Meg is magyarázta, mi baja a kifejezéssel. Nem az, amire gondolnál.
Emily Bluntnak elege van abból, hogy a filmtervek karakterjellemzéseiben lépten-nyomon szembejön az „erős női főszereplő” (strong female lead) kifejezés. Az angol (The English) című nemrég bemutatott sorozat főszereplője (aki ezek szerint nem annyira erős, legalábbis hollywoodi értelemben) a Telegraphnak adott interjút.
A leggázabb, amikor kinyitsz egy forgatókönyvet és azt olvasod, ‘erős női főhős’. Ilyenkor csak a szememet forgatom, kicsekkolok, már unom is az egészet. Ezek a szereplők sziklaszilárdak, rendíthetetlenek, azaz így írják meg őket, eljátszani őket nem áll másból, mint keménykedni és kemény dolgokat mondani”
– mondta Blunt a Variety szemléje szerint.
Hozzátette, ő épp azért szeretett bele a sorozatban játszott karakterébe, Corneliába, mert sérülékeny, esendő, és van egy nagy titka, ami számára mindig vonzó egy szerepben. „Reménykedő, ártatlan, de nem naiv, elszánt, számolni kell vele” – magyarázta az interjúban.
Az angolt egyébként imádják a kritikusok, az arisztokrata nő és a szótlan őslakos exkatona bizarr, bosszútörténetbe ágyazott szövetsége érzékeny, érdekes, és hús-vér karakterekkel teli – mondják. Jelenleg 80 százalékon áll az értékeléseket összesítő Rottentomatoes.com oldalon.
Mi pedig időzzünk el egy percre a kérdésen:
Vajon mi baja az elismert színésznőnek az erős női karakterekkel?
Aki arra számít, hogy Emily Blunt visszaállítaná a régi status quót, amelyben a férfiak rettenthetetlen, kőkemény, minden helyzetben talpra eső hősök, a nők pedig megmentendő áldozatok (nagyjából erről szólt az egész film- és szórakoztatóipar a 20. század élső felében), az csalódni fog, erről szó sincs. Nem az erős, önálló női szereplőkkel van ugyanis baja, hanem azzal, ahogy ezt a közhelyet az utóbbi években használják.
Áldozat vagy szerető, esetleg mindkettő
Azt ugye nehéz lenne tagadni, hogy a mainstream filmek finoman fogalmazva sokáig nem kezelték a nőket a férfiak egyenrangú partnereként. Elég a Bond-lányokra gondolni, akiknek vagy az volt a szerepük, hogy várják, hogy megmentsék őket (ez a bajba jutott hölgy, azaz a damsel in distress klisé), vagy kiszolgálják a főhős szexuális igényeit, vagy – lehetőleg – ebben a sorrendben. (Pardon, felbukkantak még áskálódó, a főgonosznak dolgozó kémek szerepében is.) Másik jellemző funkciójuk az volt, hogy meghaltak a főgonosz keze által, ezzel feldühítve a férfi főhőst, aki ezután bosszúhadjáratra indult. A videójátékok például egészen az utóbbi évekig előszeretettel használták ezt az elcsépelt felállást.
A fentiek ellen keltek ki a feministák, teljes joggal, és – leegyszerűsítve – az ő gondolataikat adaptálta Hollywood, már csak azért is, hogy a producerek progresszív és inkluzív társadamiigazságosság-harcosként ünnepelhessék a saját gerincüket. A piaci igények is ezt diktálták, amellett jól jön, hogy bárkit, aki (akár megalapozott) kritikával illet egy „erős női főszereplő” köré épített történetet, kényelmesen le lehet nőgyűlölőzni. (Cserébe a valódi nőgyülölők is előszeretettel használják a „csak azért, mert nem tetszik a film, még nem vagyok nőgyülölő!” érvet, szóval katyvasz az egész, ne is menjünk bele.)
Blunt baja ezzel szemben az, hogy az erős női főszereplő szinte kivétel nélkül azt jelenti:
a minden esendőségétől, gyarlóságától megfosztott karakter kőkeményen, fizikai és mentális ereje teljében mutatja meg mindenkinek, hogy Schwarzenegger a Kommandóból legfeljebb a sidekickje lehetne.
Az eredmény: egydimenziós, unalmas szereplők, akikkel egyrészt nem lehet azonosulni, másrészt nem is fejlődnek, a jellemüknek nincs íve: hiszen már a történet elején is nagyon erősek, a film végére legfeljebb egy kicsit még erősebbek lesznek.
Főhajtásunk a nagyszerű Emily előtt: