Magáról sokszor, sok interjúban csak fura figuraként beszél. Pontosabban sok interjújában biztosan nem, mert nem sokszor ad interjút (nekünk egyébként adott korábban). De amikor igen, azt meg sokáig forgathatja, nézegetheti, elemezgetheti magában az ember, a végén tényleg arra jut, hogy ez a Zoli milyen fura figura. A szó legjobb, legigazibb értelmében. Szerethetően fura.

És talán valóban ezért is szeretik annyian annyira a Tisza-parti Szentesen született kisvárosi fiút, az örök bölcsészt, a zárkózott, mégis minden rezdülésében megejtőn, önkínzó-elemzőn nyílt csodabogarat: mert bár megfoghatatlan, mi bennünk, benne és benned a közös,

érzed, hogy hajnalig elképesztően jót tudnátok dumálni konkrétan akármiről is, ha véletlenül a Dallas sörözőben találnád magad harmincból épp azon a bizonyos napon.

Mert Zoli most már csak havonta egyszer iszik barátokkal, bár ahogy szintén valamely ritka interjúja közül az egyikben mesélte, akkor is van, hogy jegyzetfüzet helyett már nem is a sört, csupán csak a bodzaszörpöt szorongatja, amikor a sörözőbe ér, és csak addig marad, amíg a beszélgetésnek még van medre, és nem csúszik szét, ahogy régen Zoli csúszott szét másnapokon, de nem is Ő, hanem a másnapos, morcos-morózus alak, Fekete Zoli, FZ.

FZ tehát mostanra havonta maximum egyszer mászik elő az ágyból, és mint ahogy Zoli számos standupjában, legemlékezetesebben talán az Én, Kőhalmi Zoltán című maratoni vállalásában mesélte, mi mindent gyűjtött világéletében, ám mivel a söröskupak ez alól kivétel volt, csak a képzeletbeli gyűjtemény gyarapodása lassult le pár éve feltűnően hirtelen.

Pedig még csak 44 éves – ez épp tizeneggyel több, mint a krisztusi kor, és épp kettővel a Zoli által mesterként számon tartott, szintén tollforgató humorista, vagy szórakoztatni vágyó író (ahogy tetszik), Douglas Adams regényében, a Galaxis útikalauzban az élet értelménél, sőt, brit tudósok elemzései szerint a férfiember életében a legboldogtalanabb kor.

Zoli saját bevallása szerint nem egy optimista figura, mégsem boldogtalan – de miért is lenne az?

Három gyönyörű gyermek apja, felesége férje (!!), és 44 éves korára már nem csak hogy fel tudja vágni a kiflit vagy ki tudja nyitni a konzervet, de a hagyományos férfi- és női szerepekre fittyet hányva akár ki is takarít, a bevásárláshoz meg fejben tervet készít, hogy aztán körútján a lehető leggyorsabban, hatékonyabban szerezzen be mindent, ami szenzorai alapján hiánycikk lehet otthon.

A heti egy bevásárlást is önként és dalolva vállalja tehát – csak ne rendezzék át a bevásárlóközpontban az árukat, mert akkor mégiscsak előbújhat kicsit Fekete Zoli, teljes joggal, tegyük hozzá, – ha cserébe nem kell elmenni mindenféle magaslatot megmászni szakadó esőben – ejtsd: kirándulás, vagy ami még rosszabb, szánkózni, hisz lássuk be, rejtvényfejtés közben legalább nem törik el az ember kulcscsontja.

Szóval miért is lenne boldogtalan? Bő egy hónapja jelent meg második regénye, a klímatudatosságot, illetve annak és az emberség hiányát fanyar szarkazmussal, egy macimézes doboz kalandos hánykolódását 4 és fél évszázadon át bemutatva feldolgozó rendhagyó sci-fi, amit, ha nehéz is artikulálniuk, pontosan miért, a kritikusok és az olvasók is szeretnek, lehet, hogy épp azért, mert ilyen bekategorizálhatatlan, ilyen fura. És hiába hat oximoronnak: őszinte, még ha egy betű nem történt, nem történhet is meg belőle soha.

Ez a második regénye, és míg az első, a már címében is ellenállhatatlan A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban a skandináv krimik műfajába engedett az első pillanattól az utolsóig szórakoztató bepillantást, Az utolsó 450 évet nem a disztopikus sci-fi zsánerének kihívásai, még csak nem is a maci vagy a kupak, hanem a lebomlási idő ihlette.

A Corvin moziban tartott kötetbemutatón, ahova kicsit késve, egy cigit még gyorsan leslukkolva érkezik, a tíz perc alatt, amíg beszélgetünk, mégis mintha egy egészen másik, titokzatos galaxisba engedne betekintést, elmeséli, hogy kicsit aggódott, mert a kiadó által megszabott egy évből az első fél évet csak fejben tervezéssel töltötte, arra meg így a második kötet után már rájött, hogy valójában nem sokra vezet, kicsit olyan, mint a jegyzetfüzet a Dallas sörözőbe indulva, gondolom hozzá fejben én, a regény mégis elkészült, és Zoli 44. születésnapjára itt tarthatom a kezemben a Tillai Tamás által tervezett, óriás macimézes, Mad Max-es, csodaszép borítóját, illetve azt felütve Zoli dedikálását nézegetve.

2321. 09. 22. – ezt írta oda nekem Zoli a dátumhoz, ez épp 300 év múlva lesz, azaz lesz még elvileg a regény szerint vagy 150 év hátra a világból, de medvék már nem lesznek, így a lebomlása kétharmadánál járó macimézes palack titokzatos, megfejtésre váró ereklyévé válik, de ezt már sem én, sem Zoli nem tudjuk meg majd, hiszen addigra bőven lebomlottunk majd már, tudom, és tudja Zoli is, mégsem boldogtalan így, negyvennégy évesen, annak ellenére sem, hogy amikor arról kérdezem, mit szól hozzá, hogy

új regényét a kritikusok egyetlen bekezdésben nonsalansz Karinthy-Douglas Adams- és Kurt Vonnegut-jegyekkel ruházzák fel,

azonnal rávágja, hogy bár ez megtisztelő, ő elsősorban humoristának tartja magát, humoristának, aki ír, de tény, hogy van egy meghatározó, az utóbbi kettővel közös vonása: ateista.

Nem optimista, ateista, mégsem boldogtalan, és miközben sokaknak standupjairól, jellegzetes hangjáról-szemüvegéről, félénk félmosolyáról rögtön a maró cinizmus jut eszükbe, mindkét regénye minden sorából, standupjai, ritka interjúi sztorijainak minden felskiccelt alakjából süt az empátia, az emberekbe, a jelentéses kapcsolatokba vetett hit, és még ha Az utolsó 450 év ezek fontosságáról épp hiányukkal mesél. Zoli

a legváratlanabb helyzetekben, figurákban talált igazi barátokra, legyen szó a Dallas sörözőbe lejáró autószerelőről, az első találkozáskor szürke zakót hordó, aztán a kezdő humorista útján mellészegődő jó cimbora, Bödőcs Tibor hórihorgas alakjáról, vagy épp a pacalgurmé kortárs nagyágyú Cserna-Szabó Andrásról.

Amikor a Corvin emeletén a tíz szűk percben arról kérdezem, hogy jött az írás az építészmérnöknek induló fiatalembernek, egyből rávágja, az építészet sosem érdekelte, már az egyetemen is csak írogatott. Még hogy írogatott! Ha jól számolom, még javában az egyetemi előadó padjait koptatta 21 évesen, amikor szerzőként 1998-ban a Magyar Rádió Humorfesztiváljának győztese lett, így már csak ezért sem volt nehéz döntés az írást és a szórakoztatást választani, teszem hozzá magamban.

Innen aztán egyenes volt az út az Esti Showder írócsapatába, érdekes módon arra azonban még várni kellett, hogy előadóként is a színpadra álljon, bár a kétezres évek hajnalán már belekóstolt az introvertált énje határainak feszegetésébe, mikor pár év alatt három filmben is vállalt kisebb szerepet.

Eközben nem csak saját szórakoztató paneljein dolgozott, de 2004-ben egy animációs filmnek is írt forgatókönyvet. – Folyamatosan figyelek és írok – mondja most, a Corvin kávézójában, ebben a szerencsére kimerevítettnek tűnő tíz percben. – Semmi újat nem találok ki, csak összegyúrom a dolgokat – pedig épp ettől lesz új, egyedi, minden mással összetéveszthetetlen mindkét regénye, gondolom hozzá magamban, mert valódi empataként, együtt- és belérző megfigyelőként megtalálja az egyszeri, esendő pillanatokban a mélyen emberit, majd eltávolodik, általánosít, és szórakoztatva mesél fanyar humorával, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk letenni a könyvet, épp úgy, ahogy néha riadt, néha kicsit csibész, de mindig mosolygós tekintetétől sem szabadulhatunk egyetlen standup-estjén sem.

Nem boldogtalan, pedig ha falunapra hívják fellépőnek, mindig azzal kezdik, hogy biztos beteg a Tibor. Miközben jól tudja, hogy ahogy ő tiszteli Bödőcsöt egyszavas poénjaiért, azonnali reakcióiért, ez kölcsönös: a szakmában nincs vita róla, hogy kollégáiktól külön mezőnyt alkotva

Kőhalmi és Bödőcs a két humorista, akiket 450 év múlva is úgy fogunk becsben tartani, a miénknek érezni, és akikre akkor, a világ végén is fogunk emlékezni, mint Hofira – mint közülünk az egyre. Ők a két furcsa figura, akiknek ezredszerre is elhisszük, amikor a fővárosi klubban a színpadra belépve travoltásan néznek körbe:

kicsit kívülállók, kicsit esetlenek, viszont mélyen emberik, és nagyon, NAGYON olyanok mint mi. Még akkor is, ha – mint mondja presszóját felhörpintve, a végtelenített 10 perc vége felé – mivel híresen maximalista, minden poénját ezerszer leteszteli baráti körben, majd közönség előtt, mielőtt a bent maradtakat műsorra tűzné, és valójában amennyire utálja a meglepetéseket, annyira nem szeret improvizálni, mégis: minden poénja akkor és ott hiteles és megismételhetetlen.

Ahogy könyve is képes fejezetről fejezetre a legváratlanabb hajtűkanyarokat venni egy-egy cselekményszál esetében – meglepő, furcsa, és szerethető, ahogy őt magát is meglepték a figurák és az a fránya, a történelem görögtüzében hánykolódó macimézes palack, miközben íródtak, miközben írta őket.

Mégis vakmerő, és mégis improvizál, amikor ír, amikor beszél, amikor a kötetbemutatójára még egy szál cigit elszívva (mert olyan nincs, hogy azt is csak havi egyszer, lehet, tovább élnénk, de minek?) épphogy beesik, és

amikor feleségéről, gyerekeiről beszél, mindig párás lesz a szeme, ha rohan is tovább, hozzájuk rohan, vagy boltba, értük,

ahol reméljük, nem rendezték át a sort, netán magas hegyeket mászik meg esőben, miért is lenne boldogtalan, no nem a Karinthy-gyűrű miatt, azt is biztos csak azért kapta meg, mert a Tibor beteg volt, vagy a Tibor már amúgy is megkapta, hanem mert mindig kíváncsi, kollégára, a hétköznapok emberére, az emberre a Maciban, az autószerelőre a Dallas sörözőben, az újságíróra, aki most kérdezi, röviddel 44. szülinapja előtt, tíz percig, egy kötetbemutatón, a Corvin kávézójában.

Egy olyan kötetén, amit mindössze fél év alatt írt, és amit a fülszöveg tanúsága szerint még legalább három követ majd 2034-ig – amikor erről kérdezem, somolyogva csak annyit mond, már gondolkodik rajta, a zsáner pedig egészen biztosan nem krimi, és nem sci-fi lesz, de biztos nem találnám ki, hiszen ő sem tudja még egészen biztosan, mondja, de már szedelődzködik is, mert kezdődik a kötetbemutató, hát mégis véget ért az a tíz perc, biccent, szemében az a csibészes vidámság, nem, egyáltalán nem boldogtalan, de tény, hogy fura figura, gondolom még, ahogy nézek utána, és abban reménykedem, ahogy a dedikálásra nézek, hogy ha nem is hiszünk benne, 2321-ben hátha találkozhatunk még egy Dallas söröző pultjánál bodzaszörpöt markolva a semmi közepén, és arra még, hogy ha nem is hiszel benne, Zoli, de isten éltessen sokáig – még legalább 450, na jó, mínusz 44, azaz 406 évig. Ha addigra a mézespalack le is bomlott, és a macikra nem is emlékszik már senki sem.

Három évvel ezelőtt is beszéltünk vele: