Kevés olyan inspiráló történet van manapság, mint Brendan Fraser diadalmas visszatérése a filmkészítéshez. Egyszerre tanulhatunk belőle egyéni kitartásról és alázatról, illetve a kollektív támogatás erejéről is.

Korábban néha olyan érzésem volt, mintha csak álmodtuk volna, hogy valaha Brendan Fraser Hollywood egyik megkerülhetetlen és kikezdhetetlen megasztárja volt. A 90-es évek végén és a 2000-esek elején bankot robbantó akciófilmjei és vígjátékai, vagy a kettő keveréke, az akkori tévéműsoros magazinokban hasító akcióvígjátékok bebizonyították, hogy megvan benne az iksz: humoros, közvetlen, sármos, meg még izmos is. Vagyis

minden olyan attribútummal rendelkezett, melyek filmszínészt egyszerre repítenek a Variety és a Bravo magazin címlapjára.

Aztán egy ilyen kaliberű karaktertől szokatlan módon, szinte egyik percről a másikra letűnt, mintha sose lett volna abban a poziban, hogy az akkoriban feltörekvő Leonardo DiCapriót is kispadra tegye. Persze láttunk már rövid életű hullócsillagokat, de benne azért több szerep és kilométer volt annál, hogy csak úgy kipukkadjon. Pedig még csak drogozásba se fogott, nem perelte el a vagyonát a felesége és politikai nézeteit se szedte szét a Twitter és társai híján jóval megengedőbb közvélemény.

Az ember, aki mumifikálta saját magát

Az akkori sajtót olvasgatva kiderül, hogy Fraser az volt a korában, ami a korosodó Tom Cruise manapság: egy félbolond-félprofi kaszkadőr, aki mindenféle komoly indok nélkül dobáltatja magát le épületekről, járművekről, épített szettekről. Hogy ez egyszerű hősködés, vagy annak valami extrém verziója, netán új filmművészeti potenciálok kiaknázása önfenyítéssel, jó kérdés. Mindenesetre Fraser fizikumát sokkal jobban megviselték ezek a forgatások, mint Cruise-ét.

Nem pusztán törött lábakról volt szó, hanem megismételt gerincműtétről, meg szigszalaggal rögzített jégakkukról. Regenerálódásra persze esélye sem volt, ezernyi projekten dolgozott egy időben.

Egy jelenség volt, aki megállíthatatlannak tűnt.

Aztán valakinek csak sikerült megállítania: a Golden Globe-díjátadót futtató újságíró-szervezet egyik nagykutyája, az azóta amúgy kirúgott Phil Berk szexuálisan bántalmazta Frasert, amiről ő több mint egy évtizedig csak az exfeleségének beszélt. Ez a szégyenérzettel spékelt hallgatási kényszer ismerős lehet más esetekből, és persze a vele járó depresszió is.

Meg a nem bevallott, sőt egyenesen letagadott feketelistázás a későbbi díjátadókon. Szóval Hollywood egyik üdvöskéje pár év alatt mentálisan és fizikálisan is lepusztult, karrierje lassú lejtés helyett halk puffanással simán csak behullott a színpad mögé.

A visszatérés

Amilyen hőfokon lángolt a kék szemű félisten iránti kollektív szerelem, a karrierje bedőlését követő közöny igencsak meglepő. Tegye fel a kezét, aki kettőnél több agysejtet állított bármikor is a kérdésre, hogy vajon mi történhetett A múmia sztárjával. Meg az, aki egynél többször beírta a keresőbe, hogy hol van most Brendan Fraser.

Aztán a nagy le-se-szarás közepette, a 2010-es évek derekán-végén elkezdett pár kisebb szereppel visszakúszni, de az állapota nem annyira javult. Saját bevallása szerint majdnem elsírta magát egy interjú közben, mert éppen elhunyt az édesanyja, meg nem értette, mit keres ő egy ilyen helyzetben már megint. Megöregedett, kiégett, hagyja őt mindenki békén.

De az érdeklődés iránta újra felcsapott, nem is akárhogy. Állandóan vizenyős szemeiből és az állítólagos nincstelenségéből úgy született mémparódia, hogy az internet masszája a viccelődés mögé rejtette aggodalmat és a szurkolást. Senkit se érdekelt a túlsúlya, lehangolóan szomorú tekintete, az egykori sárm totális hiánya. Helyette a színész visszatérését sürgető hashtagek születtek.

Az internet olyat csinált, amire már nem is gondoltunk, hogy képes: segített egy emberen.

Fraser megint megkapta a jó szándékot, a jóindulatot és a jó sajtót, csak élnie kellett a lehetőséggel. És ő meg is tette: úgy összekapta magát, hogy azt tanítani kellene. Nem lett hirtelen sokkal soványabb és fiatalabb, ám drámai szerepekkel bizonyította, hogy nem nosztalgiából kell neki drukkolni, hanem mert rengeteget tud még adni ennek a világnak.

Úgy néz ki, Scorsese mesterrel is fog együtt dolgozni, a Velencei Filmfesztiválon pedig nem kevesebb, mint hatperces állóvastapsot kapott A bálnáért nyújtott alakításáért, amitől alaposan el is bőgte magát. De ezek már végre örömkönnyek voltak.

Az idei Oscar-gálán pedig végképp a csúcsra ért, ami jóval, sokkal magasabb csúcs, mint amin valaha is volt,

mint ahova korábban repítették A múmiák, meg a hasonló bugyutaságok.

Egyébként meg: öreg színész nem vén színész!