Van az a roppant mulatságos (nem) mondás nők között, hogy
Utalva ezzel arra, hogy szakállasan tán lehet, jóképűbb, mint nélküle, és micsoda kényelmetlen eshetőség már házason, két gyerekkel a lakásban, nagy rémülten meglátni a partnert egy reggeli pengézés után. Haha.
Erre aztán olvastam valahol egy szellemes riposztot, hogy
Ami annyiban még találóbb, hogy a férfi arcszőrössége és a nő make upossága közül a szakáll tekinthető természetesebb állapotnak. Mert ismeretes, hogy
az ember fia az anyatermészetben inkább borostás, mint a lánya alapozós, nem-e.
Különösebben nagy tanulsága nincs a most következő szösszenetnek, inkább csak az álszentség egy bizonyos típusára kíván rámutatni. Hogy egyesek szerint a külső indifferens, az ápoltsággal és az esztétikus megjelenéssel foglalkozni merő időpocsékolás (vagy legalábbis nem elég maszkulin), a nőknek pedig nem az a lényeg, van-e dothraki beard vagy nincsen. Pedig azért nem is elhanyagolható.
Az odamondók
Az igazság a fentiekkel szemben az, hogy mindezeknek van jelentőségük. Velem életemben többször is előfordult, hogy akinek először bejöttem borostásan, később csalódott volt az alternatívát látva. A legbeszédesebb példa talán az, amikor még egyetemista koromban egy hölggyel az első találkozás után pár nappal immár beretváltan futottam össze, mire ő fennhangon a barátnőjéhez fordult mintegy lefitymálva, hogy „ez ugyanaz a csávó?!„
Értelemszerűen ha Tom Hardy fejed van,
szinte tök indifferens a bajuszod pödre, az álldörzs hossza, ugyanakkora császár maradsz, mert a fejed önmagában egy ki’szott street art.
Ám átlagemberként különbséget eredményez a fazon. Röviden: ha úgy érzed, az imponáló megjelenés lépést kíván, nem érdemes feltételezett társadalmi konvenciók miatt fanyalogni. Ez igaz olyan, körberöhögött feature-ökre is, mint a bokorban összenőtt szemöldököd lekacsolása vagy egy frankó frizura, amit egy profi helyen abszolváltak. Ha a rendezett megjelenés jelentőséggel bír, tedd, amit tenned kell, bróðir minn.