Ahogy azt már mi is megírtuk, Guy Ritchie már most klasszikusnak számító gengsztermeséjéből, az Úriemberekből sorozat készül a Netflixre, amivel szemben már most magas igen elvárásokat támasztunk. Meg is mondjuk, hogy miket, és miért.

Egy évezredfordulós, gyorsan elvetélt A ravasz, az agy, és két füstölgő puskacső, és egy elkótyavetyélt Blöff-adaptációt leszámítva Guy Ritchie még nem igazán próbálta ki magának a sorozatkészítést, hiába gondolta ki az Úriembereket eredetileg sorozatnak, végül 2 órában kellett maximalizálnia a vízióját. Most itt az alkalma, hogy egy teljesen új stábbal visszakanyarodjon az eredeti elképzeléshez, és egy tévés leágazás formájában is sztorizgasson a titkos fűfarmok felett tort ülő gengszterek világáról. De hogyan is jutottunk ide?

Úriember erről nem beszél, avagy a sorozatnézés rövid története

Tisztán emlékszem azokra a mai szemmel már rövidnek tűnő, de annál fontosabb időszakra, amikor a sorozatok világa, és a róluk alkotott képünk teljesen megváltozott. Mióta világ a világ, és mozog a kép, azóta a tévésorozatok mindig is a filmek csóri kistesói, de leginkább csicskásai voltak, akiket a második helyezettek dobogójára is úgy kellett felrugdosni.

Nyilván popkulturálisan elvitathatatlan a szerepük és a befolyásuk, de anno lehetett akármennyire híres is egy adott széria, a minőségét és a horderejét tekintve azért masszívan le volt sajnálva. Nagyjából, mint ma a Tiktok: bankot is robbanthatnak a kontentgyárosok, akkor se nevezi őket senki Oscarra, szóval taka van.

Aztán talán az HBO aranykorában, a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején volt az első jele annak, hogy valami itt gyökeresen meg fog változni. Ugyan a 16:9-es képaránytól és a HDR-flancolással, meg Dolby Atmos hangzással megfejelt UHD-felbontású rongyrázástól még olyan messze voltunk, mint az akkori Emmy-díj a relevanciától, de

az olyan sorik, mint a Maffiózók és A drót végre elkezdtek presztízst és hype-ot építeni.

Emlékszel még halványan azokra az időkre, amikor ha egy haverodnak úgy ajánlottál bármit, amit a tévében láttál, hogy figyelj, ez egy sorozat, de hogy eskü’ tök jó, nem viccelek veled.

Kicsivel később már elterjedt az a nézet, miszerint a sorozatoknak sikerült lenyomniuk kreativitásban, forgatókönyvben, és színészi alakításban a hollywoodi filmeket, de erről nyíltan még kevesen beszéltek, nehogy valaki meggatyázza őket fényes nappal az eretnek gondolataikért. A sznobulással, értetlenkedéssel, és boomerkedéssel akkor sikerült kollektíven felhagyni, amikor az úgynevezett nagy színészek először megjelentek a kisképernyőn.

Manapság már azon se lepődnél meg, ha egy metrós Disney+-plakáton Clint Eastwood marcona feje vicsorogna rád

egy 6 évados, posztmodern westernsorozatot hirdetve, de akkoriban minden ilyen szerepnek hírértéke volt. Engem sokáig nem tudtak megtörni a szemetek, hiába dobálták rám például Billy Bob Thornton és Martin Freeman nevét, én aztán nem kajáltam be, hogy a Fargo sorozat nem egy értelmetlen újramesélése a zseniális eredetinek. Aztán persze rájöttem, hogy egy ordas nagy gyökér vagyok.

És hogy miért pofázok erről ennyit? Mert manapság, ha egy közkedvelt, urambocsá egyenesen egekbe magasztalt filmből sorozat készül, akkor nem kell meggyőzni senkit, hogy ennek van értelme. Nem kell instant esdekelni, hogy nem egy lelketlen lehúzásról lesz szó, egy felvizezett gyalázatról, aminek már a puszta említésétől is nagyobb csuklásban törsz ki, mint amikor valaki merészeli adaptálni a kedvenc könyved.

Sanszosabb, hogy örülsz, mint majom a farkának, hogy végre a nyakadba öntenek még többet abból, amit szeretsz. Viszont ha a sorozatadaptáció mennyiségben és – kis szerencsével – értékben is hozzáadhat az eredetihez, akkor a készülő Úriemberek sorozat kapcsán jogos kérdés, hogy mit is várunk tőle.

Hát többek közt ezeket:

#1 Na, és Pearson, Raymond, Fletcher, meg Coach?

Bár így első blikkre teljesen elégedettek vagyunk a sorozat szereposztásával, hiszen a főszereplő Theo Jamesnek jól áll a kockás tweed-zakó, a közönségkedvenc Vinnie Jones ismét Ritchie-filmben veretheti, Giancarlo Esposito hetyke bajszát se tudnánk soha megunni, Kaya Scodelario jobbat érdemel, mint a szerepeinek a nagyja, Peter Serafinowicz pedig a kedvenc színészünk, akinek senki nem tudja elsőre a nevét, de azért pár visszatérő szereplőt így is boldogan elfogadnánk.

Nyilván megértjük, hogy nem minden A-listás színész köteleződik el olyan szívesen, mint mondjuk (pár héttel ezelőttig) a Witcher széria Henry Cavill-je, de pár kameóra csak van idejük, a Netflixnek meg elég pénze, nem? Ha Coach vastag ír akcentusa és highfashion-macinacija nem teszi tiszteletét, akkor azért elég szomorúak leszünk.

#2 Most mutasd meg, Guy Ritchie

Az már biztos, hogy az eredeti film vizionáriusa fixen megrendezi a sorozat első két részét, de ennél mi telhetetlenebbek vagyunk. A 2020-as akcióvígjáték Ritchie nagy visszatérése volt ahhoz a műfajhoz, amit ő teremtett meg, a Guy Ritchie-féle gengszterfilmhez. Pár remek Sherlock Holmes csörte, és pár megkérdőjelezhető stúdiómoslék után

ismét pergőnyelvű, megkérdőjelezhető erkölcsű és ízesen angol rosszarcúakkal pakolta tele a mozit, ennek pedig sokkal többen örültek, mint amennyien nem.

Ha most végre megtalálta újra magát, és korlátlan lehetősége van kiélni magát ismét, akkor ne érjük be 2 órányi játékidővel, minimum az évadzárót tegye még le ő az asztalra, ha kérhetjük.

#3 Esélyegyenlőség

Az előző pontot némileg ellensúlyozva viszont annak is kifejezetten örülnénk, ha Ritchie mellett olyan rendezők is lehetőséget kapnának, akik már bizonyítottak, vagy pont ellenkezőleg, még a nagy dobásuk előtt állnak. Most halloweenkor mutatta be pont a Netflix a Guillermo del Toro nevével fémjelzett Cabinet of Curiosities című horrorantológiát, ahol del Toro csak egyfajta kurátorként, minőségellenőrként, és narrátorként vett részt, miközben a feltörekvő tehetségeknek adott lehetőséget, hogy nagyobb porond előtt csinálhassanak tökös horrort. És mondhat bárki bármit, igazán snájdig, tökös akcióból ugyanúgy kevés van a kisképernyőn, mint a vásznon, úgyhogy tessék iderángatni a világ kispályás, wannabe John McTiernan-jeit, és hadd szóljon.

#4 A posh-elegancia örök

Immár több, mint 2 éve nem tudunk betelni azokkal a gondosan összeválogatott, míves szettekkel, amik úgy élesztették fel a közízlésben ismét a kifinomult, oridzsinál férfidivat iránti érdeklődést, ahogy legutóbb talán egyedül a Kingsman tette, ha már a trendszetter James Bond-filmeknek ez már manapság annyira nem inge. Michael Wilkinson jelmeztervező és stylist a filmben páratlan érzékkel öltöztette vastag, makulátlan stilóba a bőrjakós gennyládát, a garbóban páváskodó főf*szt, a angol-amcsi hibridkirályt, a smart casual henchmant, na, és persze a Lonsdale surranóban feszítő, grime-ra verető MMA-bunyósokat is.

Ugyan az ikonikus outfitekhez több esetben nyilván némileg hozzájárultak az ikonikus színészek is, de érdekes karakterekből (és karakterszínészekből) most sem lesz hiány. Reméljük Wilkinson-jelmezekből se.

Ha érdekel bővebben, hogy mi milyen inspók szerint vezérelve tömjük a malacperselyt, hogy minél több brit eleganciára fussa, akkor erre érdemes körülnézned: