Huszonöt évvel ezelőtt, szeptember 24-én negyvennégy ország írta alá az Átfogó Atomcsendegyezményt New Yorkban. Az ENSZ célja ezzel az volt, hogy a tesztrobbantások betiltásával ellehetetlenítse mindenféle nukleáris fegyverrendszer kiépítését. Az évforduló alkalmából összeszedtük, hogy miért is volt erre szükség, betartja-e egyáltalán valaki az egyezményt, és mi lenne, ha mondjuk Budapestre atomot dobnának.

Hirosima, Nagaszaki, Csernobil, Fukuyama. Elsőként talán ezek a nevek ugranak be, ha az atomkatasztrófa vagy atomtámadás szavakat halljuk. Pedig akad még belőlük jó pár: tegye fel a kezét, aki hallott már a tockojei robbantásról vagy a palomaresi incidensről! Na, ugye?

Vigyázz, hógolyó!

Tockoje egy dél-uráli járás neve volt a Szovjetunióban, nem messze a Volga folyótól. 1954. szeptember 14-én itt hajtották végre a Hógolyó fedőnevű kísérleti atomrobbantást, ahol egy negyven kilotonnás bombát dobtak le az e célból épített gyakorlóterületre. A robbanás mérete nagyjából kétszer volt nagyobb annál, mint ami kilenc évvel korábban Nagaszakit elpusztította.

Az a 45 ezer katona, aki ennek 5 kilométeres hatósugarában volt megfigyelőként, majd még át is masírozott ezen a területen, telibe kapta a sugárfertőzést, de később a környező falvakból is jelentettek rákos megbetegedéseket. A szovjet vezetés tehát gyakorlatilag a saját állampolgárain és katonáin tesztelte új atomfegyverét. Gondolhatnánk, hogy ez a remek ötlet Sztálin fejéből pattant ki, azonban a generalisszimusz ekkor már egy éve halott volt. A felelősség itt leginkább Zsukov marsallt terheli, aki az egész hadgyakorlatot irányította.

Két kiló radioaktív paradicsomot, legyen szíves!

Palomares egy csendes kis falu Andalúziában, Spanyolország délkeleti részén. Lakói paradicsomtermelésből és halászatból élnek, a közelben található középkori romok miatt pedig néha turisták is érkeznek ide.

1966. január 17-én délelőtt egy nagyobb robbanást lehetett látni Palomares felett az égen. Kb. 9500 méter magasságban egymásnak ütközött két amerikai katonai repülőgép, melyek közül az egyik négy hidrogénbombát szállított. A pokolgépek közül egy a tengerbe, egy másik a közeli paradicsomültetvényre esett, a maradék kettő azonban felrobbant. Szerencsére a nukleáris robbanófejek

nem voltak beélesítve, így azok „csak” megsérültek és kb. két négyzetkilométernyi területet terítettek be radioaktív plutóniummal.

Kis híja volt, de Palomares megúszta, hogy Csernobil elődjévé váljon. A térséget mintegy kétezer katona, polgárőr és tudós sugárzásmentesítette: több száz tonnányi földet tettek ólomhordókba, amit később egy amerikai atomtemetőben helyeztek el.

A balesetről az amerikai diplomácia meglehetősen visszafogottan nyilatkozott, a fertőzés eltávolítását pedig igyekeztek sikertörténetként tálalni. Jó példa erre a madridi nagykövet, Angier Biddle Duke nyilatkozata, aki a Földközi-tengerben mért sugárzás kapcsán ezt válaszolta egy újságírói kérdésre: „Ha ez a radioaktivitás, akkor imádom!”

Ez a két eset jól példázza, hogy a nagyhatalmak eleinte mennyire nem voltak képben azzal, hogy az atombomba nem játékszer. A mai napig nem világos, hogy pontosan hány besült nukleáris robbanófej pihen az óceánok mélyén, vagy az Északi-sarkvidék jege alatt. Az ilyen esetek után egyre többen követelték, hogy tiltsák be a nukleáris fegyvereket.

Atomcsendet kérünk!

Habár a betiltásra sosem került sor, az USA és a Szovjetunió egy-egy feszült helyzet után valóban visszavett a tempóból. A hetvenes években megkötött két ún. SALT-egyezményben a nukleáris fegyverek bevetésére alkalmas fegyverrendszerek korlátozását rögzítették – meglehetősen felemás módon. A szovjetek ugyanis 1979-ben megtámadták Afganisztánt, így az USA végül a második egyezményt nem léptette életbe, noha annak rendelkezéseit betartotta.

Nem meglepő, hogy az atomháború réme a Reagan-korszakban ismét feltámadt, és csak a Szovjetunió 1991-es felbomlásával halványult el. A pillanatnyi nyugalmat kihasználva az ENSZ 1996-ban elfogadta az Átfogó Atomcsendegyezményt, melynek ünnepélyes aláírására szeptember 24-én került sor. Eddig összesen 185 ország írta alá, közülük azonban tizenöten a mai napig nem emelték törvényerőre. Ide tartozik maga az Egyesült Államok, Kína, Irán és Izrael, míg Észak-Korea, India, Pakisztán és Szaúd-Arábia még csak alá sem írta.

Kinek van és mennyi?

Az Amerikai Tudósok Szövetsége (FAS) 2021-es becslései szerint jelenleg a legtöbb nukleáris töltettel Oroszország rendelkezik. Ez 6257 robbanófejet jelent, amiből

jelenleg 1600 van bevethető állapotban. Második helyen az USA áll 5550 töltettel; ebből 1700 bevethető.

Rajtuk kívül az „atomklub” tagja még Kína (350 töltet), Franciaország (290 töltet), Nagy-Britannia (225 töltet), Pakisztán (165 töltet), India (160 töltet) és Izrael (90 töltet). A legújabb jövevénynek Észak-Korea számít a maga 45 töltetével. A legutóbbi kísérleti robbantást is ők hajtották végre 2017 szeptemberében – ezeket a többi ország két évtizeddel korábban már beszüntette.

Gazemberkézen

A tiltások ellenére Irak és Irán is próbálkozott saját atomfegyver fejlesztésével: előbbit az USA 2003-ban lerohanta, utóbbi kapcsán pedig 2015-ben született egy egyezmény, amelyben egy alapos nemzetközi vizsgálatról volt szó, ami csak békés célú atomprogramot támogatna ebben az országban. Ezt azonban 2018-ban Donald Trump felmondta.

A legtöbb biztonságpolitikai szakember szerint jelenleg a legnagyobb kockázatot az jelentheti, ha terrorista csoportok tesznek szert ilyen fegyverre, ám azt rögtön hozzá is teszik, hogy szerencsére ennek igen kicsi az esélye.

Hiroshima, atombomba, imádkoznak Esztergomba’

Az atomháború réme manapság (egy-egy hollywoodi gondolatkísérletet kivéve) nem igazán téma a világban. Mindenki abból indul ki, hogy van egyfajta egyensúly az orosz és az amerikai arzenál között, ráadásul Dr. Strangelove óta mindenki tudja, hogy az is ugyanúgy megszívná az egészet, aki elsőként lőné ki a rakétáit a másikra.

Bár az USA-nak konkrét haditerve van Oroszország, Észak-Korea és Iránnal szemben nukleáris csapás esetén, mégis ragaszkodnak a nem lövünk elsőnek elvhez. A brexit utáni Nagy-Britannia esetében

sokak kedélyét felborzolták Boris Johnson miniszterelnök tervei, amikor a brit atomarzenál, a Trident bővítését is célul tűzte ki.

Hol lehet mégis esély arra, hogy kitörjön egy harmadik világháború?

Akkor most van para?

Nos, nem akarok önjelölt geopolitikai megmondóembert játszani, de engem személy szerint a dél-ázsiai helyzet eléggé aggaszt. Kasmír tartomány a mai napig vitatott régió Pakisztán és India között, és bár jelenleg az utóbbihoz tartozik, az itteni jelentős muszlim lakosság ezt elutasítja. Pakisztánról ráadásul az a hír járja, hogy nem őrzik hét lakat alatt az atomprogram eredményeit (állítólag tőlük került Iránba, Észak-Koreába, Líbiába), ami nem túl biztató gondolat még akkor sem, ha az atombomba összeállításához szükséges összetevők kereskedelmét nemzetközi egyezmények szabályozzák. Emellett még Kína és India viszonya sem túl rózsás, és ha nem lenne köztük a Himalája, akkor már tuti, hogy régen egymásnak estek volna az erőforrások miatt.

Ha valakinek kedve támad elképzelni, hogy a világ nagyvárosaira milyen hatással lenne egy-egy híres robbanótöltet (mondjuk a Hirosimára ledobott Little Boy nevű, esetleg a Cár bomba), akkor a Nukemap elnevezésű oldalon kedvére végigpróbálgathatja azt. Itt például jól látható, hogy egy Budapestre ledobott 100 megatonnás hidrogénbomba kábé 1,7 millió áldozattal járna, hatósugara Balassagyarmattól Dunaföldvárig terjedne, a sugárzás pedig délen majdnem Paksig, északon pedig bőven Szlovákiáig terjedne.

Az utolsó előtti közcím utalás az Akela Közeleg című dalára.