Már sokadik hete pörög az HBO konkurrens nagydobása, az istenített, de ugyanakkor megosztó The Last of Us játék sorozatadaptációja. Az első rész óta próbálom eldönteni, hogy mit gondolok róla, de eddig azt sem sikerült eldöntenem, hogy a gémer- vagy a filmbuziszemüvegemet kéne felvennem, mikor nézem. Kinek készült igazán ez a sorozat?

Ahogy történt az a sikert sikerre halmozó PS-exkluzív játék második részével, úgy a friss sorozatadaptációnál is nehéz nem azt érezni, hogy az egész világ várja lélegzet-visszafojtva az újabb részek megjelenését, hogy eldöntse: csókokat vagy savat kell köpni az irányába.

Amikor a hype-gépből sosem fogy ki az üzemanyag, akkor rendre az egyik vagy a másik tábor totálisan ledominálja a másikat, egyszerre csak egy narratíva folyhat a csapból is, párbeszédre kevés lehetőség van.

Példának okáért a Trónok harca utolsó évada az aktuális konszenzus szerint annyira rossz lett, hogy az azt megelőző évadokat is húzta le magával a sírba, a TLOU Part 2 meg olyan gyűlöletkampányt szült, ami a fejlesztők magánéletébe is átszüremkedett.

A The Last of Us sorozatadaptációja ezzel szemben szöges ellentéte ennek a két példának: minden kisebb belenyúlás, radikális változtatás, vagy akár egy teljesen új cselekményszál behozása is nemcsak rendben van, de egyenesen bátor és okos húzásnak van elkönyvelve.

A kritikusok és a közönség szemmel láthatólag teljesen egyetértésben van, hogy éppen sorozattörténelem és adaptációreform zajlik. Lehet, én megyek szemben az autópályán, de határozottan azt gondolom, hogy a The Last of Us (az első 5 rész alapján) maximum egy erős közepes, és még játékadaptációként se ugorja át olyan magasan az alacsony lécet, mint gondolnád.

A minőségre nem lehet panasz

Ránézve a hetente megjelenő részek prezentációjára, elég komolytalan lenne azt állítania bárkinek, hogy a The Last of Us sz…r vagy gagyi, hiszen a kamera mindkét oldalán olyan közreműködő tehetségek foglalnak helyet, akik garantálnak egy adott színvonalat.

Kapaszkodj meg, fogok tenni egy kijelentést, amit az eddigiek alapján nem láttál jönni: a The Last of Us sorozat a játéknak a (közel) tökéletes lefordítása a mozgókép médiumára. Vita nélkül kijelenthető, hogy se Neil Druckmann (az eredeti játékok dizájnere és a rajongók önjelölt boxzsákja), se Craig Mazin (a Csernobil kassza- és reaktorrobbantó kreátora) nem hülyegyerekek, így

elegánsan sasszéznak át az adaptációk sikerességét általában cafatokra szaggató aknamezőn.

Pontosan tudják, hogy az eredeti cselekményének melyik pontjaiba érdemes belepiszkálni annak érdekében, hogy a gameplay elhagyása ne tegye nyögvenyelősé az élményt. Tisztában vannak vele, hogy melyik karakterek jelentőségét és szerepét lehet átsúlyozni annak érdekében, hogy egy filmszerű, totálisan lineáris narratívában jobban működjenek, és kimaxolják a drámai potenciált.

Még az se okoz nekik gondot, hogy lassan 10 év távlatából annyi önkritikát és szabad kezet megengedhessenek maguknak, hogy helyenként hozzáköltsenek a cselekményhez, ha van újabb/érdekesebb mondanivalójuk az adott témában. Nyilván vannak megosztó húzásai a sorozatnak, de ha a 3. rész nem állította földbe a nézettséget, akkor valószínűleg kijelenthetjük, hogy sikerre vitték a srácok ezt a rizikós műtétet.

Akkor mi a probléma?

A tárgyra térek: profizmus ide vagy oda, szerintem semmi létjogosultsága nincs ennek a sorozatnak. De legalábbis nem annyi, mint amennyit a hype el akar velünk hitetni. Az tény, hogy minden színészi bravúr, minden dollármillió, és a szövegkönyv minden sora jó helyre került, így

a Naughty Dog és a Sony talán egyedüliként mondhatja el, hogy úgy adaptált játékot (élőszereplős filmmé), hogy se a kassza, se a nézők, se a kritikusok nem panaszkodhatnak. A kérdés már csak az, hogy milyen cél szolgált a TLOU sztorijának feldolgozása?

