Hetven évvel ezelőtt mozifilmbe illő repülőgéppárbaj zajlott le Észak-Korea felett. Royce Williams hadnagy bő fél óra alatt négy ellenséges vadászgépet szedett le, és valószínűleg három másikat is kivont a forgalomból. Egy ilyen összecsapás normál esetben kitüntetéssel jár, győztese újságok címlapján szerepel, tettéről pedig lexikonokban, történelemkönyvekben is olvashatunk. Williams története azonban a forrósodó hidegháború idején játszódott, amikor egy ilyen légi csata nem tartozott a normál esetek közé.

1952. november 18-án komoly vihar volt a Japán-tenger felett. A csapkodó villámok és a viharfelhők sem tartották vissza Elmer Royce Williams hadnagyot és három társát, akik a USS Oriskany névre keresztelt repülőgép-hordozóról emelkedtek fel.

Proxyháború

Ekkor már két éve zajlott a koreai háború. A konfliktus papíron polgárháború volt, Észak-Korea kommunista vezetése igyekezett minél több dél-koreai területet megszállni. Ez azonban csak a felszín volt: valójában ez egy (mai divatos kifejezéssel élve) proxyháború volt az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Az USA csapatai az ENSZ békefenntartóinak uniformisában, míg a szovjetek „kínai önkéntesek” képében bukkantak fel a hadviselő felek oldalán.

A 27 éves Williams hadnagy ekkor már hét éve szolgált a légierőnél. Megtanult az F9F Panther sugárhajtású repülőgéppel repülni, a koreai háborúban pedig 110 bevetésen vett részt.

Az említett viharos novemberi napon légi járőrözésre indult három társával az észak-koreai Hörjong fölé. Ez a Jaliu folyó közelében fekvő város stratégiailag fontos helyszínnek számított: itt ért össze Észak-Korea, Kína és az egykori Szovjetunió határa.

Heten egy ellen

A járőrözés közben a négy pilóta arra lett figyelmes, hogy hét MiG-15-ös tart feléjük. Az ellenfél tehát nemcsak létszámban, de a gépek technikai fejlettségében is fölényben volt. Williams három társának vissza kellett fordulnia, így ő maga egyedül szállt szembe ezzel a túlerővel – és győzött!

A kialakuló, kb. 35-38 percig tartó dogfight a mai napig a leghosszabb repülőgépharcnak számít az amerikai repülés történetében. Ennek során Williams négy MiGet biztosan lelőtt, a maradék háromban pedig súlyos károkat okozott.

– mondta a történtekről hét évtizeddel később.

Csodával határos módon az összecsapás során ő maga nem sérült meg, ám Pantherjét alaposan kilyuggatták: a visszatérésekor 263 találatot számoltak meg rajta. Egyébként a visszatérés sem volt könnyű: Williamsnek viharban, meghibásodott vezérművel kellett visszarepülnie az Oriskanyra. Ráadásul itt először azt hitték, hogy egy ellenséges gép közelít, így

a saját hajóinak lövései elől is ki kellett térnie.

Csak a másodszori leszállási kísérlet során tudták őt azonosítani, majd a megengedett 105 csomó (nagyjából 120 mérföld/óra) helyett 170 csomóval tette le a gépet a hordozó fedélzetén. A hadnagy és a Panther útjai ezután örökre elváltak: állítólag amikor a személyzet tagjai meglátták, hogy a gépet gyakorlatilag szitává lőtték, úgy döntöttek, hogy tengerbe lökik – persze csak miután kivették belőle a fedélzeti kamera felvételeit.

Williams hőstettét tehát filmfelvétel is bizonyította, ezt azonban a légierő nyomban titkosította, a dogfightot pedig törölték az amerikai haditengerészet nyilvántartásából. Hogy miért? Mert sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok hadserege nem volt hivatalosan hadviselő fél, így az ilyen típusú összecsapásokat igyekeztek eltitkolni, nehogy újabb világháború vegye kezdetét.

Hőstettből hadititok

A két nagyhatalom e tekintetben azonosan járt el: se Moszkva, se Washington nem reklámozta az ügyet fél évszázadon keresztül. Magát Williamset is titoktartásra kötelezték, amit ő becsülettel be is tartott. Pedig egy ilyen haditettért minimum Medal of Honor szintű kitüntetés járt volna. Az összecsapás megtörténtéről azonban senki sem tudhatott, így 1953-ban

„csak” a 110 sikeres berepülésért tüntették ki Williamst Ezüst Csillaggal.

Szovjet részről a peresztrojka idején jelent meg az esetről az első visszaemlékezés, 2014-ben pedig Igor Szeidov történész is írt róla a Vörös ördögök a Jalu felett című hadtörténeti könyvében. Ez a publikáció hozta meg a századik életéve felé tartó Williams számára a várva várt elismerést: napjainkban is kampány folyik azért, hogy megkapja a megérdemelt Medal of Honort. A probléma ott van, hogy az összecsapás dokumentációi a mai napig hiányoznak, a légierő pedig nem adhat egy papíron meg nem történt hőstettért kitüntetést. A hivatal malmai tehát igen lassan őrölnek – reméljük, Williams még megéri, hogy a hidegháború után több mint harminc évvel elismerik a bátorságát.

Akit Royce Williams személye jobban érdekel, annak ajánljuk ezt a 2021-es, vele készült interjút:

Ha már hősök: