Szeptember 14-én Teheránban meghalt egy kurd származású 22 éves lány. Mahszá Amíni azután vesztette életét, hogy az iráni erkölcsrendészet letartóztatta, mert nem megfelelően viselte a fejkendőjét. Ez a szervezet arról nevezetes, hogy erőszakkal tartatja be vallási előírásokat – jelen esetben a hidzsáb néven ismert kendő használatát. Az eset megrázta az egész országot: nők százai mentek az utcára, és égették el fejkendőiket. A nyugati akadémikus körökben azonban ennek kevés a visszhangja, hiszen ha nők nem Európában vagy az USA-ban mennek az utcára, akkor az egész csak „kulturális kérdés”.
„Tudom, léteznek társadalmak, amelyek megengedik egy nőnek, hogy gyönyörben részesítsen a férjén kívül más férfiakat is, és azt, hogy férfiak más férfiakat részesítsenek gyönyörben, de
az a társadalom, amelyet mi akarunk építeni, ezt nem tűri.”
A Homeini ajatollahtól származó idézet hűen tükrözi a jelenlegi iráni rezsim nőkkel és férfiakkal kapcsolatos krédóját. Arrafelé nem szarakodnak a genderrel: a középkorban ilyesmivel nem szokás foglalkozni. Márpedig Irán vezetésének fejében a mai napig középkori erkölcsök uralkodnak.
Nem volt ez mindig így
Iránt több mint fél évszázadon keresztül a Pahlavi dinasztia irányította. A família és a köré sereglő hivatalnokok, katonatisztek, üzletemberek szépen megszedték magukat ez idő alatt: földbirtokok, szállodaláncok és gyárak kerültek a kezükre.
A család nevéhez kapcsolódó alapítvány állítólag 1977-re már 3 milliárd dollár felett diszponált.
Az iráni uralkodók, sahok ekkoriban (elsősorban a híres Musztafa Kemál Atatürk török mintájára) egy világi iszlám államot építettek, és ehhez szélesre tárták az ország kapuit a nyugati tőke előtt. Ez azonban a társadalom egy jelentős részét zavarta, főleg azokat, akik a síita hagyományokat követték, valamint azokat, akik a nyugati cégekben kizsákmányolókat láttak.
A világiasítás tempóját Reza Pahlavi sah annyira felpörgette, hogy 1936-ban betiltott minden olyan fejkendőt, amely eltakarja a nők arcát. A rendőrségnek felhatalmazása volt arra, hogy az esetleges „szabályszegőkről” ők maguk távolíthassák el a hidzsábot. Ez a lépés tovább növelte a mélyen vallásos csoportok sahhal szembeni ellenszenvét.
A világ azonban más szemmel nézett Pahlavira, hiszen 1943-ban ő biztosította a helyszínt a szövetségesek tárgyalásához. Az ötvenes évekre a rendszere már odáig puhult, hogy demokratikus választásokat is tartottak – ez azonban nem tartott sokáig. Az 1952-ben megválasztott Mohamed Moszadek ugyanis hozzálátott a főként brit kézben lévő olajvállalatok államosításához, melynek hatására a következő évben az angolok és az amerikaiak közös erővel elmozdították őt a miniszterelnöki székből. Az eset természetesen tovább növelte a társadalomban a nyugattal szembeni bizalmatlanságot, így egyre többen fordultak a tekintélyes iszlám jogtudósok (ajatollahok) felé.
Közülük a legfontosabb figura Ruholláh Homeini volt, aki több ízben is keményen bírálta a sah rendszerét. Kritikája természetesen nem kerülte el a perzsa titkosszolgálat, a SAVAK figyelmét, ezért külföldre távozott.
Pénz volt bőven
A hetvenes években az ország gazdasága prosperáló szakaszát élte, bővült az infrastruktúra, színvonalas volt oktatás – természetesen az egyre növekvő olajbevételeknek köszönhetően. A pénz a sah eszét is elvette, ami főleg méregdrága koronázási ceremóniákban és katonai felvonulásokban volt tetten érhető. A SAVAK eközben árgus szemekkel figyelte az ország másként gondolkodóit, főleg azokat, akik szóvá tették a hivalkodó gazdagságot.
A nyugati cégeket természetesen követte a nyugati kultúra számos olyan eleme, amely a konzervatív vidéki társadalom számára vörös posztó volt: nem elég, hogy a nagyvárosokban a nők nem hordták a kendőiket, de újságok címlapjain is mutogatták magukat. Sőt, Teheránban még pornómozik is üzemeltek!
Fundamentalista forradalom
Homeini egyre inkább a sah rendszerét kiszolgáló sajtó célkeresztjébe került. 1978-ban egy keményebb cikk megállíthatatlan lavinát indított el: először csak vallásos egyetemisták kezdtek ülősztrájkba, amit rendőri erővel akartak felszámolni. A hatósági erőszak több diák halálát okozta, így hamarosan újabb tüntetések és összecsapások következtek.
A rendszer számára a kegyelemdöfést Homeini adta meg. Az ajatollah ugyanis felszólította az iráni olajcégeknél dolgozó hívőket, hogy sztrájkoljanak. A perzsa állam olajbevételei ezután gyakorlatilag bedőltek. 1979-ben a sah és családja elhagyta az országot. Homeini pedig az ekkor létrehozott Iráni Forradalmi Tanáccsal karöltve látványos iszlamizációba kezdett.
Reformjai véget vetettek a nyugatos divatnak, és egy középkori kultúrát támasztottak fel a huszadik század végén. Rögtön betiltották a nyugati zenéket, a Forradalmi Gárda emberei autókból szedték ki a magnót. A férjezett nők hűtlenségét kövezéssel, a hidzsáb elhagyását korbácsütéssel büntették.
Az ENSZ adatai alapján csak 1987-g közel 7000 embert végeztek ki valamilyen módon Iránban.
Egy olasz újságírónő akkoriban így látta Homeini rendszerét:
„Mindenekelőtt tilos az alkoholfogyasztás. Nem létezik olyan étterem, ahol felszolgálnának egy pohár sört vagy bort, se külföldieknek, se helyieknek, mert a tilalom megszegése harminc korbácsütéssel jár, és az imám parancsára egyébként is megsemmisítettek minden alkoholt tartalmazó palackot. Több millió dollár értékű whiskyt, vodkát és pezsgőt. Aztán tilos az olyan zene, amely felizgat vagy ellágyít. Este tizenegykor a város elnémul, a kávézók bezárnak. Táncolni is tilos, mert tánc közben többé-kevésbé érintkezni kell. Tilos az úszás, mert az úszáshoz többé-kevésbé le kell vetkőzni. Az uszodák üresek, a tengerparton a pároknak szét kell válniuk, és a nők csak tetőtől talpig felöltözve fürödhetnek.
A nő, aki a nyakát és haját mutogatja, vétkes, mert (ki hitte volna?) a nyak és a haj azon női attribútumok, amelyek a férfiakat leginkább megkísértik.”
Homeini rendszerében a hidzsáb visszavezetése a hétköznapokba fontos jelkép lett, hiszen a felszabadult nők a hódító nyugatiakra emlékeztették őket. Az iráni rezsim ezért is ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, valaószínűleg ezért kellett meghalnia Mahszá Amíninek.
Nem ez lenne a legfeministább ügy?
Mahszá Amíni halála egy olyan ügy lenne, ami mellé most büszkén felsorakozhatna a nyugati világ feminista elitje. Helyette azonban síri csend honol mindenfelé. Nagyon úgy tűnik, hogy a progresszió megáll az USA és az Európai Unió határainál – hiszen azokon túl már van veszítenivalója. Itt már nem arról van szó, hogy egy milliókat kereső hollywoodi színésznő miért nem keres ugyanannyi milliót mint férfi kollégája, vagy hogy miért nincs női kvóta valamelyik csilliárdokat érő cég igazgatótanácsában. Itt emberek tömegeinek életéről és alapvető jogairól van szó, a dolognak igazi tétje is lehet.
Egyeseket az tart vissza a felszólalástól, hogy a véleménynyilvánítással a régi kolonizáló attitűdöt idéznék fel. Mások szerint a „kulturális relativizmus” talajáról nézve Iránban a nők csak „megélik” saját kultúrájukat, hát kik vagyunk mi, nyugati fehérek, hogy megmondjuk, mi a jó nekik? Ráadásul Homeini rendszere támogatja a nemváltó műtéteket (igaz, a homoszexualitást viszont tűzzel-vassal üldözi).
A jelentősebb tiltakozásokat, megmozdulásokat továbbra is iráni feministák szervezik, akikkel a nyugati sajtó a fent említett okokból csak ímmel-ámmal mer szolidaritást vállalni. Csak remélni tudjuk, hogy egy nap át tudják lépni saját árnyékukat és oda is exportálni kezdik a női egyenjogúság eszméit, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.
Vagy felesleges annyit izegi-mozogni, ágaskodni, tessék inkább megkérdezni a szakértőt: