Tudod, ki az a Lenny Williams? Na ugye. Leo karrierjének első okos döntése volt, hogy az ügynöki presszió ellenére sem hagyta megváltoztatni olasz nevét csak azért, hogy komfortosabb legyen az amerikai fül számára. A színész higgadt bölcsességének hála olyan karriert hozott össze, amiben ordas nagy bukta egy sem volt, rekorddöntögető csúcspont viszont annál több. Alázattal áll a munkájához, felelősséggel a világhoz, és emberségről is példát adott mindeneknek. Ki a király? Leo a Király.

Érdekes gondolatkísérlet lenne végigagyalni, hogyan alakult volna Leonardo DiCaprio pályája, ha River Phoenix nem adagolja túl magát, és hal meg mindössze 23 évesen öccse, Joaquin karjaiban egy Los Angeles-i járdán. Nemcsak a fizimiskájuk, hanem a tehetségük is hasonló volt, mindketten Hollywood nagy ígéreteinek számítottak egykor, egy 2019-es cikk szerint a pár évvel fiatalabb DiCaprio példaképként tekintett Phoenixre, akit hátborzongató módon látott halála előtt pár órával. Persze a fenti kérdésre már soha nem fogunk választ kapni.

Szerencsére Leo a korai évek durva csapatásai után lehiggadt, és generációjának legnagyobb színészévé nőtte ki magát, de tény, hogy a Teljes napfogyatkozás szerepét eredetileg Phoenixnek szánta a rendező, így viszont DiCaprio nyújthatta benne élete egyik legerősebb alakítását, amivel végképp felkerült Hollywood térképére, és amiért szerintem már ekkor járt volna neki egy Oscar. (Érdekesség, hogy az Interjú a vámpírral castingján is részt vett egy eredetileg Phoenixnek szánt szerep kedvéért, de azt végül Christian Slater kapta meg.)

Hello, Leo!

Bár – az egykori ügynököt olyannyira irritáló – családnév egyértelműen olasz ősökre utal, a talján mellett német és orosz vér is folyik a színész ereiben. Keresztnevét pedig nem egy mutáns teknősről kapta, hanem maga a reneszánsz polihisztor lett a névadó: egy alkalommal a Wall Street majdani farkasa édesanyja hasában egy embereset rúgott, miközben a mama éppen az Uffiziben csodált egy da Vinci festményt. Ezzel kezdődik az eredettörténet.

Mivel a német vonal is elég erős a családban, az 1974-ben világra jött kisfiú a kevésbé szexi Wilhelm nevet is megkapta, és amint az egy a nagyival készített régi interjúból kiderül, a kis Leo rendszeresen látogatta a nagyszüleit Németországban, ette a krumplifánkot, és cangázott a haverokkal, mint a többi helybéli kiskamasz.

Ahogyan sokan mások, DiCaprio is reklámokban kezdte a színészkedést, érdemes megnézni, ahogyan ez az édes szőke kisfiú rágógumit, ruhákat vagy éppen sajtot reklámoz, a Leo-féle sárm már a kezdetektől fogva teljes pompájában ragyog. Aztán ahogyan az lenni szokott, jöttek a kisebb tévés szerepek, de az igazi áttörés nagyon nehezen akart horogra akadni. Hiába járt meghallgatástól meghallgatásig, eleinte számolatlanul kapta az elutasító válaszokat, hagyta is volna már az egészet a francba, ha képregényrajzoló édesapja nem tartja benne a lelket.

A színész saját bevallása szerint máig meghatározó élmény volt megélni a sok kezdeti kudarcot, és látni, hogy a barátainak ugyanez az élmény jut. Azért tud máig ekkora alázattal és tudatossággal viszonyulni a munkájához A kategóriás szupersztárként is, mert

tudja, mennyire akarta ezt, mennyi munkája van benne, és mégis mennyire kevésen múlott, hogy feljutott a csúcsra.

Végül aztán 1992-ben maga Robert de Niro választotta ki 400 jelölt közül az Ez a fiúk sorsa főszerepére, ami elhozta a várt áttörést, és ami egyébként máig egy nagyon erős mozi.

Leo ösztönös tehetséggel hozza a hányatott sorsú majdani író karakterét, 18 éves létére teljesen érett színészként áll a világ előtt. Pedig nemhogy színészkarra nem járt, tulajdonképpen még tisztességes érettségije sincs. Hollywood keblére ölelte ez a szép szőke, érzékeny fiút, DiCaprióra pedig kezdett ráégni a diszfunkcionális családból jövő és/vagy fogyatékkal élő, szeretnivaló fiú karaktere, hiszen a Gilbert Grape-től a Marvin szobájáig őt vették elő, ha a könnyzacskók megmozgatásáról volt szó. Nem véletlen, hogy kapva kapott az alkalmon, amikor eljátszhatta az excentrikus költőzseni Arthur Rimbaud-t egy a ’90-es évekbeli viszonyokhoz mérten kifejezetten provokatív moziban, a már említett Teljes napfogyatkozásban.

X generációs ikon

DiCaprio az a fajta színészzseni, aki egy kiskanalat is el tud játszani, ha éppen az a feladat. Egyszerre ösztönös és tűpontos megfigyelő. Nem igazán hisz a method actingben, viszont hihetetlen alapossággal készül a szerepeire, a Véres gyémánt forgatása előtt hónapokig élt Dél-Afrikában, tanulmányozta a helyszínt, a sztorit, az ottani embereket, és olyan dialektust szedett fel, hogy még a legprofibbakat is megdöbbentette.

Az én szívemnek azért is különösen kedves, mert ő már az én generációm, ő a srác, aki akár az osztálytársam is lehetett volna – feltéve persze, hogy a kies Csebokszári lakótelep helyett Los Angelesben tengetem a napjaimat. Nagyon

jó volt látni, ahogyan az én ízlésemnek kicsit tejfeles szájú szépfiúból érett férfivá lett, és mindeközben egyenletesen magas színvonalon tette a dolgát.

Nem arról van szó, hogy minden filmje tökéletes, volt jó pár olyan, amit fanyalogva fogadott a kritika (pl. A part vagy a Clint Eastwood által rendezett J. Edgar – előbbi szerintem is szar), de ha valaki pénzt akart keresni, az Leóval még sosem lőtt mellé.

Amivel pedig végképp meg lehet venni engem kilóra az az, ha valaki el tudja játszani az átlagembert anélkül, hogy halálra unnám magam, épp ezért szerettem legutóbb a Ne nézz fel!-t is. Igaz ugyan, hogy kissé talán didaktikusabb a kelleténél, és úgy fél órával hosszabb is, de összességében mégiscsak egy tök szórakoztató szatíra a jelenről,

Leo pedig aputestű nördnek is annyira szerethető, hogy ha nagy leszek, csillagász akarok lenni.

Ráadásul akármelyik filmben is nézem, nekem mindig átjön DiCaprio alakításán, hogy

a rengeteg munka és a beleölt dollármilliárdok ellenére a színészet végső soron mégiscsak játék, ez az ember pedig szeret játszani.

És bevallottan elfogult vagyok, de Scorsese ide, Inárritu meg Oscar-díj oda, a legjobb játszótér mégiscsak egy Tarantino-mozi. Akár a Django elszabadult nézem, akár a Volt egyszer egy Hollywoodot, színtiszta aranyat látok, amiért érdemes volt feltalálni a mozgóképet, a kis Leónak pedig végigszenvedni azt a sok kudarcba fulladt meghallgatást.

A burzsoá, akinek van lelkiismerete

DiCaprióban az is végtelenül szimpi, hogy – pár zabolátlan csikóévtől eltekintve – sosem hagyta, hogy teljesen berántsa a gépszíj. Amikor a Titanic mai aggyal már nehezen felfogható, minden rekordot megdöntő sikerét követően beindult az őrület, és ő lett az ügyeletes szépfiú, akiknek paparazzók lesik minden percét, hátralépet párat, és simán kihagyott pár hónapot. Ezt azóta is rendszeresen megteszi, minden nagyobb projekt után visszavonul, akár évekre is, hogy utazgasson, illetve a környezetvédelemnek szentelje az idejét.

A természet iránti rajongása és tudományos érdeklődése nem újkeletű, gyerekkorában a természettudományi múzeum közelében lakott, és gyakorta megfordult ott – ha nem ment volna színésznek, jó eséllyel tengerbiológiát tanul. Ha máskor nem is, a régóta megérdemelt Oscar-díj átvételekor mondott beszédéből mindenki számára világossá válhatott, hogy a környezetvédelem nem csak egy hobbi vagy egy márkaépítő marketingelem DiCaprio számára. Azt a felbecsülhetetlen értékű pár percet, amit mások többnyire érzelmes közhelyek puffogtatására szoktak felhasználni, arra fordította, hogy arrafelé szokatlan nyíltsággal menjen neki a nagyvállalatok ökológiai szempontokat felülíró profitéhségének, és a változtatásra irányuló politikai szándék hiányának.

Az érintetlen természet iránti rajongása több mint puszta rekreáció. DiCaprio vallási értelemben agnosztikusnak tartja magát, de a természettel való azonosulás spirituális igényeit is kielégíti. Nem véletlen, hogy az elmúlt 25 év során sok millió dollárt költött, számtalan politikuskezet rázott, jó pár dokumentumfilmet készített azért, hogy felrázza a közvéleményt a klímaválsággal kapcsolatban. Ráadásul ő azok közé tartozik, aki

képes túllátni a greenwashingoló látszatgesztusokon, és pontosan tisztában van vele, hogy a politikusoktól hiába is várnánk a megoldást, az embereknek maguknak kell kezükbe venniük a bolygó sorsát.

Így mindamellett, hogy természetesen elektromos autót vezet és napelemmel biztosítja otthona energiaigényét, Leo folyamatosan szót emel a szénhidrogénipart támogató befektetések ellen, és ő maga is kizárólag fenntartható, klímatudatos befektetésekben tartja a pénzét.

Persze vannak, akik képmutatással vádolják, hiszen a hollywoodi életforma minden, csak nem fenntartható. Maga Leo is utazik magánrepülővel, henyél jachton, és a ruháit sem a sarki turiban szerzi be. Egy pár évvel ezelőtti Wired interjúban arról beszél, hogy ahogyan mindenki, ő is szereti a pénzt, ráadásul az Egyesült Államokban él, ami a kapitalizmus fellegvára. Nem az a baj, hogy az emberek szeretnek jól élni, hanem hogy mindeközben olyan mértékben függőek lettek az olajtól, ami csak nagyon nehezen visszafordítható. DiCaprio és a hozzá hasonló lelkiismeretes burzsoák viszont rájöttek arra, hogy

a rájuk irányuló figyelem révén eszközei lehetnek annak a pozitív változásnak, ami egyébként is nagyjából az egyetlen életképes alternatíva, ha nem akarunk rövid úton kipusztulni.

Lehet, hogy Leonardo DiCaprio egy hipokrita, de ha minden celebritás csak feleannyi pénzt és energiát szánna értelmes emberbaráti célok promózásába, mint ő, akkor egy sokkal boldogabb világban élnénk.