A magyar idő szerint hétfő hajnalban lefutott Oscar-gála évek óta nem volt ennyire meglepő, szórakoztató – és megható. És nem, nem csak Brendan Fraser hatalmas győzelme miatt.

A kiemelkedő filmipari teljesítmények ünneplésére létrehozott ceremónia már hosszú ideje minden, csak nem a tiszta teljesítmény elismerése, hanem többnyire fehér öregemberek ízlésének méregdrága kivetülése. Évről évre egyre kevesebb nézőt hoz a konyhára, évről évre kevésbé működik show-műsorként (leszámítva a műsorkészítők hatáskörétől teljesen független csicskapofonokat), és évről évre kevesebb kulturális relevanciát jelentenek a díjazott alkotások.

Ugyan véleményem szerint a legrosszabb (vagy inkább legunalmasabb) évek már egy ideje mögöttünk vannak, de minden telitalálat díjazásra jutott öt unalmas, biztonsági megoldás, amivel az akadémia újra és újra bebizonyította, hogy a progresszív elemeket és döntéseket csak kényszerből hozza meg.

Néha dobnak egy csontot valamelyik kisebbségnek, vagy éppen felsorakoztatnak egy tuti bukó látványfilmet, hogy az egyszeri halandó is távirányítót ragadjon, de kábé ennyi, a valódi újítások rendre elmaradnak.

Aztán idén rogyásig nyeri magát egy olyan film, melynek pár éve még a nevezése is meghökkentő lett volna.

A Minden, mindenhol, mindenkor a legkevésbé oscaros Oscar-film. Ke Huy Qua legjobb férfi mellékszereplőért kapott díja pedig egy olyan hollywoodi sikertörténet, amiből bőven nem kapunk eleget. Nem elég, hogy a második ázsiai és első vietnami, aki megnyeri a díjat, de Brendan Fraser visszatérése mellett övé a legszebb feelgood-sztori az idei mezőnyből.

Picur visszavág

Ha nem ismernéd fel elsőre az urat, aki itt a mankó: ő az, aki kissrácként az Indiana Jones második részében és a Kincsvadászokban játszott maradandó szerepeket. Aztán felnőve sok gyerekszínésszel ellentétben nem a rehabon kötött ki, hanem a kamera másik oldalán produceri és asszisztensi székekben, miután rájött, hogy karatézni nem tudó ázsiai színészeknek nem nagyon termet babér pár évtizeddel ezelőtt.

Ő is észrevehette, hogy ez a hosszú trend szerencsére megfordulni látszik, így nagyobb bátorsággal kezdett nézelődni ismét a színészkedés irányába, mígnem ki nem kötött a csak Daniels néven futó rendezők fura, metaverzumos filmjében. A díjátadón pedig a tavalyi pofonnal ellentétben most valami olyan történt, ami totál szándékosnak tűnik a szervezők részéről: Harrison Ford papára bízták a legjobb filmnek járó fődíj kiosztását.

Így mikor Quan a színre lépett a stáb többi tagjával,

a megőszült Indiana Jones már tárt karokkal várta, hogy gratulálhasson egykori kollégájának. Nyisd már ki az ablakot, haver, csípi a szememet ez az állott levegő, azért könnyezem.

Ha leöblítenéd ezt a könnyfakasztó gyomrost valami kevésbé komollyal, aki itt a gála második legérdekesebb pillanata: