Rettenetesen érdekes és néhol vicces sztorikat rejt a párbajozó nők történelme. Némelyik szimplán csak kalandos, más már-már olyan, mintha egy South Park-epizódból lopták volna az ötleteket. Becsület klasszikusan 2 – a párbajozó nők.
Egy korábbi cikkünkben röviden áttekintettük a párbajozás történetét. A folytatásban most a női párbajok történetére fókuszálunk, ami talán még egy fokkal érdekesebb is, hiszen a becsületbeli ügyek ilyetén intézése gyakran még a férfiak számára is tilos volt – hölgyek számára meg aztán pláne.
Érdekes, hogy a leggyakoribb indok a nők esetében is az, ami a férfiaknál: a „szerelemféltés”, ám több olyan történet is ismert, amikor a hölgyek vették kezükbe a család becsületbeli ügyeinek intézését. A most következő öt történetben mindkét esetre találhatunk példát.
#1 A lovaglány legendái
Kicsoda? Agnes Hotot
Hol, mikor? Anglia, 14. század
A 14. századi Agnes Hotot története olyan, mintha egy hollywoodi script doctort ráengedtünk volna egy középkori lovagi krónikára. Apja, Sir John Hotot volt Dudley grófja, aki a történet szerint szóváltásba került egy Ringsley nevű fickóval. Ahogy az a középkori Angliában ilyenkor lenni szokott, a két úriember párbajra hívta egymást – méghozzá teljes fegyverzetben, lovagi torna módjára. A probléma ott kezdődött, hogy
Sir John köszvényes lett, így (hogy apja becsületét megvédje) páncélját lánya öltötte magára, aki kopjájával kiütötte Ringsleyt a nyeregből.
Agnes a győzelem után állítólag még fel is fedte magát ellenfele előtt – egyes verziók még azt a részletet is kiemelik, hogy mellvértjét is levette csak azért, hogy lássák: egy nő lett a bajnok.
A történetet egy claptoni szerzetes jegyezte fel, amire aztán a Hotot család előszeretettel hivatkozott. Az esetről később több variáció is született. Akad olyan változat is, amelyben Agnes egy bizonyos „Lopakodó Dudley” lánya. Ez a földesúr szeretett kötözködni a szomszédos földbirtokosokkal, ám egy alkalommal emberére talált: Richard Hazelbere párbajra hívta. A gyáva Dudley ekkor betegséget színlelt, hogy ne kelljen kiállnia, ám lánya (ismét csak a becsület védelmében) a helyére lépett.
Eszerint a hagyomány szerint a küzdelmet elveszítette, Hazelbere megkímélte az életét. Sőt, amikor kiderült, hogy egy hölgy rejtőzik a sisak mögött, akkor úgy határozott, hogy még feleségül is veszi. Erre a történetre alapozva készítették el a northamptonshire-i Dudley-k címerét, ami egy lovagi páncélba öltözött, ám fedetlen keblű hölgyet ábrázol.
A történetek szerint „Lopakodó Dudley-t” később utolérte a sorsa: egy arató jobbágy véletlenül (?) lekaszálta a fejét. Egy falusi babona szerint szelleme a mai napig visszajár Cloptonba kísérteni. Agnes története mai is népszerű, még játékfiguraként is megvásárolható…
#2 Nemesasszonyok harca egy nem túl nemes férfi szerelméért
Kicsoda? Isabella de Carazzi vs Diambra de Pettinella
Hol, mikor? Nápoly, Itália. 1552
A reneszánsz és barokk kor legismertebb női párbaja két nápolyi hölgy összecsapásáról szól, és a fegyvernem kivételével kevésbé különbözik egy reality show szerelmi háromszögének fizikai leszámolásától. Isabella de Carazzi és Diambra de Pettinella kezdetben még barátnők is voltak, ám a jó viszony megromlott köztük, amikor ugyanarra a férfira vetettek szemet: a jóképű Fabio de Zeresolára. Fabio
nagy womanizer hírében állt Nápolyban, rajongtak érte az itáliai nemesség köreiben. Szeretett több vasat tartani a tűzben, így egyszerre folytatott viszonyt Isabellával és Diambrával.
Egy alkalommal azonban mindhárman részt vettek egy esküvőn, és Diambra kiszúrta, hogy Fabio úgy néz Isabellára. Nem kellett sok, és a két hölgy faggatni kezdte egymást Fabióról, így ki is derült a turpisság.
Leszámolás méltósággal
A szerelemtől elvakult hölgyek végül abban egyeztek meg, hogy párbajjal döntik el a vitát. A küzdelemre 1552. május 25-én került sor, és az egész nápolyi udvar (a spanyol alkirályt is beleértve) izgatottan várta. A hagyomány úgy szól, hogy Isabella kék páncélban, gyémánttal díszített sisakban, míg Diambra zöld vértben, aranykígyóval ékesített sisakban érkezett a helyszínre.
Párbajuk a visszaemlékezések szerint három menetre osztható: először lándzsáikat egymásnak szegezve, lovon ülve támadták meg egymást. Miután fegyvereik eltörtek, buzogányra váltottak. Diambra ekkor egy jól irányzott ütéssel kiütötte a nyeregből Isabellát, aki kardot rántott és földre vitte ellenfelét.
A váratlan fordulat ekkor következett be:
Isabella, annak ellenére, hogy ellenfele már a földön volt, elismerte vereségét.
Mondani sem kell, hogy a történtek meglepték a nézőket: Európa udvaraiban szájról szájra terjedt a sztori a két amazon összecsapásáról.
Egy évszázaddal később Jusepe de Ribera spanyol festőművész úgy örökítette Isabella és Diambra küzdelmét, mintha női gladiátorviadal lenne. Az utókor később már inkább a bűn és az erény összecsapásának allegóriáját vélte a képben felfedezni, a mögötte megbújó szerelmi botrány története elhalványult.
#3 A férfiverő énekesnő, aki kiszöktette szerelmét egy kolostorból
Kicsoda? Julie d’Aubigny
Hol, mikor? Franciaország, 17. század
Ha a párbajok történetéről van szó, akkor Franciaországot egyszerűen nem lehet kihagyni. Esetünkben pedig azért sem, mert
az egyik legnagyobb női párbaj- és botrányhős, Julie d’Aubigny, is itt tevékenykedett a 17. században.
A kisasszony XIV. Lajos főlovászmesterének lányaként született, így bejáratos volt a királyi udvarba. Kitanult mindent rendesen, ahogy kellett: táncot, társalkodást, udvari etikettet – és persze intrikát is látott bőven. Már tizennégy évesen egy gróf szeretője volt, majd apja tizenhét évesen adta férjhez, hogy aztán megkapja azt a nevet, amellyel később országszerte ismertté vált: Madame de Maupin. A frigy azonban nem tartott sokáig.
A házasság ugyanis nem akadályozta meg Julie-t abban, hogy összeszűrje a levet egy segédvívómesterrel. Erről az úriemberről aztán hamarosan kiderült, hogy gyilkosság miatt körözik, így a pár hamarosan megszökött, és meg sem álltak Marseille-ig. Útközben vívóleckékkel, énekléssel és tánccal szereztek maguknak némi pénzt, és bár Julie mindvégig férfiruhában volt, női mivoltát egy percig sem titkolta. A legenda szerint a hölgy a kalandjaik során férfiakkal párbajozott, és vívás közben dalokkal idegesítette őket.
Nemkonvencionális Julie
Mikor Julie ráunt a vívómesterre, új szerelmet talált, ezúttal egy fiatal lány személyében. Miután azonban új, „bűnös kapcsolatára” fény derült, a lányt családja egy kolostorba záratta, amibe Julie értelemszerűen nem óhajtott beletörődni. Állítólag
apácajelöltnek öltözve beszökött a zárdába, megkereste szerelmét, egy ágyba rejtett holttesttel és az egész szoba felgyújtásával megrendezték halálát, majd megszöktek.
Kapcsolatuk azonban nem tartott sokáig: Julie három hónap után szakított szerelmével, az hazatért családjához, ő pedig odébbállt. Nem mellékes, hogy férfiruhás alteregója ekkor már körözés alatt állt. Marseille-ben aztán egy operatársulathoz csatlakozott, ahol leánykori nevén lépett fel a közönség előtt. 1690-re már akkora sikereket ért el, hogy a párizsi opera is tagságot ajánlott neki.
Hamarosan ünnepelt énekesnő lett, aki Párizs és Brüsszel között ingázott. Fellépésein a Mademoiselle Maupin művésznevet használta.
A balhé kódolva
Nyughatatlan természete azonban továbbra is megmaradt: viszonya volt egy másik énekesnővel, aki később a francia trónörökös felesége lett. A házasság hallatán állítólag még öngyilkosságot is megkísérelt, ami végül nem sikerült neki. Énekesi karrierje 1695-ben tört meg, amikor nyilvánosan csókolózott egy bálon egy másik lánnyal – ekkor a legenda szerint három nemes is párbajra hívta, és ő mindegyiküket legyőzte.
Ám mivel Párizsban tilos volt párbajozni, így ismét menekülni kényszerült a büntetés elől: meg sem állt Brüsszelig, ahol egy ideig II. Miksa Emmánuel bajor választófejedelem szeretője volt. Állítólag egy provence-i kolostorba vonult vissza harminchárom évesen, és ott is halt meg 1707-ben. Julie életéről készült már több könyv, film és sorozat, számtalan pletyka kering róla, így fentiekből nehéz szétszálazni, hogy mi a valóság, és mi a fikció. Történetét egyben végigszemlélve azonban Casanova és Quentin Tarantino is elégedetten csettinthetne.
#4 Párbaj virágok miatt
Kicsoda? Metternich-Sándor Paulina vs Kielmansegg grófnő
Hol, mikor? Lichtenstein, 1892
Az Osztrák-Magyar Monarchiában Sándor Móric gróf a századvég egy ismert és ünnepelt sportembere volt. Lovas- és vadászteljesítményei miatt érdemelte ki az újságíróktól az Ördöglovas becenevet. Egyéniségéről sokat elárul, hogy
állítólag egyszer egy budai szálloda nagytermébe is a lován ügetett be.
A gróf lánya, Paulina is többször felhívta magára a figyelmet. A grófkisasszony, akinek a kortársak szerint „bulldog arcza” volt, a bécsi divatvilág egyik központi figurájának számított. Már azzal felhívta magára a figyelmet, hogy kezét a hírhedt Metternich kancellár fiának, Richardnak adta.
Sokak szerint ő volt az első „emancipált” párbaj egyik kezdeményezője. 1892-ben rendezték meg a Bécsi Zenei és Színművészeti Kiállítást, melynek egyik szervezői között Sándor Paulina mellett ott találjuk Anastasia von Kielmansegg grófnőt is, aki feltűnő „toilette-jeivel” (korabeli szóhasználatban: drága, megnyerő öltözködésével) maga is gyakran szerepelt az újságok divatrovatában.
Azt eddig is tudtuk, hogy a divat és a stílus komoly dolog, de az ennek fényében is egészen megdöbbentő, hogy
az esemény virágdekorációja kapcsán a két grófnő között állítólag olyan komoly vita kerekedett, hogy a Le Figaro című olasz lap értesülései szerint nézeteltérésük miatt párbajra hívták ki egymást.
Mivel erre Ausztriában nem kerülhetett sor, a két hölgy (és kíséretük) a szomszédos Liechtenstein hercegség fővárosába, Vaduzba utazott, hogy elégtételt vegyenek egymáson.
Hello, női emancipáció!
A párbaj sokak szemében a női egyenjogúság mintaszerű megvalósulását jelentette: az összes résztvevő, a segédek, valamint az szemlélődők között is csak nőket találunk! A tudósítás szerint
a két hölgy félmeztelenül küzdött meg egymással: Metternich-Sándor Paulina az orrán, míg Kielmansegg grófnő a karján sebesült meg.
Utóbbi, mikor ez a sérülés érte, állítólag sikoltozások közepette dobta el vívótőrét, majd később társaik rábeszélték őket a békülésre. A történet ezután önálló életre kelt: a Le Figaro cikkét átvette több európai lap, köztük a francia Le Radical, illetve az angol The Lady’s Realm című női magazin is.
Mondani sem kell, hogy a fedetlen felsőtestű hölgyek párbaja sokak képzeletét felpiszkálta. Számos erotikus illusztráció született az esetről festmények, fényképek formájában, sőt: egy Josef Bayer nevű bécsi zeneszerző még operettet is írt az esetről 1907-ben Das Damenduell címen.
