizonyára rendelkeznek magyar provenienciájára utaló hiteles adattal. De egyébként nem lehet megmondani küllemre, kinézetre sem, mert a korabeli Európa gótikus kardjai nagyrészt ugyanolyan módszerrel, hasonló jellegzetességekkel készültek.
Mikor, illetve Magyarországon belül hol készülhettek?
Abban nem vagyok biztos, hogy egyáltalán Magyarországon készültek, könnyen lehet, hogy a középkorban fegyvergyártásáról híres Német-Római Császárság területéről származik.
A legnagyobbat mire használhatták? Merthogy harcolni kábé lehetetlen volt vele, az szinte biztos.
Igen, a középső kard, amely a leírás szerint 270 centi hosszú, már túlságosan nagy méretű ahhoz, hogy gyakorlatban is használni lehessen. Ez nem zárja ki adott esetben, szükség idején való használatát, de a kard mérete miatti hatalmas tömeg és a súlyeloszlás kiegyenlítetlensége okán valójában túl lassú lenne ahhoz, hogy harcban eredményesen lehessen forgatni. E kardoknak a funkciója tehát már nem annyira hadi, hanem inkább ceremoniális és rituális, fő feladata pedig a reprezentáció volt. Egy tehetősebb báró esetén például közvetlen katonai kísérete, banderiuma, esetleg familiárisa hordozhatott hasonló fegyvert ura hatalmát szimbolizálandó. A királyi udvarban szintén megtaláljuk a középkorban ezeket, ahol az uralkodó hatalmának jelképeként a testőrség hordozott ilyen kardokat. Hadi parádék, lovagi tornák, győzelmes hadjáratok után tartott diadalmenetek, követlátogatások, lakomák, diplomáciai események, királyi audienciák idején, egyszóval akkoriban egy sor olyan fényes ünnep és alkalom adódott, mikor a király a regáliákon (uralkodói jelképeken) túl e hatalmas, túlméretezett kardokkal is reprezentálhatta hatalmának nagyságát.
Nyilván így lehetett ez nagyjából máshol is Európában.
Ez nem valamiféle magyar sajátosság volt, igen, hanem a lovagi kultúra európai tündöklése idején mindenütt elterjedt gyakorlat. Németországon át a ködös Albionig számos példányát ismerjük e ceremoniális kardoknak. A 14-15. században egyaránt előszeretettel használták főnemesi és uralkodói udvarokban.
Ezeknek a magyar, illetve Magyarországról származó kardokon milyen kialakítási jellegzetességeket lehet megfigyelni?
A kétélű példány poligonális, sokszögű markolatgombbal van ellátva, a keresztvasa elég masszív, vége felé vastagodó kialakítású, rajta latinkereszt-alakú, áttört díszítés figyelhető meg. A rendkívül vastag pengének a keresztvas felőli végén két párhuzamos barázda a penge középrészén egy bemélyedésbe fut át – a kardoknak ezt a részét nevezzük vércsatornának. Ez a darab párját ritkítja még a ceremoniális kardok között is, mivel extrém méretei alapján a súlya legalább 7 kiló. Valamivel kisebb testvérét az angol királyi fegyvertár őrzi, mely Németországban, Passauban készült, 230 centi hosszú és 6,5 kiló. Az alsó fegyver viszont jóval kisebb, és ebből is látható, hogy ez már egy gyakorlati célokra szánt kétkezes csatakard. Kialakítása egyébként eléggé hasonló, egyenes keresztvasa ugyanúgy kifelé vastagodó, ám díszítetlen. A vércsatorna ezen a penge közepéig húzódik, a markolatgomb pedig lapítottpogácsa-alakú. Hasonló méretű volt III. Edward angol király kétkezes kardja is. Ezeket a kardokat nem hagyományosan, hüvelyben, hanem általában vállra fektetve hordták. A felső példány „csak” körülbelül 2 méter hosszú, és a pengéje is jóval vékonyabb. Ezt szintén harci használatra szánták. Kora újkori szóhasználatban az efféle, súlyos, hosszú, kétkezes kardokat két kézre való pallosnak hívták.
Miért terjedtek el ezek a nagyobb-nehezebb fegyverek a korabeli Európában?
A 14. században jelentek meg a sodronypáncélokat felváltó lemezes vértek, és pontosan erre válaszul a fegyverek is nehezebbé váltak. Tehát nem valamiféle divatból, hanem azért kovácsolták és használták őket, hogy a nehézvérteket képesek legyenek átütni. Végül a vértezetek és támadófegyverek versengése következtében a 15. században már Európa-szerte elterjedtek. A kétkezes kardokat azonban nem csak a középkorban, de még a tűzfegyverek elterjedése után a 16-17. században is használták. Ekkor szinte új virágkorát élte a fegyvertípus az Európa-szerte hadi kalandorokként szerencsét próbáló német zsoldosoknak, Landsknechtnek köszönhetően, akiknek egy része szinte hihetetlen, 2 méteres hosszt és 6 kilós súlyt is elérő kétkezes kardokra specializálódott. Ezek pengéje nem ritkán lángolt kialakítású volt, azaz hullámos éllel rendelkezett. Egy ilyen fegyver megfelelő tudással forgatva állítólag még a korban elterjedt szálfegyverekkel, a pikákkal szemben is hatékony volt. Másik nagy előnye, hogy éppen extrém méretét kihasználva egyszerre több ellenféllel, tehát számbeli fölénnyel szemben is hatásos volt. A kora újkorban gyakorta a hadvezérek testőreiként, vagy a seregzászlót őriző harcosokként jelentek meg a csatatéren, magas fokú harcértékük miatt az átlagos gyalogoshoz képest kétszeres zsoldot húztak.
Mindezek jellemzőek voltak nálunk is?
Itthon a kétkezes kardokat a középkor alkonyával magyar kezekben nemigen találjuk, egyetlen kivételt a várharcászatban elterjedt, a várfalaknak ellenséges roham elleni védelmére használt hosszú kétkezes kardok képezték, amelyeket a korszak szóhasználatával bástyára való pallosnak neveztek. Nyílt mezei ütközetekben azonban a magyarok főként a török hadviselés ellen kifejlesztett könnyebb fegyvereket (főleg egykezes szablyákat) használtak. Ha valaki az oszmán birodalommal szembeni magyarországi hadszíntéren kétkezes kardot forgató harcossal találkozott, az biztosra vehette, hogy német vagy svájci zsoldost lát. Ilyenek gyakran és nagy számban fordultak meg a török ellen küldött német birodalmi segélyhadak soraiban csakúgy, mint a végvárak védői között.