A kézenfekvő válasz az lenne talán, hogy a kontrollert nem ismerők, vagy attól ódzkodók végre megtapasztalhatják az évszázad egyik legjobb sztoriját. De nézz mélyen a szívedbe, és mondd azt, hogy az interaktív elemeket, a hatásorientált játékdizájnt és a szívbemarkoló befejezést leszámítva az eredeti játék története mérföldekkel előzné be az elmúlt 10-20 év posztapok termését.

Legalább annyira nem láttunk még szülő-gyerek rescue mission roadmovie-t kibontakozni se a vásznon, se a kisképernyőn, mint ahogy Nathan Drake előtt se járta senki a világot kincseket hajszolva.

Tudom, hogy nem a legegyszerűbben felfogható és elmagyarázható koncepció a videójátékok interaktivitásba ágyazott narratívája, de most már talán kockulunk annyi évtizede, hogy konklúzióra jussunk: játékból adaptálni minden esetben egy downgrade.

Míg egy könyvadaptáció esetében a sorok kiszínézéséről, a képregények esetében pedig a panelek plánokra fordításáról van szó, addig a játékadaptációk arra keresik fogcsikorgatva a választ, hogy mihez kezdjenek a legnagyobb eszközük, a játékos befolyásának teljes hiányával.

Ha pedig valamihez nem hozzáadsz (vagy kreatívan interpretálsz), hanem elveszel, akkor fölösleges meglepődni olyan siralmas eredményeken, mint amiket a Uwe Boll-filmek, a teljes Resident Evil-széria, vagy a pár évente szerencsét próbáló Ubisoft-franchise-ok hoznak. Meg merem kockáztatni, hogy

Bill különálló története azért is működött annyira, mert érződik rajta, hogy teljesen a televízióra született, nem egy interaktív médium termékének lebutítása.

Az adaptálás délibábja

Azt gondolom, hogy valamit feldolgozni csak akkor van értelme, ha valamilyen módon fel tudod javítani az eredetit, vagy legalább hozzá tudsz tenni valamit. Ez ugyanúgy igaz régi filmek remake-jeire, mint egyik médiumról a másikra történő adaptációkra, esetleg a spinoff-tartalmakra.

Egy mesterművet fölösleges újrázni, de egy pocsék megvalósítás által halálraítélt, ámde fantasztikus sztori megérdemelhet egy második esélyt.

Ha a The Last of Us játszása közben végig azon merengtem volna (többedmagammal), hogy bedobom a kijelzőt egy téglával, ha a történetet előrelendítő vágójelenet helyett még egy arénaharcot vagy bújócskát kell végigszenvednem, akkor most teljesen megérteném az igényt erre a feldolgozásra. De gondolom nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy nemcsak a játék sztorija, de az egész gameplay meghatározó része volt az egyedfejlődésemnek.

Így az van, hogy a Last of Us sori nézése közben játékosként kapok még max pár órát a kedvenc karaktereimmel, meg pár apróbb változtatást, amire hümmöghetek, hogy hmm, hát ez a játékban máshogy volt. Kívülállóként meg megtapasztalhatom azt a generációt meghatározó sztorit, ami hagyományos történetvezetésre átültetve elveszíti majdnem minden erejét és egyediségét és egységességét. Biztos vagyok benne, hogy

a csajod is beleborzong majd Joel elkeseredett döntésébe, de ő nem fogja meghúzni helyette a ravaszt, mint te tetted a Dualshock kontrollert izzadtan szorongatva.

És ezért nagy kár.

A The Last of Us nagy trükkje, és egyben a sikerének záloga, hogy nem lusta és cinikus pénzemberek készítették, hanem hozzáértő művészek, akik hisznek benne, hogy a gaming egyre széleskörűbb elterjedése után itt az ideje a játékadaptációk glow-up fázisának is, amivel az utolsó, még meghódítatlan közönségeket is be lehet hálózni. Remélem, hogy kapudrognak hatásos ez a sorozat, mert kiegészítésre és helyettesítésre (bár a saját hibáján kívül, de) alkalmatlan.