Az atya, a fiú és a Gucci-ház – az év filmje a fashionistáknak

Szerző: NLD

Ridley Scott új filmje a Gucci-család legdurvább ügyét mutatja be – felemás eredménnyel. Mégis érdemes megnézned. Elmondjuk, miért.

Filmkritikánk spoilereket tartalmaz!

Idén százéves a Gucci divatház, úgyhogy pont jókor érkezett Ridley Scott nagyszabású filmje, amelyben az alapító Gucci család nagy port felvert ügyéről mesél: a kilencvenes évek híres esete, hogy Patrizia Reggiani (vagy Patrizia Gucci) bérgyilkosokkal megölette férjét, Maurizio Guccit.

Az igazi Patrizia és Maurizio

A sztoriból természetesen regény is született Sara Gay Forden tollából (nálunk is megjelent), ez alapján készült Scott adaptációja Becky Johnston (Hét év Tibetben) és Roberto Bentivegna forgatókönyvéből.

Szerelmi történet és márkaépítési útmutató

A film remekül indít: az első felében a forgatókönyv Patrizia és Maurizio szerelmére koncentrál. A Patriziát megformáló Lady Gagáról rengeteget cikkeztek, mennyire ráment a method actingre – sajnos ez azzal járt, hogy olykor rendesen túltolja az alakítást, és átmegy karikatúrába. Mindenesetre még így is az övé a film legjobban megrajzolt karaktere, és élmény nézni a melodrámázását is. A Mauriziót alakító Adam Driver és a rapist-szemüvege szokás szerint nem okoz csalódást, a film pedig egész jól működik, amíg romkomként mesél a pár bimbózó kapcsolatáról.

Ám durván elveszíti a fókuszt, és szétesik dramaturgiailag:

elmerül a márka történelmében és az üzleti csatározásokban, aztán időnként eszébe jut, hogy az emberi drámákról is kéne ejteni pár szót – így meg gyapjúnadrágos seggel a két Eames-szék közt landol.

Érdekes módon annak ellenére, hogy a felső tízezer dekadens világáról van szó, a szereplők pezsgő és más tudatmódosítók helyett legtöbbször inkább eszpresszóval pörgetik magukat – a sok káromkodást leszámítva meglepően lájtos lett a film.

Szappanopera legendákkal

Scott biztos kézzel, túlzások nélkül rendez, a castingosok elképesztő színészgárdát verbuváltak össze (Pacino! Irons! Hayek! Leto!), azonban egyikük sem tölt túl sok időt a vásznon – és a karaktereik is olyanok, mintha egy szappanoperából lőtték volna őket. A legjobb példa erre a Jeffrey Tamborré maszkírozott Jared Leto, akit a sminkje simán az asztal alá játszik. A színészek látványosan elbohóckodnak (sokszor átbillennek paródiába is), jó is nézni őket, de nehéz empatizálni a karaktereikkel. Ez azonban a forgatókönyv hibája is.

A film túlságosan egyik szereplővel sem épít ki igazi kapcsolatot: a mély karakterábrázolás hiánya miatt a harmadik felvonás történései lényegében semmilyen érzelmet nem váltanak ki. Kellemes nézni az alkotást – bár a 157 perces játékidőből bőven lehetett volna faragni –, leköti az embert, de a felszínesség miatt az igazi izgalom és a katarzis elmarad.

Egy bizonyos szempontból. Más szempontból viszont bőven megvan.

Az év legstílusosabb filmje

Janty Yates. Jegyezd meg a nevét, ő a film legnagyobb sztárja, A Gucci-ház lelke. Yates tervezte a Gucci-ház jelmezeit – és úristen: fantasztikus munkát végzett. Hálás, változatos feladatot kapott, mert lényegében három évtized divatát kellett megragadnia: a történet 1978-ban indul, és 1995-ben ér véget. Yates ráment a hitelességre:

feltúrta a Gucci firenzei archívumát, felvette a kapcsolatot egy csomó vintage-ruha-eladóval és szorgalmasan licitált Ebay-en és Etsyn, hogy sikerüljön beszerezni az adott érák legjobb Gucci cuccait.

Nos, sikerült.

Minden képkocka csöpög a stílustól, a styling végig elsőrangú, legyen szó Gaga extrém olasz luxusmama-/golddiggeroutfitjeiről, Jeremy Irons karót nyelt pszeudo-sprezzaturájáról vagy Al Pacino szofisztikált pimp-stílusáról. Összesen 300-féle jelmez készült a filmhez.

A kedvencünk Adam Driver ruhatára: az öltönyei egy részét egy Savile Row-i szabó készítette, a többit pedig a Zegna. Nézd meg a filmet, és garantáljuk, hogy úgy akarsz majd öltözni, mint ő, miközben a Vespáddal/cruiser-bringáddal/Lamborghini Countach-oddal leugrasz a macskaköves főtérre, hogy lehajts egy eszpresszót.

Hajszálcsíkos, széles hajtókás zakók, velúrbomber, síruhák, klasszikus, patkós Gucci loaferek – és egy olyan garbógyűjtemény, amely láttán még Ron Burgundy is telisírna egy telefonfülkét.

Ha pedig egy kicsit vágod a Gucci történelmét, meg úgy a divatszcénát, akkor A Gucci-ház tényleg kihagyhatatlan: annyi divatfan-service van benne, hogy az szinte megható. Több legendás divatbemutató felvételét is integrálták a filmbe (illetve egyes elemeket újraforgattak), beköszönnek a fashionisták istenei, és még kedvenc texasi tervezőnk is felbukkan a végén, hogy anyukája nagy büszkeségére rendbe rakja a divatházat.

Yates és csapata mellett a helyszíntervezők és kellékesek (ennyi kotyogós kávéfőzőt még nem láttál egy filmben) is megérdemlik a tapsot. Remekül sikerültek az enteriőrök: akár egy toszkán nyaralóban járunk, akár a svájci Alpokban vagy New Yorkban, minden részlet hibátlan, és rendkívül hitelesek lettek az adott korszakok Gucci-boltjainak belső terei is.

A zeneválogatásért felelős arcok viszont eléggé alibire vették a témát: a soundtrack ugyan teljesen jó, de nem gondolták túl – lényegében egy jobban sikerült slágerrádiós válogatás az adott korszakok toplistás dalaival. Persze, mindig f.sza a Heart of Glass meg az I’m a Believer, hozza a korszellemet is, de azért picit megerőltethették volna magukat.

Az atya, a fiú és a Gucci-ház

Ha hidegen hagy a divatvilág, de imádod a filmben szereplő színészlegendákat, tehetsz vele egy próbát. Ellenben ha egy picit is érdekelnek a stílusos ruhák, akkor semmiképp nem érdemes kihagynod A Gucci-házat – ritkán készül ennyire stílusérzékeny mozifilm.

A Gucci amúgy nagyot megy mostanában – a százéves divatbemutatójuk is elég lazára sikeredett:

Itt van még jó kis kontent