A korabeli magyar lapokban azonban hiába keresünk tudósítást az esetről. Metternich-Sándor Paulina ugyanis kezdettől fogva tagadta, hogy ez a párbaj egyáltalán megtörtént volna. Az osztrák sajtó is egyértelműen kacsának minősítette a történetet.
A meg nem történt viadal ennek ellenére itthon is úgy terjedt el, mint a „világtörténelem első emancipált párbaja”. Napjainkban a fact checking skillek hiányosságát mutatja, hogy még ilyen (egyébként igen informatív) magyarázóvideók is készülnek a történetről:
#5 Egy furcsa párbajhős: Vay Sarolta, aki „megfeleségesedett„
Kicsoda? Vay Sarolta grófnő
Hol, mikor? sok helyen, sokszor
„A feketekávé szakértője, Vay Sándor (Sarolta) grófnő, aki férfiruhában, vasalt nadrágban és félrecsapott keménykalapban járta itt egykor a világot, a jó feketekávéról azt mondta: Többet kell neki tudni, mint a bornak. Még a legzavarosabb embert is meg kell okosítani neki.” (Krúdy Gyula: Kérek egy feketekávét!)
Vay Sarolta grófnő 1859-ben született Gyónon, családja Kazinczy Ferenc rokonságához tartozott. Apja tizenkét éves koráig fiúnak nevelte, ami később egész életére rányomta bélyegét. Még
nevelője is Kászonyi Dániel, egykori 1848-as honvédtiszt volt,
iskoláit pedig Budapest mellett Lipcsében, Drezdában és Berlinben végezte. Már fiatalon botrányokba keveredett, mikor kiderült róla, hogy saját neméhez vonzódik.
Drezdában például azzal húzta ki a gyufát, hogy egy társnőjét vonaton akarta megszöktetni, ám még távozásuk előtt lebuktak. Sarolta valóban férfiként azonosította magát: férfiruhát viselt, hölgyeknek udvarolt, haját rövidre nyíratta és Sándor néven újságíróként kezdett el dolgozni, de jelentek meg írásai más álneveken is (Vayk, D’Artagnan). 1882-ben egy Hegyes Mari nevű színésznőt akart elcsábítani, és bár a dologból nem lett semmi,
egy jogászfiút még párbajra is hívott csak azért, mert sértegette szerelmét.
1883-ban ő tudósított a hírhedt tiszaeszlári per egyik tárgyalásáról, amikor megismerkedett Eszéki Emma színésznővel, akit egy előadás után meg is szöktetett. Elvileg még házasságot is kötöttek, aztán utólag kiderült, hogy az a személy, aki összeadta őket, az nem is volt pap, így az általa kiállított okmányok sem lehettek hivatalosak. A szerelemnek akkor lett vége, amikor Sándor egy huszonhat éves tanítónővel kezdett viszonyba.
Emmától elvált, majd valamilyen úton-módon 1889-ben új szerelmét is feleségül vette. Ennek a jogi vonatkozásait ne firtassuk. Végzetét is ez a szerelem okozta: gyorsan kifolyt a pénz a kezei közül, így apósától kért kölcsön egy nagyobb összeget, ám mivel ezt nem tudta megadni, az öreg dühében leleplezte őt a világ előtt.
A „kisasszony-férj” esete bejárta a világot. Elfogásakor a Pesti Hírlap így tudósított róla:
„Bécsi lapok jelentik, hogy Klagenfurtban tegnap letartóztatták Vay Sarolta grófnőt, ezt az excentrikus hölgyet, a kit mint Vay Sándor grófot ismernek Budapesten. Az ügy, mely miatt a különös leány fogságba került, egyike a legregényesebbeknek. Vay Sarolta grófnő, ki tudvalevőleg évek óta mint férfi szerepelt Budapesten, legutóbb nemcsak a férfi ruhát, hanem egyúttal az erősebb nem sarkalatos szokásait is fölvette : tudniillik megfeleségesedett.”
58 évesen egy svájci tüdőszanatóriumban halt meg. Krúdy Gyula egyszerűen csak a „magyar George Sand„-nek nevezte.