Készült egy film 1989-ben az amerikai hadtörténet egyik legdrámaibb eseményéről. Glory volt az eredeti címe, vagyis Dicsőség, és pontosan erről is szól. Magyarul Az 54. hadtest címen jött ki, ami azért is téves, mert a szóban forgó alakulat valójában egy gyalogsági ezred volt. A film azonban a mai napig releváns üzeneteket hordoz.
Épp néhány napja volt az évfordulója annak, hogy 1863. július 18-án kora reggel, egy körülbelül hatszáz fős uniós alakulat sorakozott fel a Charleston kikötőtől délre fekvő, keskeny homokos parton. Arra készültek, hogy végrehajtsák az első rohamot a körülbelül 4000 konföderációs katona által védett, a legkeményebb déli erődítménynek tartott Fort Wagner ellen. Ők voltak a Massachusetts-i 54-esek.
Akkor már két napja meneteltek, szinte semmit nem aludtak, alig ettek, mégis óriási tettvággyal és harci kedvvel várakoztak a parancsra. Az északi hadsereg több más regimentje is jelen volt, ennek ellenére a fáradt massachusettsiek indultak az első hullámban, prózai okból. Az élükön álló fiatal tiszt, Robert Gould Shaw ezredes ugyanis maga kérte, hogy az embereivel ő vezethesse a vakmerő támadást. A fehér tisztek által vezényelt egység minden egyes katonája fekete volt.
Ami pedig ezután történt, az a becsület, a lojalitás és a hősiesség szívszorító balladája.
14 évvel azelőtt, hogy Edward Zwick megrendezte az Utolsó szamurájt, készített egy olyan filmet az amerikai polgárháborúról, melyet a legtöbb szakértő a korszakról valaha készült legjobb és legpontosabb alkotásnak tart. A Kevin Jarre hiteles és átgondolt forgatókönyve alapján készült mozit öt Oscarra jelölték, hármat el is vitt, de itthon leginkább csak a videotékák közönsége találkozott vele itt-ott. Amikor gyerekként először láttam, a rabszolgaság témája számomra eltörpült a film másik, elementáris erejű üzenete mögött. Ez a magasztos célért való önfeláldozó küzdelem fennköltsége,
a helyes ügyért a testvérei oldalán, kartácstűzbe is rohamozni kész férfi mítoszának csodálata.
Tényleg így történt
Robert Gould Shaw még csak a húszas éveiben járt, amikor kinevezték az ötvennégyesek élére. A gyerekkorában lázadó természetű, de világlátott, Európát is megjárt, művelt katonatiszt eleinte maga is szkeptikus volt a feketékből toborzott alakulat képességeit illetően. Családjának írt leveleiből kiderül: katonáiba vetett bizalma elszántságukat, alázatukat látva hétről hétre nőtt, végül már arról számolt be, egysége oly tanulékony és motivált, hogy büszkén vezeti őket harcba. Óriási meccseket vívott a hadtápos tisztekkel, hogy gyalogsága rendes egyenruhát, zoknit, menetelésre alkalmas cipőket és a fehér legényekével megegyező zsoldot kapjon, amivel hatalmas tiszteletet vívott ki az alárendeltjei körében.
A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy semmit nem szépít a történteken. Megmutatja a műveletlen, tájékozatlan, mindenkit gyűlölő feketét, aki csak a 13 dolláros zsoldért lépett be, és aki számára a fehérember szitokszó, mindegy, milyen színű ruhát visel. Mindemellett hűen ábrázolja azt a tanult (nemritkán jogvégzett!), de roppant naiv újoncot is, aki olvasottságban lekörözte bármelyik tisztjét.
Ez pedig a história egyik legmegrendítőbb pontja: az 54-esek nagy része a valóságban már eleve szabadnak született civil volt, többségük megbecsült polgári pályára készülő srác, aki lelkesen válaszolt Abraham Lincoln hívó szavára. A korabeli dokumentumok világosan alátámasztják: a fekete családok büszkén engedték fiaikat önkéntesként az 54. ezredhez. Könnyekig hatódva, az utcákon ünnepelték, hogy ők, az elnyomottak végre fegyverrel vívhatnak meg egy igazságosabb Amerikáért.
„Ezt csinálják ezek a fehér srácok már három éve! Ezrével halnak! Érted halnak, te bolond!”
A Glory másik üzenete korunkban is pontosan annyira aktuális. Arra a paradoxonnak tűnő társadalmi jelenségre utal, ami a BLM mozgalmak tevékenykedése alapján szinte feloldhatatlannak tűnik: aki a fajgyűlölet ellen háborúzik, magának is színvakká kell válnia. Az nem járja, hogy egyenlőségért tüntetek, de közben másokkal szemben etnikai hovatartozásuk alapján szítom a feszültséget. A gondolat egy gyönyörűen megkomponált, egészen katartikus jelenetben teljesedik ki, három egészen kivételes színésszel:
Mindenkinek megadatik a választás: egész életében másokat hibáztat-e saját sorsa miatt, és kivert kutyaként menekül házról házra,
vagy szembenéz az igazi ellenséggel, kezébe veszi a sorsát, magasba emeli azt a kurva zászlót, és elnyeri a becsületét!
1863. július 18-án tehát, a Massachusetts-i 54-esek áldozatkész, frontális rohama Fort Wagner ellen az amerikai hadtörténet egyik legdrámaibb, legtragikusabb, egyszersmind legheroikusabb eseményévé kerekedett. Shaw felkiáltására az ezred a szűk, homokos parton, pirkadatkor megrohanta a jól védett konföderációs sáncokat. A déliek folyamatos ágyúzása és puskalövései közepette, órák alatt átverekedték magukat a vizesárok néhol térdig érő latyakkal, néhol mocsárszerű sárral töltött gödrein, eljutva a hegyes cölöpökkel kivert buckákig. Itt azonban elakadtak.
A kékkabátosok elkeseredetten keresték a fedezéket a gerendák között, és a rájuk zúduló golyózápor és gránáteső miatt nem tudtak feljebb jutni a lejtőn. Shaw ezért felugrott egy mellvédre, magasba emelte kardját, hogy újabb rohamra lelkesítse katonáit – ekkor lőtték le (egyes források szerint három, mások szerint hét golyót is kapott). Emberei megrendültek, de tisztjei és katonái vállvetve, a halállal dacolva lendültek újabb támadásra. A megtépázott 54. ezred oroszlánként harcolt, ám a Wagner tűzereje és barikádjai kikezdhetetlennek bizonyultak. Egészen este 10 óráig (!) küzdöttek, és végül egészen döbbenetes, közel ötvenszázalékos veszteséget elszenvedve hátráltak csak meg. Véres zászlajukat többször kézitusában szerezték vissza a déliektől, mígnem egy közlegény, nevezetesen William Harvey Carney kicsavarta azt egy halott társa markából, és többször megsebesülve visszajuttatta az uniós táborba. Azzal a mondattal adta át az övéinek:
Boys, the old flag never touched the ground.
Vannak olyan filmek, melyeket nemzedékről nemzedékre, minden gyerekkel végig kellene nézetni, hogy megértsék a hősiesség valódi természetét; és hogy a személyes áldozat néha elkerülhetetlen egy jobb jövőért. Bármennyire távolinak tűnik ez a 21. század Nyugatának luxusából; évszázadokon át, férfiak elesett parancsnokaik ujjaiból rángatták ki a lobogót, hogy az igazságért, egy szebbnek remélt világért és talán egy kicsit értünk, a jövő gyermekeiért is megharcoljanak. Az önmaga csodálatától megrészegült, minden szartól hisztisre sértődő generációnk talán épp egy olyan, amelynek hasznára válhat egy ilyen történet.
