Uraim, srácok, barátaim!

Ha túl vagytok az ünnepek olcsó örömein és drága kellemetlenségein, kötelező koccintásain és opcionális erotikus kalandjain, részegen remekül hangzó, de hamar megbánt újévi jókívánságaitok disztribúcióján, vagy egyszerűen csak véget ért a kéthetes léhaság a kanapén, tegyetek meg valamit a kedvemért.

Aki a társas kapcsolat vagy a boldog családi élet kiváltságát bírja, most kell, hogy segítő kezet nyújtson a magány nyomorúságában szenvedő társainak!

A fojtogató egyedülléttel senki nem fog eldicsekedni. Pedig mindenkinek a környezetében akad olyan, akit belülről rág, pusztít a kór, ami paradox módon most, a kommunikációs forradalom idusán terjed megátalkodottan – és elsősorban épp a férfiakat érinti.

A magány öl, de te ott állhatsz pajzsként azok előtt, akiket a legjobban veszélyeztet

Ha valamikor, hát ezekben a napokban van az ideje, hogy felvedd a telefont, beülj a kocsiba, felszállj a metróra, és adj valakinek egy biztató vállveregetést. Hogy meghallgasd, mi a gond. Hogy vigyél egy apró figyelmességet, egy pizzát vagy egy pohár kávét annak a valakinek, aki látszólag egy szoba magányában üldögél, valójában viszont egy fekete űr sötétjébe szipkázza épp befelé az elmúlás nyomasztó vákuuma.

Egy apróság is sokat számít

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, a társadalom micsoda megdöbbentő hatékonysággal veti ki magából azokat, akiknek nincs erejük talpra állni az elveszettségből. De időben lépve többet segít néhány egyszerű, kedves gesztus, mint azt el tudnád képzelni. Benned is ott van az a szuperképesség, hogy akár egyetlen érdeklődő kérdéssel visszaránts egy megfáradt lelket egy elviselhetőbb, túlélhetőbb valóságba.

Adj egy percet magadnak, gondolkodj el, kit tudsz ma megmenteni, és élj ezzel az erőddel!

Figyeljünk egymásra, uraim!

Köszönöm!