Évek óta várjuk, hát most itt van: egy film, amitől dobott egy hátast az öregsulis mozi megmondóembere.
Az utóbbi évek legszórakoztatóbb popkulturális pillanata kétségkívül az volt, amikor a legendás rendező, Martin Scorsese, akinek a filmjein boomertől milleniálig milliók nőttek fel, beszólt a Marvel-moziverzumra, mondván: ezek nem is filmek, sokkal inkább vidámparki látványosságok.
Mivel akkoriban a moziműsor felét (bevételileg legalábbis biztosan) a Marvel-termékek tették ki, és mivel már a képregényeknek is hatalmas rajongótábora van, a filmadaptációknak pláne, és egész Youtube-csatornák élnek csak abból, hogy az ezekben található easter eggeket elemzik, Scorsese kontextusából kiragadott és felszínesen értelmezett szavain a fél világ kiakadt és habzó szájjal követelt elégtételt.
Holott nem nehéz belátni, hogy van ebben valami, az azóta bemutatott filmeket nézve pedig pláne igaza van a mesternek. (Rád nézek, Dr. Strange és az őrület multiverzuma!) Azt se felejtsük el, hogy a Taxisofőr és a Dühöngő bika rendezőjéről beszélünk, azaz, ha valakinek, neki már rég szabad népszerűtlen véleményt hangoztatnia, hiszen aki erre azt mondja, hogy aha, csináld utánuk, és majd ha leteszel annyit az asztalra, akkor kritizáld őket …az magából csinál hülyét. (Nem mintha ez valaha is értelmes érveléstechnika lett volna.)
Ezt most csak azért emlegetjük fel, mert akkoriban rengetegen tették fel a kérdést: jó, de akkor mi tetszik neki? Mondjon legalább egyetlen Igazi Filmet, ha ennyire biztos a dolgában!
Hát, most mondott. Méghozzá Todd Fields (A hálószobában, Apró titkok) legújabb alkotását, a Cate Blanchett címszereplésével készült Tár címűt.
A rendező a legjobb film díját adta át Fieldséknek a New York Film Critics Circle gáláján, ahol azt mondta, az a baj a mai filmekkel, hogy pontosan tudni, mi lesz a végük. Kézen fogják a nézőt, és ha itt-ott nyomasztóak is, biztonságot nyújt, hogy tudjuk, végül minden rendben lesz.
Az igazi művészet pedig, mint tudjuk, sok mindent akar, de ezt biztosan nem. Scorsese nemcsak a nézőkért aggódik, de a filmes szakmáért is, a most beérő generáció ugyanis megszokta ezt, és félő, hogy el sem tudja képzelni, lehet ezt másképpen is.
„A felhők elvonultak, amikor megnéztem Todd filmjét. Olyasmit hoztál létre, Todd, amit a film szövete meg sem engedhetne. (…) Elérted, hogy csak a főszereplő fejében létezzünk. Hogy csak azt tapasztaljuk, amit ő is. Ő a világ maga. Idő, sorrendiség, tér – ez mind a zene, amely szerint él. És nem tudjuk, merre tart a film. Csak követjük a szereplőt ezen a furcsa, zaklatott úton a még furcsább végkifejletig.”
Scorsese ezen a ponton átváltott szakmabelibe: a kompozíciót, a kameraállást és szélesvásznú képarányt dicsérte, illetve azt, hogy a filmben látható építészet milyen hűen tükrözi a főszereplő lelkiállapotát.
A Tárt még nem láttuk (nem is láthattuk), de értjük, mire gondolt Scorsese. Furcsa film, ez már a bemutatóból is kiderül, részben azért, mert teljesen olyan az egész, mint egy valós eseményeken alapuló életrajzi mű, pedig nem az: a főszereplő és az események is fikciósak, legfeljebb a környezet, a klasszikus zenei elit zárt, belső harcokkal és a legkülönfélébb mentális zavarokkal teli világa valódi.
Cate Blanchett pedig szabályosan átlényegült a szerepben a kritikák szerint. Már a bemutató is annyira nyomasztó és nyugtalanító, hogy arra szavak sincsenek; szerencsére nem is kellenek, azért vannak a képek és a hangok.
Ha valaki eddig nem érezte, hogy kötelező néznivaló a Magyarországon február 16-án bemutatandó film, azt reméljük, Scorsese meggyőzte.
Ennél jobb ajánlólevél műalkotásnak nem kellhet. Esetleg filmes társoldalunk kritikája.