Gyakran cikkezünk a katonai hajviseletek és a polgári divat kapcsolatáról, de alighanem a focipályák és a mai belvárosi ifjúság fizimiskájának összevetése is ugyanennyire érvényes párhuzam. Itt van most némi hajszobrásztörténeti áttekintés a labdarúgókról, akik a legnagyobb hatékonysággal formálták vagy éppen ficamították ki a szurkolók ízlését. Cikkünk aktualitása vitatathatatlan, mivel november 20-án, vasárnap megkezdődik a 22. labdarúgó-világbajnokság.
Míg a 80-as és 90-es évek gyermekeinek még Carlos Valderama, rosszabb esetben Kiprich Jóska festette meg a vidéki focipályák szotyihéjas betonlelátóinak romantikáját, addig ma már a high fashionbe kikacsintgató gigasztárok mutatják meg, milyen tincsek pörögnek a belvárosi klubok csillámporos éjszakáiban.
Lehet siránkozni azon, hogy Ronaldo többet foglalkozik a hajzselével az indokoltnál, de tény, hogy mióta világ a világ, a sport mind jellemben, mind küllemben példaképül szolgált a kortárs generációnak, és a sportolók tartották is magukat ehhez. Fizimiska dolgában pedig akkor inkább Sergio Ramosról vagy Gianluigi Buffonról vegyen példát a kölyök, semmint Trifon Ivanovról, akiről gondozatlan tincsei alapján
nem nagyon lehetett eldönteni, hogy a partvonal mellett állva akkor most bedobni akarja-e a hivatalos Nike labdát vagy elszaladni vele.
A kezdetek
Mielőtt tehát nagy hanggal becsméreljük és bélyegezzük metroszexuálisnak a mai ünnepelt focistákat, azért vegyük figyelembe, hogy a bőrlabda után mindig is igényesebb sportemberek rohangáltak, akik stílusban óhatatlanul leképezték a városi utcák kulturális impresszióit. Az Aranycsapat legendái is figyeltek a megjelenésükre, ahogy koruk rocksztárjaiként ez elvárható is volt tőlük.
Változások a divatban
Mint tudjuk, a nagyon katonás vonalak a 60-as évekre egyre kiestek az amerikai fehér középosztály piksziséből, köszönhetően a bombaként berobbanó, hajrázós beatkorszaknak és rockzenének, a hosszú tincseikből erejüket sámsonként gyűjtő hippimozgalmak felemelkedésének, továbbá annak a szociológiai jelenségnek, hogy
az európai polgárság nyugodt politikai ökoszisztémában felcseperedett gyermekei nem nagyon tudtak mit kezdeni a nagy szabadságukkal – növesztettek hát hajat.
Bár a loboncos trend a gyepen is megjelent, a 60-as években a focisták többsége még a konzervatívabb divattal óvatoskodott. Kivételek persze akadtak: avatatlan szem aligha tippelné meg például, hogy a lenti képen melyik korabeli együttes énekese látható jellegzetes mop-séróval.
Mert a fotón nem is dalnok, hanem a Manchester United egykori legendás támadó középpályása, George Best pózol mosolyogva, olyan fringe-dzsel, hogy azzal az elmúlt 50 év bármelyik brit rockbandáját rögvest feldobná a rádiós játszási listák élére. A lényeg: a merseybeat világuralma a focipályákat még nem kényszerítette térdre, de a 70-es évekre a tömegdivattá váló hosszú fürtök már kérlelhetetlenül megtaposták a gyepet. Egy volt ezzel a bökkenő: a hajzuhatag meccs közben belemászott a játékos szemébe.
Mit tehetett hát az ember, ha úgy akart fancy sérót, hogy a labdát is lássa benne? Le kell vágni elöl a vérbe’, hátul pedig meghagyni hosszúra. Az eredmény a fodrászat történetének egyik legsötétebb foltja,
a férfi frufru rémuralma, a Bundesliga-sörény borús érája, vagy ahogy egyesek mondták: a trapéz, és ahogy mások kicsit sem visszafogott iróniával jellemezték: a hátul divatos, elöl praktikus.
A viseletről elmondható, hogy nem kímélte az országhatárokat: Kevin Keegan ugyanúgy mullet-hajjal pörögte végig ezeket az évtizedeket, ahogy a Bundesliga állományának jó hetven százaléka.
Az inkriminált hajzat talán legeklatánsabb képviselője német világbajnok csatár Rudi Völler volt. Ezt a fájóan hosszúra nyúlt periódust a 70-es évek elejétől nagyjából Rudi Völler karrierjének csúcsáig, a 90-es évek elejéig számítja a történetírás, bár már az 1990-es olaszországi vébére is jelentősen csökkent a népszerűsége.
A következő, 94-es amerikai vébé aztán komoly áttörést hozott a kommerciális hajviseletek és a labdarúgás kapcsolatában, és nem csak azért, mert az amerikai válogatott Marcelo Balboája a foci addigi históriájának legmetálabb haj-szakáll kombójával ijesztgette az ellenfeleket és a nézőket:
Egyrészt ekkor láthatott a magyar tévénéző először vöröshajú embert, Alexi Lalast (ráadásul egyből szakállal!), másrészt ezen a világversenyen lett először főszereplő egy frizura, nevezetesen Roberto Baggio copfja, az NSZK-lobonc itáliai tuningja, a vicenzai birkalegelők kiskapus meccseinek divattörténeti innovációja,
az épp csak tarkóra fikkantott, egy hevesen paráználkodó hernyógruppent idéző lófarok egy csapásra vált az óráról osztályfőnöki figyelmeztetéssel kiküldött diákok nemzetközi címerévé.
Itt jegyeznénk meg, hogy a fenti konstrukció miatt ezekben az években sokan gondolták, hogy a fizikai megjelenés bizonyos káros viselkedési formákat feltételez; kíváncsiak lennénk, hány ártatlan kisdiákot vádoltak meg csínytevésekkel, puskázásokkal és folyosói bunyókkal Baggio-féle réti copfjuk miatt. Mindezt úgy, hogy maga Baggio egyébként – parázs, konfrontatív jelleme ellenére – kifejezetten jó arc.
Aztán muszáj felidéznünk a német Andy Möller legendás pávatáncát az angolok elleni, egyébként németek által megnyert Eb-elődöntőben 1996-ban, melyen késői trapézfrizurája kínzó fájdalommal égetett sebet a focirajongók, és persze főleg az angolszurkolók könnyes retinájába:
Jöttek a nagy lóvék
A nagy hirdetők számára a sport marketing- és pr-szempontból tökéletes választás; a pályákon mérhető, egzakt eredményekért folyik a küzdelem, és az elért achievementek mögött mindig iszonyatos befektetett energia van, a határok feszegetése elképzelhetetlen óraszámban. A sport ezért
a tisztességes küzdelem szimbóluma, az álmokért megvívott alázatos csatáké, az egészségé, az erőé, az ügyességé, a tántoríthatatlan akaraterővel elért győzelemé.
A foci pedig a kosárlabdához hasonlóan bárkit felemelhet: nem kell hozzá drága magánórákhoz járni, mint a teniszhez, nincs szükség milliós technikai cuccokra, mint az autósporthoz. Te kellesz csak, meg a labda.
Hogy a labdarúgás ekkora hatással tudott lenni a divatra, annak oka közvetlenül kapcsolódik a szponzori jelenlétekhez. Amikor a Sky úgy döntött a 90-es évek elején, hogy belép az angol piacra, és több mint 300 millió fontot ajánlott a közvetítési jogokért az akkor megalakult Premier League-nek, az élvonalbeli angol klubok nagy lehetőséget kaptak azzal, hogy teljesen szabadon köthettek saját szponzori dealeket a piaci szereplőkkel.
3rd Player Enters Game
A gépezet pedig ordító tévészpotok hangján bőgött fel: hamarosan némi hírverésért cserébe a klasszikus sportmárkák mellett belépett a focimarketingbe szinte a teljes fmcg-piac, a pénzügyi szektor, a divatmárkák vagy éppen az it-vállalatok, hogy őrületes összegekkel kezdjék tömni az európai szövetségeket és közvetlenül a sportklubokat. Ezzel
rengeteg szereplőnek vált hirtelen érdekévé, hogy a labdarúgókból a filmsztárokhoz mérhető gigacelebritásokat kreáljanak.
Minél több pénz ömlött globálisan a sportágba, minél több tőkeerős hirdető látta meg a fantáziát a tömegsportok legtömegsportabbikában, úgy nőtt az ikonok arcának közismertsége is. A folyamat bedurrantásához nehéz is lett volna jobb alanyt elképzelni annál a fiatal, jóképű, sok hajú angol srácnál, aki lehetetlen távolságokból és szögekből volt képes szabadrúgásokat becsavarni, a világ egyik legnagyobb bajnokságában játszott, a világ egyik legsikeresebb edzőjével nyert meg mindent a világ egyik legjobb csapatában:
David f.ckin’ Beckham.
2000-es évek: a Beckham-éra
Beckham nem pusztán egy személy volt, hanem az a szuperhős, akivé a focinéző fiatalok 90 százaléka maga is szeretett volna válni. Mint focista kiváló volt, mint híresség viszont
a globális kapitalizmus elsöprő erejű marketinggépezetének csúcsterméke.
A döbbenetesen gyors felemelkedése után azonban hiába jelentek meg hamar a nevét viselő termékek az alsógatyától a parfümig, a focipályán mindenki ugyanolyan mezt visel, így a zöld gyepen kitűnni egyetlen eszköze maradt: a vagány frizura.
Beckhamről pedig nem lehet elmondani, hogy nem kísérletezett. Amikor nem az európai utcák legextrémebb hajdivatját mutatta be a tévében, akkor ő maga teremtett hajdivatot az utcára. Munkásságáról egy remek, stilizált kollázs is kering a neten.
Ha tehát ismeretlen okból, de kérlelhetetlenül irritál a belvárosban sétálgató egy-egy sérótípus, akkor azért jó eséllyel David Beckhamet teheted felelőssé. Pályája egyes állomásain ő robbantotta be a népszerűségét a mohawknak, illetve a kicsit elfogadottabb faux hawknak, rengeteget tett a man bun elterjedéséért, a mesterségesen kiszőkített hajért, valamint a különböző fade-variánsok európai ismertségéért is.
1990-es évektől napjainkig: a macsó hanyagság olasz iskolája
Igazságtalan lenne azonban, ha az olaszokról csak Baggio kapcsán emlékeznénk meg, és szakmailag sem lenne indokolt, hogy ne írjunk az itáliai férfi lezser igényességéről, ami már évtizedekkel azelőtt meghódította a magyar csajok szívét, hogy itthon egyáltalán fogalmunk lett volna a stílusos nemtörődömség brutális erejéről, a borosta hatásáról, vagy egyáltalán arról, hogy a csapzottság is lehet szexi.
Paolo Maldini és Del Piero ugyan még játszottak együtt Baggióval a válogatottban, stílusban azonban már egy más, korszerűbb érát képviseltek:
a modern olaszt, akinek irritálóan jól állt az olykor méltóságteljesen hanyag, máskor szenvedélyesen gazfickós karakter,
és akit a nők inkább szeretőnek akartak, mintsem életük párjának. És ez sajnos a magyar nők nagy részére is igaz volt. Tévedés viszont azt gondolni, hogy a közepesen hosszú hajzat nem igényel törődést, vagy hogy ennek viselésében nincsen semmiféle tudatosság.
Párszor már írtunk róla, hogy közepesen hosszú fazonokat viselni nem olyan egyszerű történet, mint ahogy sokan hiszik. Ha az embernek vastagabb szálú és sűrűbb haja van, irtózatos macera valami vállalhatót kihozni belőle, és míg egy jól vágott fade comb overre elég némi formázót applikálni, addig a vállig érő loboncot tudatosan kell fésülni, szárítani, fixálni. Kevésbé avatott borbélyokat éppen ezért komolyan zavarba hozhatsz egy ilyen frizurával, mert aki alig – vagy soha – nem vág női hajat, az még egy egészségügyi vágást is csak üggyel-bajjal tud neked összeollózni.
2000-es évek vége – napjainkig: Cé
Hogy miért épp a Manchester United termelte ki az ápolt férfiakat célcsoportként megjelölő fmcg-nagyvállatok marketingálmait, az nem világos, de tény, hogy mihelyst Beckham elhúzott Észak-Angliából, egy másik stílusikon érkezett a helyére. A könnyező harcos, a nagypofájú jó gyerek, aki több gólt lő havonta, mint ahány forintot Magyarország a közutak fenntartásra költ évente.
Ronaldónál többet kevesen profitáltak a Becks-éra azon eredményéből, hogy a metroszexualitást a hétköznapi férfidivat teljesen elfogadható elemévé tette. Úgy is mondhatnók:
a piac az angolon keresztül építette fel a rendszert, melynek a portugál már örökösként ült fel a trónjára.
Hogy honnan indult és hova jutott el a tudatos munka eredményeként, azt jól szemlélteti ez a táblázat.
A kérdés pedig nem az, hogy a változások szerintünk előnyére váltak-e, hanem az, hogy az önnön stílusának kereséséért (és megtalálásáért) végzett szisztematikus munka eredményeként egy magabiztosabb és még sikeresebb emberré tudott válni, aki jelenleg a világ messze legtöbbet kereső focistája, sikeres üzletember, és az önteltségét leszámítva nem is szar arc.
A 2010-es évek átmenetes kultusza
Cé stílusának evolúciója jól szemlélteti, hogyan váltak a kellően sportos, mégis viselhető fade-alapú hajvágások az utcák és a pályák uraivá. Ha a mai sportéletből kellene kiválasztanunk egy-egy nagy hatású influenszert, persze nehezebb dolgunk lenne, mint lett volna mondjuk a ’98-as vébén. A lenti összeállítás így inkább csak inspiráció és a fentiek igazolása pár kulcsfigurán keresztül a legnagyobb európai bajnokságokból.
Hajtetkók, szakállfestések, extrém színek
A 2000-es évek egy másik látványos csíkot is húzott az extrém hajviseletek egén, a szőkített és mindenféle extrém színekkel szétbombázott fejtetők kora jött el, aminek egyik úttörője az Auxerre-ben francia gólkirállyá vált, majd a Liverpoolban mindenféle testrészét hónapról hónapra eltörő Djibril Cissé volt.
A haj- és szakállfestés procedúráját nemcsak akkor vállalhatod be, ha a szűnni nem akaró exhibicionizmusod erre sarkall, hanem akkor is, ha egyszerűen őszül, és úgy érzed, nem áll jól. Teljesen valid dolog őszülő szakállat festeni, nincs abban szégyellnivaló, de ha erre adod a fejed, érdemes szintén fodrászhoz fordulnod inkább az otthoni pacsmagolás helyett, mert aki napi szinten fest hajat, magabiztosabban találja meg a szakálladhoz/borostádhoz megfelelő árnyalatot is.
A bohém Hispánia
Főleg a hispánoknál maradt meg sokáig a bohémebb, hosszú hajviselet a pályákon, mintha a párás hispán levegőbe szippantva hirtelen mindenki a latinok csapongó romantikáját próbálná így formába önteni.
Magától értetődő módon persze nem mindenki érezte úgy karrierje során, hogy kreativitásával épp neki kell szétpattintania a divatvilág kereteit. Javier Zanetti például teljes pályájának minden egyes profilképén tök ugyanazt a kontúrt prezentálta, de úgy, hogy még át sem fésülte soha a másik oldalra:
