“Inkább maradnak romboló kapcsolatokban, ahelyett, hogy erős emberekké válnának” – mélyinterjú a narcizmus világhírű kutatójával

Szerző: Lacfi András

Kíméletlen részletességű, monstre mélyinterjú a saját bevallása szerint is pszichopata Sam Vakninnal, aki abuzált csodagyerekből lett kamaszként egyetemi docens, később milliomos vállalkozó, majd elítélt gazdasági bűnöző és elismert író. Ma a narcizmus és egyéb személyiségzavarok úttörő kutatója és világszerte az egyik első számú szakértője. Egyesek szerint maga az ördög, ám narcisztikus betegei a megváltót látják benne.

Vaknin professzor egy rendkívül kedves, művelt és (legalábbis látszólag) szerény ember, extrém tájékozottsága kiterjed a filozófiára, a vallásra, a közgazdaságtanra és a társadalomtudományokra is, nem is mindig könnyű követni, hogy merre jár a válaszaival – és persze egyetérteni sem kell mindig a világról vallott, olykor sajátos nézeteivel.

Idén júliusban vezetett a gondviselés Sam Vakninhoz a Youtube-on. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen kifinomultan manipulatív, rafináltan kizsákmányoló és pusztítóan toxikus kapcsolat lett életem szerelméből, és hogy menekülnöm kell. Éjt nappallá téve néztem Vaknin cizellált, informatív, végtelenül őszinte, sokszor terjengős előadásait.

Vele keltem, vele feküdtem két hónapig, próbáltam megérteni a megérthetetlent – szó szerint életmentő volt. Most itt ül velem szemben Budapesten,

és jobb híján egy kedvenc Minnie egerével díszített bögrével igyekszem neki meghálálni mindezt. Láthatóan meghatódik, aztán megkérdezi: “Azt ugye tudja, hogy Minnie is borderline?

Sam Vaknin első tévéinterjúja, 1979-ből. A 19 éves fiatalember itt még fizikusként nyilatkozik az izraeli televíziónak

Egy orvos önelemzése

Mint minden pszichológus, én is a saját mentális problémáimmal kezdtem. Úgy tűnik, ez az egész szakma egy nagy elmegyógyintézet. Izraelben, bevándorlók gyermekeként születtem. Szüleim alacsony iskolázottságúak voltak, a modern élettel járó kihívásokkal és kényszerűségekkel sem voltak képesek megbirkózni, nemhogy velem. Születésemtől fogva szokatlan, furcsa, nehéz gyerek voltam. Egy időben az iskolában azt hitték, hogy retardált vagyok, értelmi nehézségekkel küzdök, és az iskolapszichológushoz küldtek, mert nagyon bomlasztóan hatottam a többiekre. Négyévesen kezdtem olvasni, enciklopédiákat és a Wall Street Journal helyi megfelelőjét forgattam minden nap négy-hat éves korom között. Eléggé unatkoztam az iskolában, majd megállapították, hogy 180-as IQ-m van, ami elég szokatlannak számított. Fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjenek velem, végül kilencévesen egyetemre küldtek, tizenhét évesen pedig már egyetemi docens voltam. A szüleim nem tudták, hogyan kezeljék ezt az egész helyzetet, azt hiszem, mindketten elmebetegek voltak, és anyám volt a súlyosabb eset. Ennek köszönhetően tizenkét éven keresztül borzalmas testi kínzásnak és verbális abúzusnak voltam kitéve. Ez természetesen ez kihatott az öntudatom és a személyiségem alakulására. Komoly személyiségzavarok, pszichés betegségek és hangulati rendellenességek alakultak ki nálam, az életem összeomlott. Törtető voltam, több tízmillió dollárt kerestem, híresség voltam a hazámban, de szabotáltam, folyamatosan pusztítottam önmagamat. A saját sikeremet ástam alá, mert legbelül – ahogy ezt a pszichológiában mondjuk – egy rossz tárgy voltam. Mélyen ott dolgozott bennem a szüleim üzenete: “Nem szerethető szörnyszülött vagy, dilis, nem érdemelsz semmilyen elismerést.” És én folyamatosan visszaigazoltam a rólam kialakított képüket. A gyerekek nem mondhatnak ellent a szüleiknek, ez nagyon ijesztő lenne. Úgyhogy a gyerek inkább azt a megoldást választja, hogy vele van valami baj, nem az anyjával vagy az apjával, hiszen a túlélése függ tőlük. Így a gyermek internalizálja ezt a introjekciót, magábevetítést, a szülők üzenetét. Az az üzenet, hogy alkalmatlan vagy, vesztes, egy kudarc, nem szerethető egy életre szól, folyamatosan ott visszhangzik a fejünkben. Megkíséreltem igazolni, validálni, megerősíteni a szüleim rólam hozott ítéletét azáltal, hogy újra és újra leromboltam önmagamat. A pusztítás teljes volt. Mindent elveszítettem, börtönbe kerültem.

Hogyan alakul ki valakinél narcisztikus személyiségzavar, és mik ennek a főbb típusai?

Ugye a patológiás narcizmusról beszélünk, hiszen létezik egészséges vagy primér narcizmus is. Ez a fajta narcizmus teszi lehetővé, hogy egy baba szembenézzen a világgal. Hogy egy kisgyermek vállalkozzon erre, nagyfokú grandiózicitásra van szüksége, egészen istenszerűnek kell éreznie magát. Amikor kétévesen búcsút intesz anyunak, és megteszed az első három önálló lépésedet, ez nagy forradalom, egyben potenciálisan nagy traumaforrás is, ha nem megfelelő az az anya. A primér narcizmus egyrészt segít a világ felfedezésében, másrészt segít önmagunk feltérképezésében is az introverzió nevű folyamat során. A narcizmusnak erős szexuális összetevője is van, ezt narcisztikus libidónak nevezzük. Életerőnk a magunk felé irányított szexualitáson keresztül nyilvánul meg, magunkba szeretünk. Ez azért kritikus fontosságú és egészséges, mert végre először egy külső tárgyat szeretünk. Még ha ez a tárgy önmagunk vagyunk is, megtanulunk valakit szeretni. Így tehát

a narcizmus 18 és 36 hónapos kor között rendkívül fontos az egészséges fejlődésünk szempontjából, de ha átnyúlik felnőttkorba, már patológiásnak tekinthető.

Patológiás, mert a grandiózicitás kognitív torzítás. Csorbítja a valósággal kapcsolatos vizsgálódásunkat, így hibásan értelmezzük a világ tényeit. Tehát ha egész életünkben a grandiózicitásban ragadunk, hajlamosak leszünk tévesen értelmezni embereket és helyzeteket, és így rossz döntéseket fogunk hozni ezekkel az emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban. A feljogosítottság tudata, az empátia hiánya, a mások kihasználására irányuló törekvések mind részei maradnak a felnőtt énnek. A patológiás narcizmus egyfajta fixáció, amikor nem tudunk meghaladni egy bizonyos korhoz tartozó érzelmi érettséget.

De miért ez az elakadás?

Mert rossz jelzéseket és visszacsatolást kapunk az anyától. Gyakran megkérdezik, hogy csak az anyától, az apa nem számít? Az anya szerepében lévő személytől, attól a személytől, aki anyaként van jelen. Az esetek legnagyobb részében az anyák látják el az anyai feladatokat. De amúgy igen, lehet ez az apa is, a nagymama, egy példakép, egy szomszéd, bárki, aki ebben a szerepben van.

Ha az üzenetek ettől az anyai figurától hibásak, egy életre elakadhatunk.

Létezik egy folyamat, amelyet leválásnak, individualizációnak nevezünk. Egy bizonyos pillanatban búcsút kell mondanunk az anyánknak, mert felismerjük, hogy ő egy rajtunk kívülálló személy. Addig a pontig szimbiózisban élünk. Nem teszünk különbséget önmagunk és az anya között. De a leválásnak és individualizációnak ennek a pontján ráébredünk, hogy ő nem mi vagyunk. Ez egy kulcsfontosságú pillanat, mert ilyenkor azt mondjuk, ha ő nem én vagyok, akkor kell, hogy legyenek mások is, akik nem én vagyok. Ekkor az egész emberiség elérhetővé válik számunkra, ezt nevezzük objektumrelációnak. Anyánk “halott anya” – nem fizikai értelemben, hanem – ha nem elérhető számunkra, nem ad biztonságérzetet, védettséget; vagy ha önző, depressziós, távolságtartó, szorong vagy őrjöng; vagy éppen ennek ellenkezője, fullasztó, kényeztető, túlságosan dédelgető, aki nem képes elengedni minket a saját alkalmatlansága és bizonytalansága miatt. Nos, a narcisztikusok érzelmi értelemben kétévesek, engem is ideértve.

Önt idézve, “nem minden bántalmazó narcisztikus, de minden narcisztikus bántalmazó”. Miért van ez így?

Kezdjük azzal, hogy nem minden bántalmazó narcisztikus, hiszen mentális problémák és elmeállapotok széles skálája vezethet abúzushoz. Nem kell elmebetegek lennünk, hogy bántalmazóvá váljunk. Vannak társadalmak és kultúrák, ahol a bántalmazás a kommunikáció egyik formája, a szeretet egyik megnyilvánulása. Sok társadalomban, ha a férj nem féltékeny, nem birtokló, nem reagál agresszióval a szerelemféltésre, az arra bizonyíték, hogy nem szereti a feleségét. Ilyen értelemben tévesen azonosítják az abúzust a szeretettel.

A bántalmazásnak többféle funkciója van, a legtöbb esetben a kommunikációs képességek hiányára utal, ezért is tanítunk kommunikációs protokollokat a bántalmazóknak, minek nyomán a bántalmazás sokszor eltűnik, és nem tér vissza.

A bántalmazók kisebb hányada elmezavarban szenved, ez egy teljesen másik történet. Az első esetben, amikor a bántalmazó nem szenved mentális betegségben, az abúzus a bántalmazott felé irányul, és valamilyen üzenetet szeretne közvetíteni az áldozatnak, valamilyen viselkedésbeli változást szeretne elérni nála. Az elmebeteg által elkövetett bántalmazásnak semmi köze annak tárgyához vagy áldozatához. Ez a fajta abúzus belső folyamat eredménye, célja a bántalmazó pszichés igényeinek a kielégítése. Az lesz az áldozat, aki éppen arra jár. Ezt a tényt nagyon nehéz az áldozatoknak elfogadniuk, szeretnék úgy érezni, hogy ők kiválasztottak, különlegesek, okkal történt velük, ami történt. Szeretnének értelmet, jelentést adni annak, ami érte őket.

Milyen pszichés igényekről van szó a bántalmazó esetében?

A narcisztikusok esetében például ismétlésről van szó, kora gyermekkori konfliktusok újrajátszásáról. A narcisztikus embert abuzálták gyermekkorában, így a szeretetnek, kötődésnek egyedül ezt a formáját ismeri. Nem engedték leválni, elkülönülni, és később sem tudja megtenni. Nem tudja, hogyan kell egészségesen együttműködni, amikor a rájuk jellemző közös fantáziában kapcsolódnak a másikhoz, ezért aztán bántalmaz.

Azt állítja, hogy minden személyiségtípusra nézve veszélyes lehet a narcisztikus bántalmazó. Nem kell, hogy kodependens legyen, de bizonyos érzékeny pontok megkönnyítik a dolgot. Kik a legkiszolgáltatottabbak, és ők valóban tehetetlenek-e ebben a helyzetben, vagy terheli-e őket is felelősség a kialakult helyzetért?

A narcisztikus bántalmazás során – a narcisztikus abúzus különbözik minden egyéb típusútól – a bántalmazó megkísérli megsemmisíteni intim partnerét mint különálló entitást, és egy manipulálható tárggyá próbálja degradálni. Ez a tárgyiasítás extrém formája. Elszakítja a társát az életétől, és tetszhalottá teszi. A bántalmazás minden egyéb formájának konkrét irányultsága van, így beszélhetünk jogi abúzusról, pénzügyi abúzusról, fizikai és szóbeli bántalmazásról. De

általában a bántalmazás valamilyen meghatározott aspektusra, dimenzióra, viselkedésre, tulajdonságra vagy körülményre, esetleg vagyontárgyra, pénzre, szexre, hatalomra korlátozódik.

Az ilyen abúzus korlátozott, mint egy lézersugár. A narcisztikus bántalmazás inkább olyan, mint egy villanykörte: diffúz. A narcisztikus abúzus élettelenné teszi az áldozatát, hogy bekebelezhesse, internalizálhassa, és így már csak mint belső tárggyal kell kölcsönhatásba lépnie vele, nem kell a valós külső személy ellenszegülésétől tartania. A narcisztikus pillanatfelvételt készít partneréről. Aztán retusálja ezt a fotót, idealizálja. Innentől már csak a fényképpel beszél, a fényképpel veszekszik, nem vesz tudomást társa külső jelenlétéről, mert nem képes ezeket különválasztani. Hogy létezhetne valaki a külső világban, ha nincs is külső világ, ha ezeket sohasem választotta külön? Igen ám, de ezután elkezd a társ önállóan cselekedni, hiszen barátai vannak, utazik, dolgozik, így megkérdőjeleződik a fotó, a struktúra: a partner a narcisztikus személy ellenségévé válik. A bántalmazás célja ebben az esetben az, hogy a narcisztikus képes legyen kontrollálni a szorongását.

Én arról győzködöm a kollégáimat, hogy a narcizmus nem személyiségzavar, hanem poszttraumás állapot, melynek középpontjában a szorongás oldása áll. Ebből a szempontból a narcisztikus és áldozata teljesen egyformák.

A borderline esetében ugyanez a helyzet. A narcisztikus és áldozata ilyen értelemben ikrek. Mindketten traumatizáló, bántalmazó környezetből jönnek, értik egymás nyelvét, egymásra vannak hangolva. A narcisztikus pontosan tudja, milyen gombokat kell nyomkodnia, hiszen neki ugyanilyen gombjai vannak. A bordeline-ok kétféle szorongással küzdenek. Az egyik a szeparációs, az elhagyástól való félelem. Fél, hogy elutasítják, elhagyják, de kínozza egy másik szorongás is, amit bekebelezési, elnyeletési szorongásnak nevezünk. Retteg attól, hogy partnere felemészti, magába olvasztja. Ebből következően közeledik partnere felé, mert nem akarja, hogy elhagyják, de amikor érzi, hogy partnere viszonozza ezt, amikor közel kerül, megretten, úgy érzi, megszűnik létezni, így elmenekül. Közeledés és elkerülés kényszeres ismétlése.

A borderline számára a tökéletes partner közeledésekor bombázza a szerelmével, idealizálja őt, amikor pedig távolodik, akkor leértékeli és elhagyja. Egyetlen típusú ember képes erre, a narcisztikus.

Ezért tökéletes párosítás a borderline és a narcisztikus ember. Ugyanez igaz a kodependens, társfüggő személyre is. A társfüggőség szép eufemizmus az érzelmi zsarolásra. A társfüggők gyámoltalanságukkal, függésükkel, áldozatvállalásukkal, meghatározott viselkedések sorozatát zsarolják ki érzelmileg partnerükből. Például: ha elhagysz, meghalok, vagy annyi áldozatot hoztam érted, tartozol nekem, vagy nagyon szükségem van rád, ezt nem tudom nélküled végigcsinálni. Ismétlem, a társfüggő is remek társa a narcisztikusnak, mert az előbbi felnagyítja grandiózicitását. Bizonyos kóros kombinációk fokozzák, felerősítik egymást, ami vonzó lehet. Ugyanakkor

a narcisztikus első számú célja saját narcisztikus ellátmányának biztosítása, melynek két fajtája van. Az egyik a személy grandiózicitását erősíti: zseni vagy, isten vagy. A második típusa a szadista ellátmány.

A narcisztikus embernek szüksége van arra, hogy másokat kínozzon, fájdalmat okozzon nekik, és bántsa őket, így újraélve kora gyermekkori traumáit, űmegpróbálva leválni anyapótlék partneréről. Ezen ellátmányok biztosítására bárki alkalmas lehet, de persze az az igazi, ha a partner rezonál a narcisztikus patológiás viselkedésére, ezért részesítik előnyben a borderline-okat. Én is a bordeline-okat kedvelem például. Ha választhatok egy borderline és egy másik személy között, és mind a kettőtől számíthatok ellátmányra, a borderline-t választom, mert ő valami pluszt is tud nyújtani.

Egy orvos önelemzése – folytatás

A börtönben történt, hogy másodszor is narcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak, de ezúttal érdekelni kezdett, mit jelent ez. Megszerveztem egy hálózatot, amely szakirodalmat csempészett be a cellámba. Éjjelenként gyertyafénynél írtam le kutatásaim és önvizsgálatom eredményeit. Lépésről lépésre ebből állt össze a Malignant Self Love – Narcissism Revisited című könyv anyaga, még ott, a börtönben. A szakirodalommal kapcsolatban arra jutottam, hogy nem létezik olyan forrás, amely összefoglalná ezt a kérdést. Találtam egy esszét 1914-ből, néhány tanulmányt Heinz Kohuttól a hetvenes évekből, meg tán valamit Otto Kernbergtől, de ennyi. Online nem volt semmi. Senki nem is hallott a narcizmusról. Az első dolgom az volt, hogy megértsem önmagamat, a második pedig, hogy valahogy közzétegyem a következtetéseimet. Egy új nyelvet kellett megalkotnom. Azoknak a kifejezéseknek a nagy részét, amelyeket ma használunk ebben a témában, én hoztam létre, mint például a narcisztikus abúzust, a cerebrális és szomatikus narcizmust; a hooveringet, vagyis porszívózást: amikor a bántalmazó szakítás után megpróbálja visszaédesgetni áldozatát a kapcsolatba; a Flying Monkey-t, tehát repülő majmot, az Óz, a nagy varázsló nyomán: a narcisztikus személlyel közös ismerős, rokon stb., akiket a bántalmazó manipulál, félrevezet annak érdekében, hogy az áldozatot láttassa bántalmazóként. Ironikus módon, bár ezt az új nyelvet éppen a narcisztikusoknak hoztam létre, hogy leírhassák belső világukat, mégis szinte azonnal kisajátították az áldozataik. Így aztán arra használták, hogy leírják, milyen élmény együtt lenni egy narcisztikussal, bár az eredeti célja teljesen más volt. Aztán megjelent a Malignant Self Love. Tíz évig az enyém volt az egyetlen honlap, és az összes támogatói csoport ebben a témában.

Hogy működik a narcisztikus kapcsolatok körforgása, hogy lép kapcsolatba másokkal, mik ennek a jellemző állomásai, a szerelembombázástól a porszívózásig?

A narcisztikusok egy úgynevezett shared fantasy, közös fantázia nevű mechanizmussal működnek. Ez egy olyan fantasztikus tér, melyben garantált a partner pszichológiai igényeinek a kielégítése. Egyik fő aspektusa a másik idealizálása. Tehát az első lépés a szerelembombázás és a társ idealizációja. De a narcisztikus tesz ebbe egy csak rá jellemző csavart, mert nagyon sok patológiás elmeállapotra jellemző az idealizálás. A borderline-osok is idealizálnak, a pszichopaták is teszik bizonyos pontokon. De a narcisztikus először idealizál, majd hozzáférést enged társásának ehhez az eszményi képhez. Megengedi, hogy az ő tekintetén keresztül lássa magát a másik. Saját magunkba szeretünk bele a narcisztikus szemein keresztül, ebben az értelemben megidézi az anyaság élményét. Az anyák tekintenek így gyermekeikre, hogy hát nem a legszebb baba a világon?
Természetesen nem az, hiszen úgy néz ki, mint egy majom, de az anya idealizálja őt.

A narcisztikus ad egy második esélyt egy olyan gyermekkor megtapasztalására, melyben anyánk “lát”, idealizál bennünket, és feltétel nélkül szeret.

És ez az érzés teljesen addiktív! Itt a partner már horogra akadt. Ezek után a narcisztikus anyafigurává változtat minket. Tehát először magához láncolja a másikat az anyai szeretet ópiumával, majd megpróbál minket a saját anyjává tenni. Ezt a jelenséget kettős anyaságnak, dual mothershipnek nevezem. Én leszek a te anyukád, te leszel az én anyukám. A narcisztikus azt akarja, hogy ugyanolyan feltétel nélküli szeretettel szeressük, ahogy ő szeret bennünket. Arra vágyik, hogy idealizálják. Ezt együttes idealizációnak, co-idealisationnek nevezzük. De miközben vágyik az idealizációra és a feltétel nélküli szeretetre, muszáj a másikat próbára tennie. Mert hogy lehet biztos benne, hogy valóban feltétel nélkül szereti? Ne feledjük, hogy a narcisztikusok üldözési mániában, paranoiás téveszméktől is szenvednek. A narcisztikus abúzus első fázisa arról szól, hogy teszteli, valóban alkalmasak vagyunk-e az anya szerepére.

Feszegeti a határait, eszkalálja a helyzetet, egyre messzebb megy a tesztelésben, a bántalmazásban. Vele marad a másik? Szeretni fogja ilyenkor is? Így is elfogadja? Lenyeli a bántalmazást, és annak ellenére ott áll mellette anyaként? Ha rendben átment a teszten, akkor válhat anyafigurává, és ő akként is fog vele kapcsolatba lépni. Azért akarja anyafigurává tenni, hogy újrajátszhassa vele a gyermekkorát. És most jól akarja csinálni.

Azt szeretné, ha a másik az anyjává válna, hogy aztán leválhasson róla. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, muszáj leértékelnie a párját, el kell bizonytalanítania. Ez egy jelképes szeparálódás. Megszabadultam az anyámtól. Szabad ember vagyok, önálló személyiséggel. Ilyenkor a külső objektumtól megszabadul ugyan, elengedi, eltaszítja, de a belső tárgy változatlan, és változatlanul eszményi. Ez hatalmas disszonanciát idéz elő a narcisztikusban, így vissza kell csábítania a társát, hogy újra idealizálhassa, vagy egy alternatív, még a korábbinál is erősebb belső tárgyat kell létrehoznia. Így egyesek egy új párkapcsolattal próbálkoznak, míg sokan a korábbi partner “visszaporszívózásával” akarják megoldani ezt a problémát, és így a körforgás újraindul. Ez sziszifuszi erőfeszítés, a narcisztikus újra és újra megpróbál leválni, elkülönülni, de halála napjáig képtelen rá, kudarcot vall. A folyamat során introjektumok egész könyvtárát hozza létre, mindegyik egy volt partnert jelöl. Tehát összegyűjt egy hatalmas könytárra való belső tárgyat, rengeteg társból, és ezek pszichodinamikai szempontból mind aktívak, egyik verseng a másikkal. Ez a narcisztikus legnagyobb problémája, az ítélete, a büntetése. Sokan büntetni akarják a narcisztikusokat, bosszút akarnak állni rajtuk, de nincs erre semmi szükség, büntetik ők saját magukat eleget.

Mi a legnagyobb különbség, ha létezik egyáltalán, férfi és női narcisztikusok között?

Pszichológiai értelemben nincs különbség köztük, csak szociokulturális szempontból. Egyes társadalmakban és kultúrákban, történelmi korszakokban a nők és férfiak másképp testesítették meg és fejezték ki az alapvető pszichés működésüket. Az 50-es és 70-es évek között egy nő az otthonán, a házimunkán keresztül fejezte ki a grandiózicitását, míg egy férfi azzal tűnt ki, hogy családfenntartó, sok pénzt kereső, nyertes típus. Ma sokkal inkább elmosódnak a határok, ahogy váltunk a unigender, vagyis az egyneműség felé. Így aztán egyre több nőt diagnosztizálnak narcisztikus személyiségzavarral. Először is, amíg

a 60-as, 70-es években a nők mindössze a narcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak negyedét tették ki, ma már ez az arány 50 százalék.

Másodszor, napjainkban a nők szinte a férfiakkal megegyező tüneteket produkálnak. Például a megcsalások száma robbanásszerűen megnőtt a nők körében, az elmúlt 30 évben megötszöröződött. A nők ma jellemzően maszkulin fogalmakkal írják le magukat, így a különbségek eltűnőben vannak. Hamarosan egy egynemű társadalomban fogunk élni, ahol a narcizmus azonos módon fog megjelenni az egykori nemek között. A narcizmusból vallás lesz, egyfajta magánvallás, de ez már egy másik téma…

Nagyon nyíltan beszél olyan témákról, mint vérfertőzés, szülői bántalmazás vagy politika, és ezt mindig kutatási eredményekre alapozva teszi. Hogy látja az olyan mozgalmakat, trendeket, mint a cancel culture, vagy épp a woke-mozgalom, amelyek minden diskurzust igyekeznek a politika korrektség keretein belül tartani? Hova vezet mindez?

Ezt is a klinikai pszichológia szempontjából vizsgálom. Az elmúlt években elkezdtük tanulmányozni az áldozatmozgalmakat, és azok pszichológiáját. Gabay és Elias négy hatalmas kutatást végeztek a témában, főleg Izraelben, de vannak tanulmányok például Kanadából is. Azt kezdjük látni, hogy bizonyos egyének hajlamosak az áldozatszerepet identitásuknak választani. Az áldozatisággal azonosítják magukat. Az áldozati szerep ad értelmet az életüknek, ezáltal tudnak eligazodni a világban, ez életük szervezőelve. Olyan helyzetekben is áldozatként igyekeznek megjelenni, ahol egyébként ez nem lenne indokolt. Ha nem lesznek áldozatok, igyekeznek azzá válni. Ezt projektív identifikációnak nevezzük. Létezik egy új pszichológiai fogalom, a TIV, Tendency for Interpersonal Victimhood, mely jól leírja ezeket a személyeket. Online is találkozunk velük, például az empath-mozgalomban – ők a magukat túlzott együttérzésük miatt kiszolgáltatottnak tekintők csoportja – és hasonló képtelen címkék alatt. Ezek az emberek valójában erősen narcisztikusak, kimondottan grandiózusak, és végletesen agresszívak, az együttérzés szikrája is hiányzik belőlük, ugyanakkor azt állítják, hogy áldozattá tették őket egész életükben, mert szuperempatikusak, érzékenyek. Büszkék áldozati szerepükre, versengenek egymással, ez innentől már identitáspolitikává válik. Egy másik kutatás azt az eredményt hozta, hogy igen gyorsan és nagyon korán, legkésőbb

2-3 éven belül az olyan áldozati mozgalmakat, mint a #metoo, a Black Lives Matter narcisztikusok és pszichopaták térítik el. Az ilyenek beszivárgása ezekbe a szervezetekbe univerzális, ők válnak aztán a mozgalmak arcaivá a nyilvánosságban. Az áldozati mozgalmak a legfenyegetőbb és legkárosabb képződmények közé tartoznak. Bradley Campbell szociológus szerint “a méltóság korából átléptünk az áldozatiság korába”.

Ez azért is nagyon veszélyes, mert ha folyamatosan áldozatszerepben van valaki, ha ez az identitása, hajlamos lesz olyan kísérő viselkedésformákat is felvenni, mint például a különleges bánásmódra való feljogosítottság. Ha nem kapja meg ezt a különleges bánásmódot, agresszív lesz. Ezt a jelenséget először Kaufman írta le, és drámaháromszögnek nevezte el. Ebben van egy bántalmazó, egy áldozat és egy megmentő, de ezek a szerepek nem rögzítettek. Ha az áldozatot nem elégíti ki a megmentő, bántalmazóvá válik. Amikor a bántalmazó látja, hogy mi történik a megmentővel, ő lép a helyébe. És így tovább. Az áldozatmozgalmakban sokkal nagyobb az agresszió, sőt az erőszak esélye, mint a lakosságban általában. Megkockáztatom, hogy ezek kimondottan pszichopata szerveződések. Vegyük például a náci mozgalmat, ahol ugyanez volt a helyzet, a versailles-i békediktátum, az új világrend, Németország diszkriminációja miatt. És hát láttuk, hova vezetett mindez. Hasonlóan a kommunizmus is áldozatmozgalom volt, az iparmágnások és földtulajdonosok által kizsákmányolt proletariátus számára át kellett csomagolni a sérelmeket. Minden halálszekta áldozati mozgalomként indult, ez alól az ISIS sem kivétel. Mindez elég veszélyes, mert ami sérelmeken alapul, erőszakhoz és halálhoz vezet.

Hogy látja a férfiidentitás helyzetét a mai nyugati típusú társadalmakban?

Óriási a zavar a szexuális identitás, szexuális orientáltság és a nemi szerepek között. A szexuális identitás az a belső érzés, az az önmegfigyelés, hogy hímnemű vagy nőnemű vagyok, nagyrészt biológiailag determinált, nemi szerveink alapján rendelünk magunkhoz bizonyos identitás-paramétereket. A szexuális identitás okozhat zavart, elégedetlenséget, amikor nemi szerveink és érzéseink nem azonos nemekhez kötnek minket. Innen indult a transzneműmozgalom is. A transzneműmozgalom kiváló példa a fent említett zavarra, hiszen összekeverik a szexuális identitást a szexuális orientációval. Valaki azt állítja: férfi nemi szervekkel születtem, de mindig is nőnek éreztem magam. És honnan tudja, hogy úgy érezte magát, mint egy nő? Onnan, hogy mindig a férfiakhoz vonzódott. De a férfiakhoz vonzódás nem egyenlő a szexuális identitással, csak a szexuális orientációval. Érezheti valaki magát száz százalékban férfinak akkor is, ha férfiakhoz vonzódik. A vonzalmainak semmi köze az identitásához.

A legnagyobb zavarodottságot a nemi szerepek területén látom. A nemi szerepeknek az égvilágon semmi közük a biológiánkhoz.

Statisztikai értelemben természetesen, ha az ember pénisszel születik, a társadalom, a szülők, a szocializáció szereplői, a kortársak, a tanárok, a szomszédok, példaképek, a média mind azt sugározzák, hogy férfi nemi szervvel a következő viselkedésmintákat tessék átvenni. A fiúk nem játszanak babákkal. Ugyanígy tanítanak szocioszexuális mintákat is. Az fizeti az italt, akinek farka van, legalábbis eddig így volt. Ezek mind a szocializáció és akkulturáció, az új kultúrába való beilleszkedés részei, és semmi közük a biológiához, a szexuális identitáshoz, a szexuális orientációhoz. Ez a zűrzavar forrása napjainkban a femininitással és maszkulinitással kapcsolatban. A hím és nőstény valódi kategóriák, a nő és férfi nem azok. Vannak társadalmak, ahol a férfiszerepek megegyeznek más társadalmak női szerepeivel. Ezek nem liberális vagy progresszív társadalmak, vegyük például Albániát. Észak-Albániában egy nő úgy dönthet, hogy ő férfi, nincs más dolga, mint hogy lekösse a melleit. Attól a pillanattól kezdve ülhet a kávéházakban a férfiakkal, dohányozhat, minden férfiakat megillető kiváltság jár neki is. Ez egy döntés, egy bejelentés. Hazamegy, és bejelenti, hogy mától ez van.

Tehát nincs olyan, hogy maszkulinitás, az csak egy szexuális identitásból, orientációból és nemi szerepekből gyúrt zűrzavar.

És mivel nem létezik ilyen, amikor megjelentek a fluid szexuális identitások, és elkezdtük legitimizálni a különböző szexuális orientációkat, teljes lett a keveredés a nemi szerepek terén, mert ezeket tévesen összekötöttük. A fluiditás rendben van az identitás és az orientáció terén. A nemi szerepekről látni kell, hogy biztonsággal eltörölhetjük, újradefiniálhatjuk őket, lehet velük játszani, nem szükségesek, gazdasági igényeket tükröztek. A mezőgazdasági forradalomban izomerőre volt szükség, így lettek a férfiak dominánsak. A javak gazdasági elosztása, az erőforrások megosztása mentén alakultak ki ezek a szerepek. Ma már a nők és a férfiak kezdenek egybeolvadni, egyneművé válni. Amerikában az elsődleges keresők 43 százaléka nő, a megszerzett diplomák arányát tekintve is megelőzik a férfiakat csaknem 2-1 arányban. A jövőbeli bevételek megbecslésének ez a legjobb forrása. A 25 év alatti nők jelentősen többet keresnek, mint a férfiak. A nők a második világháború során is rengeteg hagyományos férfiszerepet töltöttek be, amíg a férjeik harcoltak. Az egész diszkurzus a maszkulinitásról, nőiességről, nemi szerepekről, férfiakról, nőkről nonszensz. Vagy ha nem is nonszensz, semmilyen tudományos alapja sincsen.

Visszatérve a narcisztikus abúzusra, ön azt mondja, abban a pillanatban, hogy realizáljuk, hogy egy ilyen jellegű bántalmazóval van dolgunk, azonnal mennünk, menekülnünk kell, és amennyiben lehetséges, a teljes no contact elvét kell alkalmaznunk. Van erre egy gyakorlatias útmutató, amely túlmutat a nem veszem fel a telefont szintjén?

A no contact egy konkrét, 27 lépésből álló stratégia, amely segít elszigetelni az áldozatot a narcisztikus abúzus minden dimenziójától. Az ilyen bántalmazás olyan, mint a víz, mindig a legkisebb ellenállás irányába tör. A stratégia csak akkor működik, ha minden pontját kompromisszumok nélkül alkalmazzuk. Az a lényege, hogy az érintettet és szeretteit megvédje a bántalmazótól, és ha például közös gyerekek miatt muszáj kommunikálni, azt csak olyan közvetítők útján tehesse, akik meghatározott szempontok szerint, szűrve közvetítik az üzeneteket. Ez elég komoly feladat, képzettség kell hozzá. Más kérdés persze, hogy hiába szabadultunk meg fizikailag az illetőtől, ha az agyunkban ott halljuk a hangját, szavait.

Mi áll emögött, miért nehéz ez a helyzet?

Általában az elhúzódó gyász élményét kell átélnie a narcisztikus abúzust elszenvedőnek, a kapcsolat sok dimenzióját kell elgyászolnia. Gyászolja a személyt, a közös álmot, a közös fantáziát. Sosem láthatja magát olyan eszményinek többet, mint az ő szemén keresztül. Gyászolja azt, akivé válhatott volna. A sérülések gyakran igen komolyak. Amerikéban ezt az elhúzódó, egy évnél hosszabb gyászfolyamatot már önálló betegségként is elismerik. A narcisztikus abúzus áldozataira kivétel nélkül jellemző ez sajnos, nem találkoztam még olyan pácienssel, akinél ne ez lett volna a helyzet. Ha ez nem lenne elég, a narcisztikus bántalmazó internalizált hangját szinte lehetetlen elhallgattatni. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz megérteni, felfogni, pedig nagyon fontos lenne.

Mivel a narcisztikus gyakorlatilag nincs jelen, soha nem is volt, az áldozatra testálja a kapcsolat mindkét szerepét, az áldozat hozza létre bántalmazóját, ők valójában egyek.

Olyan, mint egy fekete lyuk: nincs ott semmi, mégis mindenre hatással van, ami a közelébe kerül, az áldozat “tömege” és pályája is megváltozik, ez a semmi formálja őt át. Mivel egy normális ember nem tudja értelmezni a semmit, meg kell töltenie tartalommal, így a bántalmazóját ő kreálja meg a fejében. Tehát mindkét személy ő, és saját magától ugye senki sem tud megszabadulni. Mivel a fertőzés teljes, mindenre kiterjedő, a leghatásosabb megoldás, ha elveszítjük az eszünket. Létezik egy kicsit barátságosabb megoldás is, a már korábban említett leválás, individualizáció. Ez kezdetekben egy skizofréniára emlékeztető állapotot hozhat létre, ahogy elménk egyes, gyerekkorból internalizált részeit megtisztítjuk. A folyamat végén – melyet konstellációnak hívunk – megszületik az új, integrált, autentikus személyiség.

Ha optimistán keretezzük ezt, akkor az áldozat gyakorlatilag újjászülethet egy ilyen abúzus után, ha beleáll az önmunkába.

Óriási fejlődést, gyógyulást hozhat, ha valaki ezt jól és alaposan csinálja. Egyes áldozatok áldásként tekintenek a folyamatra, hiszen megváltoznak, végre felnőnek, éretté válnak, át tudják lépni a határaikat. Ez azonban az áldozatok kis százalékára jellemző, azokra, akiknek eleve egy stabil, egészséges belső énjük volt. A többieket a narcisztikus regresszálja, szakítás után egy gyermeket hagy maga mögött, aki elkezdhet újra felnőni.

Úgy véli, ha az emberek sikeresebben individualizálódnának, tudatosabban kezelnék az érzéseiket, és jobban az egyedüllétet, a narcisztikus abúzus nagy része elkerülhető lenne. Miért?

A narcisztikusok a megoldatlan konfliktusainkkal, sóvárgásainkkal, igényeinkkel befolyásolnak minket. A narcisztikus személy maga az üresség, a közös fantáziánkban azzá válhatunk, amivé csak szeretnénk, olyan képet projektálunk bele, amilyet akarunk, és hagyja, hogy általa beleszeressünk önmagunk idealizált képébe. Minden narcisztikussal folytatott viszonynak van autoerotikus, maszturbatív minősége: önmagunkért rajongunk, vágyakozunk, hiszen a narcisztikus nincs jelen, egyedül vagyunk. Ő csak egy alakváltó, egy emberi lény szimulációja, és nem is túl jó szimulációja. Helyette önmagunkkal vagyunk kapcsolatban egy tükörlabirintusban. De az emberek hajlamosak átverni magukat, mert nincsenek korlátaik, mert rettegnek attól, hogy ha nem járnak a másik kedvében, valami borzasztó dolog történik. Katasztrofizálnak. Mivel gyermekkorukban sérültek, újra és újra sérülniük kell, mert ezzel az érzéssel azonosítják a szeretetet, a szerelmet. A narcisztikus partner ingyen és bérmentve szolgáltatja ezt az érzést a patológiás játszóterén. Az egészséges emberek rövid idő után kilépnének ebből a helyzetből, nem kötődnének hozzá, nem dőlnének be az idealizálásnak, nincs szükségük arra, hogy így szeressék őket, hiszen egészséges gyermekkoruk volt, egy megfelelő, idealizáló anyával, nincs szükségük egy újabb esélyre az életben. A narcisztikus partner ajánlata a következő: add nekem az életed, cserébe adok egy újabb esélyt az életre. Egészen fausti helyzet. Beteljesítem minden kívánságodat, meg nem valósult álmodat, meggyógyítalak, újra összeraklak, csak most sokkal jobban. Semmi mást nem kér cserébe, mint teljes irányítást feletted. Engedj át minden irányítást, cserébe nem kell felelősséget vállalnod semmiért, hiszen minden döntés az enyém. Függeszd fel a hitetlenséged és a tenni akarásod, és megszabadulsz a szégyen és az elszámoltathatóság terhétől. Sartre szerint

az egzisztenciális szorongás forrása, hogy folyamatosan döntéskényszerben vagyunk. Egy diktátor és a narcisztikus, aki gyakorlatilag egy szektavezér, egy kétszemélyes szekta vezére, ígérete ugyanaz. Ha megszűnsz létezni, boldog leszel, de legalábbis elkerülnek a negatív érzelmek. Ez visszautasíthatatlan ajánlat egy olyan társadalomban, mely táplálja a szorongást, az irigységet, a dühöt.

És ennek sokan újra és újra bedőlnek. Jön egy 30 éves demokratizáló hullám, és vége. Jön egy új kapcsolat, és kezdjük elölről. Nem tanulunk semmiből, mert a tanulás nem része ennek a folyamatnak. Ez ennél sokkal atavisztikusabb működés, amely a korai gyermekkorhoz köthető. Az önsegítő ipar azt akarja eladni nekünk, hogy segít tanulni a hibáinkból. Ez igaz lehet a kávéfőzésre, már annak, akinek sikerül. De ha a kapcsolatainkról, párválasztásunkról, bizarr döntéseinkről, önpusztításról van szó, nem beszélhetünk tanulásról.

Akkor mi lehet a felépülés útja, ha van ilyen egyáltalán?

Ezt sokan nem szeretik hallani, de nincs felépülés. A felépülés kérdése amerikai kérdés. Amerikában azt hiszik, hogy minden problémának van megoldása, minden betegségnek van ellenszere. A covid esetében is hiszti volt, hogy minek a maszk, hol a gyógyszer? A szomorú helyzet az, hogy nagyon kevés problémának van megoldása, kevés betegség gyógyítható. Az inkább előfordul, hogy beleszokunk a helyzetbe, és így kevésbé szenvedünk.

A második rossz kapcsolatunkban kevésbé kínlódunk, aztán talán úgy döntünk, hogy nem is akarunk több kapcsolatot, így marad a Netflix és két macska életünk végéig. Az iparosodott világ lakosságának 31 százaléka úgy döntött, hogy egyedül éli le életét, és ez az arány egyre nő.

Atomizálódunk, önállósodunk, és a modern technológia ezt lehetővé is teszi. Mindenki eltűnik az ajtaja mögötti kis buborékban. Ez egy igen gyakorlatias megoldás. Az, hogy egy rossz narcisztikus kapcsolat után képes vagyok felismerni, elkerülni, kezelni egy ilyen embert, ez egyszerűen ellentmond a tapasztalatnak. Nem az ismeretek hiányában kerül valaki egy ilyen kapcsolatba, hanem azért, mert ő az, aki. Nem létezik olyan, hogy rossz partner. Akármilyen rossz is az a partner, ő csak a pszichés igényeinkre válaszol, különben nem lennénk vele.

Vaknin a traumás kötődésről, a narcisztikus abúzus legfájdalmasabb örökségéről

Ez elvezet a következő kérdéshez: mi az áldozatok felelőssége mindebben? Illetve az abúzusból és traumás kötésből való felépülés lehetséges útjai merre vezethetnek? Mert pesszimizmusa ellenére is sok podcastjából mintha remény is sugározna.

Amikor arról beszéltem, hogy nincs tanulás, nincs megoldás, arra utaltam, hogy nem hozhatjuk létre vagy ismételhetjük újra és újra ugyanazt a helyzetet abban bízva, hogy ezúttal más kimenetele lesz szimplán azért, mert újfajta tudást szereztünk.
Ugyanakkor dolgozhatunk magunkon, ahelyett, hogy azt mondanánk, mostantól csak olyan partnert választok, aki nem narcisztikus. Ez rossz irány, mert kifelé figyelünk. Soha ne a környezetet próbáljuk megváltoztatni. Sikeresen, bizonyos keretek között, csak magunkat tudjuk formálni, és ebből új választások, döntések és következmények születnek.

Az önsegítő ipar egy része sokszor arra biztat, hogy változtassunk magunkon egy külső cél érdekében, hogy több pénzt keressünk vagy a megfelelő párt válasszuk. Amíg célorientált és kifelé irányuló ez az erőfeszítés, kudarcra van ítélve. Magunkat jobbá tenni csak magunkért lehetséges, nem a gyerekeinkért, vagy épp pénzért.

Az áldozatok felelősségéről a narcisztikus abúzus esetében nem beszélhetünk, hiszen felelősségről csak abban az esetben lehet szó, ha egy külső entitással lépünk kapcsolatban, mint mondjuk az állam vagy a gyerekeink. De nagyon jól teszik, ha dolgoznak magukon, leválnak, és azzá válnak, akikké mindig is válniuk kellett volna. Erre sok létező és működő módszer létezik. És itt jön a következő akadály. Az emberek nagy része retteg a leválástól, egymással több értelemben is, anyagilag, érzelmileg összefonódva élük az életüket. Nagy része van ebben a 19. századi romantikus mozgalom téves üzeneteinek. Eddig az időpontig a szerelem és a kapcsolatok jellege sokkal tranzakciószerűbb volt, mégis egészségesebb képet mutatott. A 19. század elején Németországból – honnan máshonnan – induló és onnan Angliára átterjedő romantikus eszme azt hirdette, hogy csak egy nagyon specifikusan megélt érzés lehet szerelem. Ez a formája megköveteli, hogy szinte eltűnjünk, megszűnjünk létezni, majd a szeretett fél működésén keresztül újraszülessünk. Bizonyos értelemben nagyon vallásos felfogás volt ez, hiszen jelentős párhuzamot mutat Jézus Krisztus életével. Meg kell feszítenünk magunkat, hogy szerelmünkön és a szerettünkön keresztül feltámadhassunk. Ebbe aztán jól beleragadtunk, így

a modern szerelem nem más, mint egyesülés, egybeolvadás. Amikor tehát a mai ember találkozik a leválás, individualizáció szükségességével, megretten, hiszen azt hiszi, hogy ez egyenlő a magánnyal, ami persze nem igaz. Meg sem meri próbálni, inkább maradnak diszfunkcionális, fájdalmas, romboló kapcsolatokban, ahelyett, hogy szuverén, erős emberekké válnának, akik a magánnyal is megbirkóznak.

Nem sokat segített a romantika mellékágaként is felfogható Nietzsche-üzenet, miszerint az önállósult szuperember, az Übermensch természetéből fakadóan egyedül van. Lehetsz gyenge, gerinctelen, a társadalom által irányított idióta, és akkor jöhetnek a kapcsolatok – vagy dolgozol magadon, fejlődsz, és szuperemberré válsz, de akkor sorsod a magány. Kirkegaard vallásos emberként Istent, a hitbe való ugrást látta megoldásként a boldogság eléréséhez, előrevetítve, hogy ez az aktus elválaszt majd minket az emberiségtől. Leírva ezt a gondolatot, az első dolga az volt, hogy felbontotta az eljegyzését a menyasszonyával, azzal az indokkal, hogy az útja csak egyedül járható. Később az egzisztencialisták magát az emberi élményt is az egyedülléttel azonosították, ahol annak minden aspektusát, döntését a magány jellemzi, és az autenticitás megköveteli, hogy teljesen eltávolodjunk a társadalomtól, és annak minden szerepétől, elvárásától. Tehát 150 éve azt az üzenetet halljuk a filozófusoktól, a vallás irányából, hogy vagy dolgozunk magunkon, növekedünk, fejlődünk, de akkor egyedül kell tegyük, vagy fel- és megadjuk magunkat, integrálódunk a társadalomba, de ennek ára a stagnálás.

Akkor látszólag csak két nagyon eltérő út létezhet – a függés, és a teljes autonómia -, ugyanakkor látjuk, hogy emberek azért élnek egészséges kapcsolatokban.

A kapcsolatokban nem egyeztetésre és kompromisszumokra van szükség, hanem áldozatokra. Persze egy jó kapcsolat nem valaminek az adásáról, hanem bizonyos dolgok elvételéről szól. Ez persze tiltott üzenet, ilyet nem szabad még gondolni sem, ez maga narcizmus, a feljogosítottság. Egy jó kapcsolatban az a feladat, hogy eltaszítsuk maguntól a másikat, ahogy ezt egy igazi anya is teszi, hiszen ellenkező esetben a gyermek elsatnyul, és sosem lesz boldog. Későbbi kapcsolatainkban ezt az ősélményt éljük újra és újra.

Mikor eltaszítjuk magunktól a partnerünk, megadjuk neki az önállóság és az önmegvalósítás lehetőségét. Arra ösztönözzük, hogy a saját útját járja, új élményeket szerezzen és fejlődjön. Ehelyett arra nevelnek minket, hogy láncoljuk magunkhoz a másikat, és vesztegessük meg. Egy jó kapcsolatban társunk vissza-visszatér hozzánk, és elhozza számunkra a világot.

Az elkülönülés garantálja a kapcsolat gazdagodását, a felek saját élményeiket behozzák a párkapcsolatba, hogy aztán azon osztozzanak: mindenki elveszi azt, amire szüksége van.

Hogy jöhet létre igazi intimitás egy ilyen felállásban?

Nincs annál intimebb élmény, amikor hozzáférést engedünk egymás élményeihez. A szex is egy élmény, ami jó esetben az intimitás csúcsa, rossz esetben eltávolítja egymástól a feleket. Ma mindenki adni akar a szexben, ami helytelen hozzáállás. Amikor például nőket kérdeztünk az alkalmi szexszel kapcsolatos attitűdjeikről, azt mondták, hogy még egy ilyen helyzetben is adni akarnak férfi partnerüknek. Teljesen rossz irány. Persze erről sem lehet nyilvánosan beszélni. Egyetemi professzorok veszíthetik állásukat ilyen kijelentések miatt. Felmerül a kérdés, hogy miért ez a kemény cenzúra. Azért, mert az adás fogalma szorosan összekapcsolódik a kapitalista fogyasztói magatartással. Ha elveszem, amire szükségem van, az a szabadságról szól. Amikor az adás elvét követjük, a partnerek “elfogyasztják” egymást, árucikkekké válnak egymás számára. Miért éri meg nekem veled maradnom? – teszik fel a kérdést, árucsereként élve meg a helyzetet. Aki egy alternatív modellt kínál fel, az a kapitalizmus alapjait ássa alá. Ahogy az ipari forradalom korrumpálta a kapitalizmust, bevezette a növekedés és a fogyasztás kényszerét mint az élet alapelvét, aztán a társadalom ezt mindenhova kiterjesztette, a párkapcsolatokra is. Innentől a másik tárggyá, termékké vált, és a toleranciaküszöb összeomlott.

A nagyanyám még nagyon sok mindent elnézett a nagyapámnak, és itt most nem abúzusról beszélek, fura szokásokat, szokatlan viselkedésformákat, ellentmondásos személyiségjegyeket. Manapság ha nem stimmel valami, azonnal lecseréljük a másikat egy jobb verzióra, egy jobb termékre.

Muszáj árutlanítanunk egymást, és ennek egyetlen módja a leválás, ha fel- és elismerem benned a felfedező, fejlődő, önálló embert. Ezért a másik nagyon hálás lesz, nő a szerelme irántam, és mindig visszatér majd hozzám, hogy megossza velem a világból hozott kincseit, ezzel is segítve egy szép és virágzó kapcsolat kialakulását. Ha meg akarjuk tartani a madarunkat, nyissuk ki a kalitkát.

Gondolom, a tömegkultúra romantikus agymosása, a szerelmes popzene kodependens himnuszai sem sokat segítenek.

A mainstream mindig az uralkodó nézetekkel azonosul, de a szubkultúrákban ott erjednek az újító szándékú gondolatok.

Podcastjai, írásai, könyvei a klinikailag diagnosztizált narcisztikus személyiségzavarban szenvedőkről szólnak. Sokan találkozunk azonban olyan, a narcisztikus spektrum különböző pontjain található partnerrel, rokonnal, kollégával, akik nincsenek diagnosztizálva, nem tudjuk biztosan, mi az állapotuk. Az információi, tanácsai rájuk is érvényesek?

Két pszichológus, Perry és Millan ennek a témának a legkomolyabb szakértői, az ő munkájuk alapján igyekszem válaszolni erre a kérdésre. Szerintük nagyon fontos megkülönböztetni a narcisztikus stílust, személyiséget és személyiségzavart. A narcisztikus stílusú embert másnéven seggfejnek nevezzük. Ellenszenves, arrogáns gyökér. Nem gonosz, nem igazán ártalmas, csak kellemetlen. A narcisztikus személyiségű emberről nagyjából ugyanezek mondhatóak el, de ez a fajta viselkedés kiterjed életének minden területére, nem korlátozódik a munkahelyre, kapcsolatra, barátságokra. Ebben az esetben is ritka, hogy borzalmas hatással legyen a környezetében lévőkre. Ez nagyrészt csak a narcisztikus személyiségzavaros egyénekre jellemző. Ebből fakadóan az online megtalálható információk túlnyomó része butaság. Azért, mert valaki összeveszett a férjével, attól még egyikük sem lesz narcisztikus. Rengeteg az önjelölt szakértő és coach a neten, 99 százalékban hülyeségeket beszélnek. Ez mára olyan szintet ért el, hogy nemrég akadémikusok egy csoportja a Washington Postban közölt cikket arról, hogy mindent el kéne felejteni, ami a gaslightingról online olvasható. A gaslighting a pszichológiai manipuláció egy formája, melynek során a bántalmazó megkísérli megkérdőjelezni, megsemmisíteni a másik ember valóságfelfogását.

A nemzetközi tudóstársadalmat teljesen elborzasztja, ami a neten zajlik. Minden létező témát, fogalmat korrumpáltak, nonszenszé torzítottak.

Mindenféle, a témára vonatkozó publikáció nélkül csinálnak magukból önjelölt narcizmusszakértőt egyes tudományos címmel bíró egyének, úgy, hogy életükben nem jártak egy konferencián sem a témában. De a kollégáimra is haragszom, mert derogál nekik megjelenni a Youtube-on, duzzognak az elefántcsonttornyukban. Én bepiszkolom a kezeimet, küzdök a pontatlan és sokszor hazug információk terjedése, a kitalált és hamis áldozatcsoportok ellen. Persze ez szélmalomharc. Ha ilyesmiről beszélek, a Youtube egyből visszasorol, mert az áldozatcsoportok nézettsége, befolyása, pénztermelő képessége nagyobb. Senki sem gyakorol nyomást a rájuk, hogy blokkolják a narcizmusról közzétett téves információkat. Donald Trumpot persze politikai nyomásra letiltották, de az ISIS-nek évekig voltak csatornái lefejezős videókkal, David Icke összeesküvés-videói a Sandy Hook iskolában lezajlott lövöldözésről rendben voltak. Nekünk esélyünk sincs. Kohutot, Kernberget vagy a narcizmuskutatás királyát, Campbellt alig nézik, sőt meg is kérdőjelezik őket, ahogy engem is, pedig mi tettük le a mai tudásunk alapjait. Ez egy vesztes csata. A nézők elutasítják a szakértelmet, az autoritást, az intézményeket. A vicc az, hogy nincs, aki nálam jobban ellenezné az intézményesítést. Lázadó börtöntöltelék vagyok, egy punk, de hiába.

Sam Vaknin interjút ad a Bronsonnak

Nem lehet, hogy az emberek egyszerű válaszokat keresnek?

Nem igazán, hiszen a tudomány egyszerű válaszokat ad, ha figyelünk. Elég, hogy van egy professzori címem, és máris a rendszerrel azonosítanak. A civilizáció alapjait akarják elpusztítani, hiszen az sokakat hátrahagyott, nem akar érthető válaszokat adni, vagy talán mert úgy látják, eljárt az idő a tudomány felett. Minek a fizika, ha abból atombomba lesz, Putyin meg beveti Ukrajna ellen…

Ez elég demagóg megközelítés.

Igen, de az igaz, hogy a politikai elit rosszul menedzselt nagyon sok mindent. A világbékét, a technikát, a tudományt. A nők teljes joggal akarnak megszabadulni a férfiaktól, mi, férfiak már épp elég ideig rontottuk a levegőt. Irány a matriarchátus, ez már eldőlt. A tömegek nem bíznak a tudományban, a technológiában. Saját tapasztalat, hogy a DSM, a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve, az amerikai pszichológusok mainstream-bibliája is korrupt, én magam sem bízom benne. A gyógyszeripar és az egészségbiztosítók teljesen tönkretették. Elérkeztünk a bizalmatlanság korába, ahol a csalók remekül megélnek. Az én szakterületem is tele van olyan phd-kkel, akik életükben nem publikáltak semmit, egy szakmai rendezvényen sem voltak. Magyarul csalók, bűnözők. És sokan dacból, ellenállásból hirdetnek téves eszméket. Erzsébet királynő űrből jött hüllő volt, mondják, persze nem hiszik, de ez a lázadás egy formája. Ez az utolsó lehetőségük egy terjeszkedő és romlott államhatalom ellen, de nevezhetjük beteg individualizmusnak is. A narcizmusról terjesztett álhírek statisztikaliag veszélyesebbek, mint a covidos koholmányok. De vehetjük példának az incelek, az önkéntelen cölibátusban élők közösségét is, akik kijelentették, hogy joguk van a szexhez, akár erőszak árán is. Lesajnálva rájuk hagyták, amíg meg nem erőszakoltak és öltek egy csomó nőt. Minden szónak következménye van, a szó veszélyesebb fegyver, mint a nukleáris rakéták. Ma sokszor a tényeket is véleményként kezelik, életveszély.

A tudományos munkákban is – különösen olyan érzékeny területeken, mint a gender- vagy az etnikai kutatások – az öncenzúra mértéke már a hamisítás, átverés határát súrolja.

Tudom, hogy sokszor terjengősek a videóim, de minden szavamat meggondolom, forrásaimat többször is ellenőrzöm, mert hatalmas a felelősségem. Ezt javaslom mindenki másnak is.

Lehet, illetve érdemes empátiát érezni egy narcisztikus ember iránt? Vagy ez olyan luxus, amit senki sem engedhet meg magának?

A narcisztikus maga a pusztítás vektora, egy vírus, egy hurrikán, egy természeti csapás, el kell kerülni. Ahogy egy vírussal sem érzünk együtt és egy hurrikánnal sem, úgy egy narcisztikus emberrel sem. Persze létezik egy feltételezés, hogy a narcisztikusok is emberi lények. Itt komolyan meg kell vizsgálnunk, hogy ki mit ért az emberi lény fogalma alatt. Ebbe most jobban belemennék, ha nem akarja, akkor is, végül is narcisztikus vagyok… Honnan tudom, hogy ön emberi lény-e? Nem látok az elméjébe, csak a sajátomba, és abba is csak épphogy. Ami még rosszabb, hogy sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudom, hogy önnek van-e elméje. Így kénytelen vagyok az ön saját beszámolójára hagyatkozni. Aztán újabb probléma merül fel, a közvetítő eszközünk a nyelv kell hogy legyen. Lehet, hogy meg tudunk egyezni egy frekvenciában, amit mind a ketten pirosnak fogadunk el, de nincs rá mód, hogy kommunikálja felém, hogy ez a szín milyen élményt hoz létre önben. Így aztán létrehoztunk egy óriási átverést, a legnagyobbat, ami csak létezik, és elneveztük empátiának. A filozófiában az empátia megfelelője az interszubjektív megállapodás; az interszubjektív szó különböző személyeknek egy adott dologról való szubjektív, de többnyire megegyező értékelését, nézetét jelenti. Ezt több mögöttes feltételezés kell, hogy támogassa:

  1. Úgy nézel ki, mint én, ezért olyan vagy, mint én.
    Erről ordít, hogy hülyeség, és akkor a száz év múlva működő/élő humanoidokról nem is beszéltünk.
  2. Az 1-es pontból kiindulva a belső folyamataid is megegyeznek az enyémmel.
    Erre semmilyen bizonyíték sincs.
  3. A fenti kettő alapján a belső folyamataid élménye is megegyezik az enyémmel.

Ez persze mind baromság, ahogy az egész megállapodás az. Az empátia egy másik szó azokra a viselkedési formákra és tapasztalatokra, amelyeket a fenti megállapodásból vezetünk le. Az empátiának három alkotóeleme van: a reflexív, a kognitív és az emocionális, ezeket állítólag felnőttkorra jó esetben elsajátítjuk. Csakhogy az empátia sohasem a másik személyről szól, hanem mindig csak rólam.

Ha lenne bennem empátia – büszkén vállalom, hogy nincs –, az akkor is rólam szólna, mert nincs hozzáférésem a másik gondolataihoz, érzéseihez, csak a projekcióimmal tudok együttérezni. Következtetésként az empátia a legnarcisztikusabb aktus, ami csak létezik.

Azon a feltételezésen alapul, hogy tudom, mi a jó a másiknak, és hogy ebben sohasem tévedek. Az empátia gondolata is a németektől származik, ez nem vicc, de ez egy másik téma. A kérdésre visszakanyarodva, egy narcisztikussal együttérezni, még ha ez lehetséges is lenne, olyan, mintha egy nemlétező entitással tennénk ezt, és mindenki egyetért abban, hogy ez nonszensz. A vallás is ehhez hasonló, a túlélésünkhöz szükséges illúzió, bár valamilyen szinten képes szabályozni bizonyos társadalmi interakciókat, így van némi haszna. Ha akár zsidóként, szigorúan a klinikai szakpszichológus nézőpontjából vizsgálom, hogy valaki elhiszi, hogy egy zsidó isten fiaként meghalt, majd feltámadt, téveszmés elmezavart kell megállapítanom nála, és sürgős gyógyszeres kezelésre kell beutalnom. Persze ezekről nem merünk beszélni, mert a vallásnak politikai, gazdasági, társadalmi értéke van, és ez a helyzet az empátiával is.

Persze itt gond lehet a metaforák szó szerinti értelmezése is.

Az igaz keresztények betű szerint hiszik, hogy Jézus feltámadt halottaiból. Ha ezt metaforának nevezzük, a szemükben ez szentségtörés. Még a katolikus hit eucharisztiájában megjelenő ostya és bor sem metafora számukra, mert az istentisztelet során az valóban Krisztus testévé és vérévé válik az átlényegülés folyamatában. Így ez a kannibalizmus egy formája.

Ha már szó esett a vallásról. Van bármilyen spirituális, vallásos aspektusa az életének?

Egyszer egy interjúban megkérdezte tőlem valaki, hogy mit gondolok a tudatról. Mondtam, hogy nem tudom, de ő tovább forszírozta a dolgot. Azt válaszoltam, hogy nincs gondolatom olyasmiről, amit nem tudok meghatározni. Megfelelő terminológia hiányában nem létezik értelmezhető párbeszéd. Nem tudom, ki mit ért spiritualitáson, így a kérdésre is nagyon nehéz válaszolnom. Ha azt értjük alatta, hogy tudománytalan, irracionális, illogikus, akkor ilyesmire nincs időm, már 62 éves vagyok. Még senki sem tudta nekem a spiritualitást definiálni. Értem, hogy személyes élmény, lebegés az óceánban… Hasonlókkal csak akkor bíbelődöm, amikor verset írok. Díjnyertes verseim vannak. Ha tudományokról vagy pszeudotudományokról – mint amilyen a pszichológia is – nyilatkozom, az ilyesmit nem keverem bele, ahogy istent sem. Hitre természetesen nekem is szükségem van: van, aki istenben hisz, én a józan észben. Ha a vallásról kérdez, természetesen semmi közöm hozzá. A vallás egy intézményesített praxis, kimondottan mérgező és veszélyes. Egyetlen vallást sem tartok elfogadhatónak, nincs kivétel.

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás