Szerintem alig van ember, akinek a címet olvasva túl sokat kellene gondolkodnia, kiről is szól ez a cikk. Hát persze, hogy Robert De Niróról, az ezerarcú színészóriásról, aki úgy képes minden szerepében megújulni, hogy közben megmarad a szerethető átlagembernek.
De Niro neve nagyjából garancia az igényes és minőségi szórakozásra, emlékezetes filmélményre. Nagyjából, mert
újabban mintha nem válogatna túl kényes ízléssel az ajánlatok között.
Vagy jó bulinak tartja a nimbusz rombolását, vagy belefáradt, hogy előre elolvassa a forgatókönyveket, vagy már az unokáknak gyűjt az egyetemre, de az biztos, hogy késői filmjei némelyike, mint a Nagyfater elszabadul című abszolút vállalhatatlan ripacskodás gyengécske vígjáték Zac Efronnal nem tartozik a legjobb alkotásai közé. Ahhoz viszont elég régóta és elég sok mindenért szeretjük a lassacskán már 80 éves művészt, hogy öles léptekkel felidézzük művészetének fontosabb stációit, közben ki-kikacsintva az életére is.
Karizma és sárm
De Niro vitathatatlanul karizmatikus és stílusos jelenség, akitől simán el lehet lesni, hogyan lehetsz sármosan vonzó akkor is, ha nem áldott meg az ég Brad Pitt-i attribútumokkal.
Valószínűleg ennek a bivalyerős kisugárzásnak is köszönhető, hogy Robert pályája elég lendületesen indult, hiszen legelső szerepét nem kisebb rendező, mint Brian De Palma filmjében kapta (Az esküvői party, 1969), alig pár évvel később pedig már a New York-i filmkritikusok díjának örülhetett, amit a Bang the drum slowly című filmben nyújtott alakításával érdemelt ki egy értelmi fogyatékos, halálos beteg ütőjátékos megformálásáért.
A nyerő kombó
Aztán 1973-ban megtörtént a sorsdöntő találkozás, De Niro először dolgozott együtt Martin Scorsesevel, akivel még sok fontos mozit forgat majd. Az amerikai maffia és a vallás viszonyát bemutató film, az Aljas utcák otthonos terep volt De Niro számára, hiszen New York Little Italy nevű negyedében játszódik, épp ott, ahol Robert felnőtt. Pár évvel később, 1976-ban a Taxisofőr De Nirónak és az akkor még kislány Jodie Fosternek egyaránt Oscar-jelölést hozott, és a színész életművének is egyik alappillérévé vált, minden idők legjobb amerikai filmjei között tartják számon.
Hősünk nem adta alább, csak a legnagyobb rendezőkkel volt hajlandó dolgozni, olyanokkal, mint Francis Ford Coppola. Igen, a Keresztapáról van szó, az egyik legemblematikusabb maffiamoziról evör, ami rögtön az indulásnál nehéz feladat elé állította De Nirót. Little Italy ide vagy oda, ír vér is csörgedezik az ereiben, ami a beszédére is rányomta a bélyegét, tehát
legelőször is vaskos ír tájszólását elhagyva el kellett sajátítania a dél-olasz akcentust.
Nem bajlódott vele sokat, röpke két óra alatt (!) annyira jól sikerült neki, hogy Vito Corleone megformálásáért elnyerte élete első Oscar-díját. Ezzel filmtörténelmet is írt, ugyanis ezért a szerepért már kiosztottak egy Oscart, mégpedig Marlon Brandónak, ilyen pedig, hogy egyazon szerepért két színész is hazavihesse a szobrocskát, sem azelőtt, sem azóta nem történt.
Nyilván, ha azt mondom, maffiafilm, te azt mondod, Scorsese, De Niro, Al Pacino.
Fun fact: De Niro és Al Pacino, bár mindketten főszereplői a Keresztapa II-nek, nem is találkoztak a film forgatásán, mert nem volt közös jelenetük. Arra egészen az 1995-ös, szintén zseniális Szemtől szembenig kellett várni, amelynek kulcsjelenete a tolvajt játszó De Niro és az őt üldöző nyomozó, Pacino étterembéli cseveje.
Nos, van egy jó hírünk:
a nagy trió újra összeáll,
a The Irishman című film, amelyben a hármas a zseniális Joe Pescivel és Harvey Keitellel egészül ki, hamarosan forogni kezd, és ha minden jól megy, 2019-ben a mozikba is kerül.
Dühöngő kaméleon
Scorsese 1980-ban rendezte meg a filmet, amelyben Robert bemutatja, miként is kell igazi kaméleonként egy szerep kedvéért felszedni majd’ harminc kilót, olyan kései utódoknak mutatva ezzel utat, mint Jared Leto, Christian Bale vagy Matthew McConaughey. A hízókúra nem volt hiába, a Dühöngő bika meghozta a második Oscart, az önpusztító bokszoló életét elmesélő, hipererőszakos filmet pedig azóta is Scorsese opus magnumaként tartják számon.
Később két másik igazi kultfilm, Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikája és Terry Gilliam Brazilja is megmutatta, hogy De Niro nem az a színész, akit egykönnyen be lehetne skatulyázni.
S ha mindez nem volna elég, akkor ott van az Angyalszív, amiben Robert Alan Parker rendezővel karöltve bebizonyítja, hogy a misztikus thriller sem feltétlenül „rágógumi”-műfaj.
Aprópénz és kasszasiker
A nyolcvanas évek sikerszériája után hősünk számos feledhető filmben játszott. A kilencvenes évek elejéről a saját maga által rendezett Bronxi mese és az Ez a fiúk sorsa érdemes említésre – ez utóbbiban az akkor még kamasz Leonardo DiCaprio, Scorsese későbbi másik nagy kedvence is megcsillogtatta a tehetségét. Az évtized közepén a
Casino (naná, hogy Scorsese) megint hatalmasat durrant, és De Niro neve fényesebben ragyogott, mint valaha.
A kaméleon 1989-ben a Nem vagyunk mi angyalokkal villantotta meg először igazán komikusi vénáját, és az évezredet szintén egy vígjátékkal, a Csak egy kis pánik című mozival zárta, ami életművének legjövedelmezőbb filmje is egyben.
Móka&kacagás
Nosza, akkor legyen vígjáték, gondolhatták a rendezők, és következett az Apádra ütök. A szerep megformálása alighanem izgalmas feladat volt Robert számára, hiszen a saját gyerekkorához nemigen nyúlhatott vissza apaképért. Saját faterja, miután rendszeresen elgyepálta a kis Robertet állítólagos rejtett homoszexualitásáért, rövid úton lelépett. De Nirónak addig négy gyereke született, azonban lány mutatóba sem akadt köztük.
A klasszikus lányos apa szerepéhez alighanem a mostohalányával, Drenával töltött évek szolgáltatták a muníciót,
a megszülető vígjáték pedig − elsősorban Robertnek köszönhetően − egy a kevés nézhető Ben Stiller-film közül.
A rejtőzködő kaméleon
A színész magánélete korántsem nyitott könyv, abból világ életében igyekezett kizárni a nyilvánosságot. Híres arról, hogy szinte lehetetlen lefotózni − ilyenkor mindig fényre érzékeny vámpírként, grimaszolva takarja el a vaku elől az arcát. Egyáltalán nincs elszállva magától, rajongóival sosem udvariatlan, viszont szereti tartani velük a három lépés távolságot. Az elismerő szavakat udvariasan megköszöni, de nem kenyere feleslegesen csevegni, a protokollpartikon pedig minden idejét feleségének szenteli. Stábtagok rendszeresen számolnak be róla, hogy a forgatások szünetében általában kalapba burkolózva, némán tűnődve álldogál, hogy aztán a csapó kattanásakor ismét száz százalékig átlényegüljön a szerepévé.
Ha pedig valaki mégis közel kerül hozzá, azzal kapcsolata életre szóló, jelentéses lesz, nem pedig a Hollywoodra sokszor jellemző érdekbarátságok egyike. De Niro zseniális színész, és közben teljesen hétköznapi, zárkózott, visszahúzódó civil, aki a szakmát és a magánéletet a mai napig képes jól elkülöníteni egymástól, és ez bizony az A listás sztárok világában ritka kincs: sziklaszilárd jellemre, erős értékrendre vall.
Ezt a kettősséget, ezt a csoportos magányt De Niro talán introvertált, rendkívül kreatív szüleitől, festő édesanyjától és szobrászként, költőként és szintén festőként dolgozó édesapjától tanulta el, és őrzi a mai napig. Képes művészetként és nem iparosmunkaként vagy életmódként kezelni azt, amit épp csinál, mi pedig jó eséllyel épp ennek köszönhetjük, hogy mindig 110 százalékra teljesít.
A sajtó képviselőivel szemben szintén jellemzően kimért,
ha pedig egy-egy interjúra mégis rászánja magát, kizárólag az eldöntendő kérdésekre hajlandó válaszolni,
azoknál is ragaszkodik a lakonikus tömörséghez. Egyszóval De Niro nem az újságírók álma: mindig is azt vallotta, hogy az, amit letesz az asztalra, többet jelent a legtirádásabb nyilatkozatnál is. Viszont remekül funkcionál biodíszletként az őt és Pacinót parodizáló Tom Hiddleston mellett:
Magánéletéről ebből adódóan keveset tudni, az egyetlen celebpletyka vele kapcsolatban, hogy az afroamerikai nők jönnek be neki. Legutóbbi feleségével, Grace Hightowerrel 1997-ben házasodott össze, majd fiuk születése után nem sokkal, 1999-ben szétmentek, de a válást akkor nem indították el. Ez jó döntésnek bizonyult, később ugyanis újra összejöttek, és 2011-ben végre lányuk született, azután hatgyerekes családként éltek, miután 2018-ban végleg el nem váltak.
De Niro nyilvánosan is beszél Elliot nevű fia autizmusáról, és rendszeresen szót emel az autizmussal élők érdekeiért. 2003-ban prosztatarákkal diagnosztizálták, ám Bob mindig könnyedén, optimistán, már-már gunyorosan nyilatkozott a betegségről, és egy sikeres műtét után végül fel is épült belőle.
Nincs megállás
Bob híres arról, hogy imádja a gasztronómiát. A megboldogult Robin Williamsszel és Francis Ford Coppolával karöltve megalapították a Rubicon étteremláncot, és annak idején Magyarországon sem filmügyben járt, hanem luxuséttermének, a Nobunak a megnyitóján. Továbbra sem lassít, és bár karrierje kései szakaszában bevállalt megkérdőjelezhető nívójú alkotásokat, még nyolcvan felé közeledve is remekül alakít nagyszerű produkciókban. Kiválóan játszott a Jokerben, valamint Scorsese rendezésében, Al Pacinoval, Joe Pescivel elkészítette az Irishmant, gengszterfilm-karrierjének amolyan méltó lezárása gyanánt.
Mindeközben a mai napig hallatja hangját az általa fontosnak tartott kérdésekben: aktívan részt vett az Irma nevű hurrikán által okozott károk helyrehozatalában, és karakán módon beleáll aktuálpolitikai ügyekbe (közismertek a Donald Trumpot kőkeményen kritizáló véleményvideói is).
Robert de Niro férfi, művész, apa, emberbarát, ha kell, ripacs, ha kell, önkéntes, és miközben tisztában van kvalitásaival, a hétköznapokban mindig csendes és szerény.
Szerepeire vérbeli színészként készül, de amikor vége a felvételnek, visszavedlik civilbe,
és ismét az a szótlan, idegenek számára megközelíthetetlen, valódi kapcsolatokat ápoló, ízig-vérig laza pasi, amilyennek gyerekként a világ legmenőbb faterját elképzeltük.
