Milyen hamis tévhitek élnek a 19. századi észak-amerikai indiánokról, és miért fontos, hogy megismerjük a történelmileg hiteles információkat? Mit tanulhatunk Közép-Európában a ma is létező indián közösségektől? Többek között erről beszélgettünk Dudich Ákossal, A síksági indiánok kultúrája című kötetet kiadó Konkrét Könyvek társtulajdonosával, aki az eredeti amerikai mű fordításában is részt vett.
Sokan nőttünk fel Karl May indiánregényein, na, meg Gojko Mitić főszereplésével készült indiánfilmeken. Te hogyan kerültél kapcsolatba először az indiánok kultúrájával?
Családi örökség, édesapámnak is ez volt már a szenvedélye, úgyhogy elég hamar, már tízévesen magamba szívtam a történeteket és információkat. Ezek persze sokszor valaki fantáziavilágának voltak a szüleményei, de az ember szerencsére képes a fejlődésre, így amikor valós tudás birtokába kerül, felülírhatja a régi közhelyeket. A valóság pedig sokszor izgalmasabb a fantáziavilágnál! Ha valaki annak ellenére nem akarja megugrani ezt a szintet, hogy érdekli a kultúra, olyan, mintha nem akarna továbbtanulni a nyolc általános után, mert megijed az elsajátítható tudás mértékétől.
Bekerültél Cseh Tamás indiántáborába is a Bakonyban. Milyen volt a tagfelvétel? Meg kellett ölni elnyomó fehér katonákat?
Édesapámat egy barátja vitte el 1975-ben az 1961 óta létező magyar indiántáborba. A bekerülés általában rokoni, baráti csatornákon keresztül történt, ritka volt, hogy valaki csak úgy beesett ismeretlenül, hiszen nagyon sokáig nem is volt publikus ez a játék. Manapság sem szeretjük a túlzott publicitást, de persze már elég sok minden található rólunk az interneten, jó és kevésbé jó dolgok egyaránt.
Ezt az interjút is a Vének Tanácsa áldásával adom, mert nálunk ez a szokásrend.
Hogyan képzeljünk el egy ilyen nyári indiántábort? Miket csináltok?
Próbáljuk a lehető legautentikusabb módon megélni a 19. századi indiánok mindennapjait. Egy hadijátékról beszélünk, tompított fegyverekkel, tehát bármelyik pillanatban történhetnek izgalmas dolgok, hiszen több mint tíz tábor van, de a lényeg, hogy egy páratlan közösséget építgetünk, csiszolgatunk napról napra, ami nem könnyű feladat, de megéri.
Többször jártál Észak-Amerikában indiánok között. Találkoztál Michael Bad Handdel, A síksági indiánok kultúrája szerzőjével is. Amennyire tudom, ezek zárt közösségek, messziről jött fehér embereket ritkán fogadnak be. Hogy sikerült kapcsolatot kialakítanod velük?
Bad Hand, akiben indián vér is csörgedezik, hiszen részben szeminol, az észak-amerikai indiánkultúra neves művelője. Nemcsak tanulmányozza és kutatja, hanem előadásokat is tart, replikákat készít, táborokat szervez. Hatalmas, átfogó tudása van, én az első számú indián hobbistának tartom. Egy ideje követtem a működését a közösségi médiában, amikor egy Amerikában élő közös ismerős révén kapcsolatba kerültünk, és kommunikálni kezdtünk. Ha kérdéseim voltak, örömmel válaszolt, cserébe pedig megosztottam vele a táborunk legjobb képeit, amelyekről elismerően nyilatkozott, és végül meghívott a saját táborába, a Little Bighorn csatamező helyszínére. Egy barátommal meglátogattuk, hatalmas élmény volt eltölteni ott pár napot, beszélgetni a tűz körül, és végignézni az összes ruhát és tárgyat, amit készített. Ráadásul varjúindiánok is voltak a táborában, hiszen ez a terület jelenleg a varjúrezervátum részét képezi, és ők is barátságosan fogadtak bennünket. Köztük volt Casey Bird in Ground is, akit a könyv borítóján láthatunk.
Hogyan szólított téged? Sápadtarcú testvéremnek?
Nem, Ákosnak. A sápadtarcú testvérem egy winnetous közhely, pont ezek ellen a sztereotípiák ellen küzd Bad Hand. Én is ezeket a káros elképzeléseket próbálom szertefoszlatni az olyan hiteles kiadványainkkal, mint A síksági indiánok kultúrája vagy az Indián farkaskölyök, melyet Charles Alexander Eastman írt, illetve a Nagyanyáink útján, melyet pedig Beverly Hungry Wolf írt.
Hogy néz ki a tábor Little Bighornban?
Nagyjából ugyanúgy, mint nálunk a Bakonyban: sátorvászonból készített tipik, azzal a különbséggel, hogy Bad Handnek vannak bölénybőrből készült tipijei is, ami nem kis munka, mert egy ilyen sátorhoz tizenvalahány bölénybőr kell – ez egy kisebb vagyon.
Tehát a bölényeket már nem ő vadássza le, hanem megveszi a bőrt a boltban?
Biztos van, amit vásárol, de tudom, hogy minden évben részt vesz egy bölényvadászaton, ahol autentikus fegyverekkel, tehát íjjal, lándzsával vadássza le az állatokat. Egyet-kettőt, azaz nem egy komplett bölénycsorda kiirtásáról beszélünk. Ez egy kontrollált, felügyelt ritkítás.
Előfordulhat, hogy fehér ember részt vehet ilyen vadászaton?
Előfordulhat, ha megvannak a megfelelő kapcsolatai.
Ha kimegyek Amerikába, és bekopogok egy indiántáborba, mi történik? Szívesen látnak, és adnak egy indiánteát, vagy elhajtanak?
Ez nyilván tisztelet kérdése. Nem lehet csak úgy a prériről betérni egy táborba. Itthon sem állítunk be csak úgy sehova, hozzád se csönget be ismeretlenül valaki…
…kivéve lomtalanításkor…
…igen. Szóval, ha valaki be akar jutni egy ilyen táborba, akkor előtte fel kell vennie a kapcsolatot a megfelelő emberekkel. Tudok egyébként olyan bakonyi indiánról, aki részt vett a Naptánc nevű szertartáson is, ami hatalmas szó. Nyilván kezeskedett érte, aki meghívta, az illető megbeszélte a szertartás vezetőivel, hogy itt van ez a fiú Magyarországról, aki méltó arra, hogy részt vegyen a szertartáson. Mindennek megvan a maga módja és menete, ez nem Ozora.
Mi volt számodra a legérdekesebb a tábor meglátogatásakor?
A legelképesztőbb az volt, hogy ott táboroztunk, ahol a Little Bighorn-i csata idején a sziú-sájen táborok álltak. Abban a folyóban fürödtem, azon a földön jártam, ahol ezek az indiánok táboroztak, amikor megtámadta őket Custer tábornok. Felnézni a dombokra, az égre, le a folyóra és belegondolni, hogy ezek itt voltak már akkor is, hátborzongató érzés volt. Mint említettem, a táborban Bad Hand varjúindiánokkal volt együtt, amiben az az ironikus, hogy anno itt a sájenek és a sziúk táboroztak, a varjak pedig a fehérek felderítői voltak a csatában.
Az agyatlan politikai korrektség világában illik még indiánnak nevezni őket, vagy csak a Native American, vagyis a bennszülött amerikai a helyes kifejezés?
Volt idő, amikor túl volt tolva a pc, és sértésnek számított az indián szó, de úgy érzem, mára ez elmúlt. Ha megnézzük Bad Hand könyvének eredeti címét, abban is az indian szó szerepel, nem pedig a Native American, és senki nem háborodott fel rajta.
Bad Hand a könyv írásakor rengeteg indiánnal, főleg varjakkal dolgozott együtt, nem skalpolták meg amiatt, hogy ezt a szót használta.
Elképesztő munka lehetett a könyvet összeállítani, hiszen az eredeti, régi fotográfiákat aprólékos munkával készítették el újra az alkotók. Neked pedig lenyűgöző utazás lehetett magyarra átültetni. Mi volt a legnagyobb nehézség?
Hiánypótló, nemcsak a felszínt kapirgáló, hanem az adott kultúrában mélyen elmerülő, ezért néha szűk fókuszú ez a kötet. Nekem szívügyem volt, bármelyik korábbi könyvemnél fontosabb – ezért is fordítottam én a javát. Viszont úgy éreztem, akadnak olyan fejezetek, amelyek tematikájához mások nálam jobban értenek, ezért ezeknek a fordítását inkább rájuk bíztam. Ilyen volt dr. Nagy Imre, aki a sájenekről szóló részt fordította, vagy Temesi Sándor, aki a varjakról, hidatszákról, mandanokról szóló részeket kezelte, és volt egy kizárólag asszonyokról, nőkről, lányokról szóló fejezet, amelyet pedig két bakonyi indiánlányra bíztam, Ölveczky Annára és Sárára. A sziús részt pedig Horváth János segítségével Borsos Máté ültette át magyarra. Ezen felül egy-két dolog miatt külön megkerestem szakértőket, például a fekete lőporos lövészetről Fábián Istvánt, a régi típusú fényképezésről pedig Viktorin Krisztiánt. Próbáltam minden részletre odafigyelni.
Mi az, amit mi, férfiak tanulhatunk ebből a könyvből, illetve az indiánok kultúrájából?
Erre mondhatnám a szokásos választ, hogy az amerikai őslakosok mennyire összhangban éltek a természettel, de szerintem ennél nagyobb értéke ennek a műnek, hogy a segítségével túlléphetünk a Karl May- és J. F. Cooper-könyvek álromantikus közhelyein, és valós képet kaphatunk egy elképesztően izgalmas kultúráról. Annak is egy pár száz éves korszakáról, amikor az amerikai bennszülöttek a fehérekkel való ilyen-olyan érintkezések révén beemelték, beolvasztották a nekik megtetsző eszközöket, tárgyakat, díszítési elemeket a saját hagyományukba. Gondolok itt az olyan magától értetődő dolgokra, mint a lőfegyverek vagy a gyöngy, de az olyan tárgyakra is, mint mondjuk egy cipőgomb vagy akár az amerikai lobogó.
Michael Bad Hand könyve arra tanít minket, hogy a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció, és a pozitív általánosítás is rasszizmus valahol. Márpedig a 19. század amerikai őslakosai pont olyan esendő emberek voltak, mint mi vagyunk, vagyis voltak közöttük nagy művészek és nem annyira tehetségesek, bátrak és túlontúl óvatosak, bölcsek, és kevésbé éles eszűek, nemes lelkűek és szadisták is.
Mindenre van példa és ellenpélda, nem szabad hinni a hippimémeknek, amelyeken egy indiánfőnök képe mellé odabiggyesztenek egy aktuálisnak gondolt álbölcsességet, amit a szerencsétlen sose ejtett ki a száján, de mivel már rég meghalt, nem tud ellenkezni. Aminek viszont érdemes figyelmet szentelni, az a kutatható művészetük, a dokumentált szokásaik, a társadalmi berendezkedésük, végezetül pedig a történelmükből leszűrhető tanulságok: hogyan tudtak a gyarmatosítók egyes törzseket a többi amerikai őslakos ellen fordítani, hogyan viszonyultak az indiánok azokhoz, akiket nem lehetett egyértelműen besorolni a férfi/nő kategóriákba. Vagy hogyan alakult ki a skalpolás szokása.
És hogyan?
Ez a könyvből pontosan kiderül. Annyit elárulhatok, hogy a női fejezetben kell keresni.
Zebegényben van egy házad, ahol építettél magadnak egy indián földkunyhót, vagyis a hétköznapokba is becsempészel valamennyit ebből az életvitelből. Mi az, ami leginkább beléd ivódott ebből a kultúrából, és akár segítséget nyújthat a hétköznapokban?
A földkunyhóm és a tipim lehetővé teszik, hogy bármikor át tudjak lényegülni, amikor csak kedvem úgy tartja. Ugyanakkor, ahogy mondtad, valóban belém ivódott egyfajta gondolkodásmód, az, hogy minden tettünk és szavunk visszhangzik az örökkévalóságban. Arra ösztökél, hogy nyitott legyek más kultúrákra, és arra tanít, hogy mindennek van mélyebb, spirituális jelentése, legyen szó egy gyöngyözött mintáról, festésről vagy akár álmokról. A kapcsolat a szellemvilággal, egy másik dimenzióval, amivel kiválóan rezonál egyébként a napokban moziba került, Gauder Áron által rendezett, Kojot négy lelke című animációs film. Érdemes megnézni.
Mondok egy rövid példát, ami egy füst alatt mutatja be az indián gondolkodásmód sajátosságát, illetve leplezi le a róluk kialakult, pozitívan torzított képet. Szokás mondani, hogy az indián nem pazarolt, az elejtett állat minden porcikáját felhasználta. Nos, ha akarta, valóban fel tudta használni az utolsó csontdarabig, de erre nyilván nem volt mód, ha egy komplett bölénycsordát tereltek be egy szakadékba. Ilyenkor rengeteg tetemet hagytak hátra, hiszen egyszerűen képtelenség volt mindent feldolgozni és magukkal vinni – amire lehetne azt mondani, hogy ez durva pazarlás, sőt értelmetlen öldöklés, de ők nem így gondolkodtak, szerintem nem is ismerték a pazarlás fogalmát.
Ők minderre úgy tekintettek, hogy a medvék, farkasok, varjak, keselyűk és hangyák is részesülnek a zsákmányból, tehát minden visszakerül a természet körforgásába.