A világsztárokkal is dolgozó, de alanyi jogon is világsztár LP (Laura Pergolizzi) korunk egyik legegyénibb hangja, személyisége és zenésze. Ha röviden akarnánk összefoglalni a 24-én, pénteken este 8-kor a Budapest Parkban fellépő amerikai énekes-dalszerző ars poeticáját, azt leginkább talán When We’re High című dalának egy sorával tehetnénk meg: „So let’s get high, live until we die”, vagyis: „Szakítsunk be, és éljünk, amíg meg nem halunk”. Minden más kiderül az alábbi interjúból, melyet LP volt olyan kedves, és úgy adott a Bronson.men-nek, hogy még nem is léteztünk, hisz pont budapesti koncertje napjára születtünk meg.
Kétszer is jártál már Magyarországon, egyszer a VOLT Fesztiválon, egyszer pedig a Budapest Parkban léptél fel. Milyen emlékeid vannak innen?
Budapest egy mozgalmas, virágzó város. Rengeteg menő hely és üzlet van. Volt viszont egy érdekes momentum: az asszisztensem az akkori billentyűsömmel elment a városba, és betért egy barbershopba, ahol nem akarták levágni a haját, mivelhogy nő. Rövid frizurát hord, és itthon mindig barbershopokba jár, ahol csak letolják a haját. Fura volt, hogy egy ilyen modern, prosperáló városban, mint Budapest, ez gondot tud okozni. Amúgy ez a kettősség a világ bármely más pontján is megfigyelhető. Mármint az, hogy a világ egyszerre fejlődik, halad előre, ugyanakkor meg hátrafelé is halad. Amerikában is tapasztaljuk ezt, nézd meg például Texast, ahol betiltották az abortuszt, vagy ott van Afganisztán, ahol a nők már az utcára sem mehetnek ki.
Ne is mondd. Azt hallottad, hogy betiltották a zenét, mint olyat? Aztán megöltek egy népdalénekest…
Jézus Mária. Rémisztő dolgok történnek ma a világban. Ott van például a környezetvédelem kérdése. Felfoghatatlan, hogy ha a világ egyre civilizáltabb, akkor hogy tud egyszerre visszafelé is haladni? Mindegy, hagyjuk is ezt most, ne menjünk bele.
Magyarországra visszatérve, egyébként mindenki, akivel találkoztam, nagyon jó fej volt. Világot látott, nyitott, érdeklődő embereket láttam.
Én New York-i vagyok, és imádom a városokat, Budapest pedig egy gyönyörű város, de élveztem a vidéki tájat is nagyon.
Mostani fellépésed a Budapest Parkban eredetileg tavalyra volt meghirdetve, csak azt a járvány miatt le kellett mondani. Mivel töltötted a történelem egyik legabszurdabb évét, és hogyan hatott a bezártság személy szerint rád, illetve a kreativitásodra?
A magánéletemben az változott, hogy szakítottam a menyasszonyommal. Át kellett gondolnom, hogy mit akarok az élettől, és arra jutottam, hogy azt akarom csinálni, amit én akarok csinálni. Kreatív szempontból kimondottan inspirált ez az időszak, de nem azért, mert el voltunk zárva egymástól, és még több szenvedést láttam a világban, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy globálisan még sohasem kapcsolódtak egymáshoz az emberek jobban, mint most. Soha nem voltam még ilyen szinten tudatában annak, hogy mindenkivel ugyanaz történik a világban. Persze tudjuk, hogy vannak olyanok, akik ebből az időszakból is profitálnak, de a világ 99 %-ának hirtelen egy új helyzethez kellett alkalmazkodnia, változtatásokat kellett eszközölnie, és az, hogy ezen mind együtt megyünk át, valahogy megmozgatott, inspirált. Remélem, hogy ezekből a tapasztalatokból tudunk majd kollektíve beépíteni dolgokat a világlátásunkba. Például empátiát, együttérzést. Rá kell döbbenünk, hogy igenis számít az, hogy mit teszünk egymással és egymásért, és hogy mit teszünk a bolygónkkal és a bolygónkért.
Van olyan dal, amit ez az időszak inspirált és fel is vettél?
A most megjelenő új lemezem (Churches – október 8-án várható – a szerk.) első száma, a When We Touch született meg először ebben az időszakban. Eltűnődtem azon, vajon milyen lesz, amikor újra elkezdhetjük az életünket élni, és újra megérinthetjük egymást. Alig vártam, hogy újra színpadra állhassak, embereket láthassak, akik együtt énekelnek. Ez nagyon hiányzott.
Mikor adtad az első rendes koncerted tavaly óta?
Nem olyan rég, július végén, Chicagóban, a Lollapalooza fesztiválon léptem fel.
De jó neked! És milyen volt? Olyan, mint azelőtt? Vagy inkább lefojtott, félszeg emberek botorkáltak egymástól másfél méteres távolságra?
Szinte már félelmetesen ugyanolyan élmény volt, mint a lezárások előtt. Mintha mi sem történt volna – már azt leszámítva, hogy voltak, akik maszkot viseltek. De a vibe ugyanolyan volt. Fantasztikus volt. És mindenkit boldogsággal töltött el, hogy visszatérhetett az életbe.
Köztudott, hogy olyan világszároknak írtál dalokat, mint Cher (Red, Pride), Rita Ora (Shine Ya Light), Christina Aguilera (Beautiful People), Rihanna (Cheers – Drink to That). Hogy megy ez? Mármint ha én dalt akarnék írni mondjuk Rihannának, akkor mit kell tennem?
(nevet) Csak írtam, írtam a dalokat, kizárólag olyanokat, amik szívből jönnek, univerzálisak, vagyis mindenkinek jelentenek valamit, és elküldtem nekik, és reméltem, hogy nekik is annyira tetszik, mint nekem.
Miután megírtad például Rihannának a Cheers (Drink to That) című számot, nem volt benned olyan nyomás, hogy most akkor ezt hogy fogom túlszárnyalni?
Dehogyisnem. Az ember mindig csak annyira jó, amennyire a legutolsó dala volt jó, de azért igyekszem nem erre fókuszálni, hanem arra a számra koncentrálni, amin éppen dolgozom.
Azok közé a művészek közé tartozol, akik nyiltan vállalják homoszexualitásukat. Egy interjúban olvastam, hogy az lmbtq-közösség egyik példaképe vagy. Valóban az vagy, vagy csak szeretnék rád aggatni ezt a címkét?
Nem dolgozom azon, hogy példakép legyek, és igyekszem a véleményemet csak akkor hangoztatni, ha annak helye van, és nem programszerűen megnyilatkozni. Nem akarom feltétlenül az embereket arra sarkallni, hogy elfogadják a melegséget. Ugyanakkor a helyzet az, hogy itt vagyunk, és ezen már nem lehet változtatni. Amióta a világ világ, léteztek meleg emberek, és egy olyan dolgot megpróbálni elnyomni, leigázni, ami már létezik, értelmetlen. Én a magam részemről csinálom tovább a zenémet, úgy, ahogy én látom jónak, azzal fekszem le, akivel akarok, mert olyan országban élek, ahol ezt megtehetem, és ha a példámmal reményt adhatok másoknak, annak csak örülök. Amúgy szerintem egyáltalán semmi különbség nincs egy meleg és egy nem meleg ember közt. És azok közül, akik azt mondják, hogy van, sokan vélhetőleg maguk is melegek, csak tagadják. De annak, hogy az emberek melegek, soha nem lesz vége, hisz soha nem kezdődött el. Eleve volt.
Olasz-ír családból származól, és mindkét ág tud igen konzervatív lenni. Hogy fogadták a szüleid a hírt, amikor bejelentetted nekik, hogy: „a lányokat szeretem”?
Az igazat megvallva sokáig magamban tartottam a dolgot, mert én magam is féltem tőle. Aztán édesanyám elhunyt, és egy ponton elmondtam apámnak, lázadásból. Akkor már nem érdekelt semmi. Nem mondanám, hogy lesokkolta a hír, sőt, azt hiszem, sajnos sokkal jobban sokkolta volna az, hogy ha egy színes bőrű emberrel állítok haza. De amúgy az sem érdekelt volna, ha az nem tetszik neki. Egészen kis korom óta tudom, még azelőtt, hogy magamnak bevallottam volna, hogy meleg vagyok, hogy azt csinálok a testemmel, amit akarok, hisz az enyém. És ezen nincs is mit vitázni. Meg kéne öljenek ahhoz, hogy ebben a kérdésben megállítsanak.
Egy interjúban azt mondtad, hogy „a Beatles tanít meg arra, hogy kell szeretni, a Rolling Stones pedig arra, hogyan kell dugni”. Ha már így belemelegedtünk a témába, elárulod, milyen zene szólt, amikor elvesztetted a szüzességedet?
Nem szólt zene a háttérben, hanem tücskök zenéltek. Egy erdőben voltunk egy faházban. (nevet)
Cadillac Life című számodban azt énekled, hogy: „I wanna run away from every damn thing and just run”. Hová futsz és bújsz el, amikor eleged van mindenből az életben?
Azt hiszem, pont ezért építettem fel magamnak ezt az életet, hogy turnézok, és állandóan utazom, mert a folyamatos úton levés egyfajta eszképizmus. Ezért is volt furcsa ez az elmúlt időszak, hogy be voltam zárva egy helyre. Amúgy ha ki akarok kapcsolódni, akkor jógázom, meditálok, és igyekszem időt tölteni a barátaimmal. Ha kapcsolatot teremthetek emberekkel, az engem kikapcsol. És ez igaz a színpadon is. A közönséggel való kapcsolat felszabadító élmény nekem. Magyarországon, a fesztiválon is ezt éreztem. Annyira
szerencsésnek érzem magam, hogy koncertközegben az emberiség legjobb „képviselőivel” találkozhatok. A legjobb emberekkel.
Amikor öt-hatezer olyan ember előtt állsz, akik szeretik a zenédet, akkor olyan energia árad feléd, hogy az elmondhatatlan. És ez nem arról szól, hogy rajonganak érted, hanem arról a kapcsolatról, ami ilyenkor létrejön közöttünk. Bárcsak bele lehetne tenni ezt az energiát egy üvegbe, és odaadhatnám azoknak, akiknek a legnagyobb szüksége van rá. Mi, emberek képesek vagyunk arra, hogy a lehető legjobb részünket megragadjuk, és azt megosszuk a világgal. És az, amit mondtál, hogy Afganisztánban megöltek egy zenészt… Felfoghatatlan… Az a fajta viselkedés, az mindennek a végét jelenti. Ha annyit teszel hozzá a világhoz, hogy betiltod a zenét, és megölöd a zenészeket, akkor inkább öld meg magad. Mert akkor mit teszel hozzá a világhoz? Semmit. Hisz már halott vagy. Ha valaki nem tud a zene semmilyen formájához kapcsolódni, az elvesztegeti a tüdejét, a szívét, a létét. Az jobb, ha leugrik egy szikláról.
Ez kiváló végszó, köszönöm, és…
…én köszönöm az interjút, barátom, és kérlek, mondd meg a magyaroknak, hogy nagyon szeretem őket, és azon munkálkodunk, hogy újra jól érezhessük magunkat együtt az életben.