Azt mondják, úgy lehet értelmet adni a szenvedésnek, fájdalomnak, ha szembenézünk vele és az okaival, hagyjuk, hogy tanítson minket, magunkhoz öleljük, ítélkezés nélkül vesszük szemügyre. Egy-egy traumatikus élmény, krízis sokszor óriási lehetőség, kényszerítő erő lehet arra, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és az ismerős, de minket már nem szolgáló érzelmi, gondolati mechanizmusokkal leszámoljunk, gyógyuljunk. Nagyinterjú Windt Gáborral, a globálisan működő Sacred Sons férfiközösség hazai nagykövetével, aki maga is szervez férfiköröket Magyarországon.
Aki rászánja magát erre az utazásra, annak félelmetes, mégis hihetetlenül felszabadító élményben lehet része. Jómagam – az interjú készítője – júliusban értem el erre a pontra, amikor sokadik érzelmileg bántalmazó kapcsolatomnak vetettem véget, tudtam, ez egy hosszú korszak rövid, de drámai fináléja volt, nem folytathatom így tovább. Bármire készen álltam, hogy szembenézzek magammal, és azokkal az okokkal, melyek miatt újra és újra ismételtem ezt a toxikus táncot.
Ekkor jött szembe velem egy Insta-hirdetés: kipattintott kannibálok (értsd: fejlett izomzatú, törzsi, egzotikus hagyományok inspirálta öltözetet viselő, harcos, ám érzékeny férfiak) tartanak férfielvonulást Portugáliában EMX néven (Embodied Masculine Experience). A Sacred Sons sok éve működő, amerikai férfimunkával foglalkozó szervezet, az ő első európai négynapos elvonulásokat sikerült elcsípnem. Láttam, hogy drága, de nem érdekelt.
Átszállásokkal Faro városán keresztül jutottam el a dél-portugál tengerparton elterülő sivatagos helyszínre. Jó egy órát buszoztam együtt a többi német, belga, brazil, szlovén, amerikai, lengyel, ír, holland stb. férfival. Olyan dolgokat osztottunk meg egymással tíz perc ismeretség után, amit korábban meg sem tudtunk volna fogalmazni magunknak, de ha mégis, maximum tök részegen próbáltuk meg elmakogni a legjobb barátunknak, kezdjen vele, amit tud. Még oda sem értünk, de már őszinte, bizalommal és várakozással teli volt a légkör.
Az egyébként valóban sorsfordító, érzelmileg és fizikailag is nehéz elvonulást nem ragozom tovább, legyen elég annyi, hogy azóta egész más úton halad az életem.
Fontos azonban cikkünk szempontjából a check-in pillanata, amikor a következő nevet látom a vezetők/segítők között: Gábor Windt – baszki, ez tuti otthoni, gondolom magamban, és mindjárt nagyon kíváncsi leszek.
Nagy nehezen összefutunk, nagy ölelkezés, „végre egy magyar” – tör ki belőle, „nagyon örülök neked”, üdvözöl, és én mindjárt könnyebb szívvel nézek a következő napok elé. Az elvonulás alatt nagyon kevés időnk van egymásra, ő többedmagával dolgozik a csoportunkkal, én is magamon a többiekkel. Megbeszéljük, hogy Budapesten találkozunk, kiderül, hogy egy kilométerre sem lakunk egymástól.
Találkoztunk, beszélgettünk, azóta négy alkalommal is részt vettem Gábor Budapesten tartott fantasztikus férfikörein (ezek nem a Sacred Sons keretében zajlottak), mondhatom, hogy barátok lettünk, közös terveink is vannak a jövőre nézve.
Hogy kerültél a férfimunka közelébe?
Már nagyon fiatalon, négyévesen kapcsolatba kerültem a harcművészetekkel. Nem volt kétséges, hogy családi hagyományként kötelező eleme lesz az életemnek. Édesapám is magas szinten űzte a shotokan karatét, ezért nekem is kötelezően választható út lett, sok nehézséggel, amire most felnőttként azt mondhatom, hogy megérte. Harmincéves koromig profi szinten versenyeztem, itt találkoztam az első komoly mentorommal is, aki 11 éves koromban átvette apámtól a képzésemet.
Sadashige Kato az európai, majd a világszövetség elnökeként sokat utazott, és sokszor vele együtt én is. Ő volt az első apafigurám. A világháború alatt született, hihetetlenül képzett művésze volt a karaténak, de sarkos, konzervatív férfi volt, amilyennek egy szamurájt képzelnénk. Talán nem meglepő, hogy az érzéseivel, traumáival nem volt tudatos kapcsolata, ennek ellenére mégis nagyon jól mozgatta a férfienergiákat. A szigora, keménysége ellenére kimondottan egészséges volt a kapcsolatunk, a sportsikereim nagy részét neki is köszönhetem.
És honnan jött az önfejlesztés?
Az önfejlesztéssel 28 évesen kezdtem el foglalkozni, ugyanis ekkor döbbentem rá, hogy valami felelősségem nekem is kell hogy legyen a nehézségekben, amelyek ismétlődnek az életemben. Ez teljesen ismeretlen út volt, sem a családomban, sem a baráti körömben nem volt kitaposott ösvény. Az elmúlt 12 évben rengeteget utaztam, megismerkedtem különböző spirituális és pszichológiai irányzatokkal, módszerekkel. Öt-hat évig rendszeresen jártam Nepálba és Indiába, ahol sokat foglalkoztam a buddhizmussal, a mai napig van ott egy lelki vezetőm, aki segít ezeket a tanokat rugalmasan, dogmák nélkül integrálni a nyugati világunkba. A pszichológia 6-7 éve jelent meg először az életemben. Különböző módszerek támogattak az utamon. Jelenleg a testorientált metódusokkal dolgozom, amelyek szorosan kapcsolódnak a témánkhoz, a férfimunkához.
A férfinek születünk vagy életünk során azzá válunk gondolata három-négy évvel ezelőtt talált meg először. Azóta
erősen foglalkoztat a gondolat, hogy mi egy férfi szerepe a saját és családja életében, milyen hatással van a környezetére és a társadalomra, amiben él.
A modern pszichológiai irányzatok mellett erősen inspirálnak az autentikus beavatási rítusok, amennyire tehetem, törzsi környezetben igyekszem ezen a területen tapasztalatokat szerezni. Mindezek ismeretében egyre jobban kezdett érdekelni, hogy milyen munkával, áldozatokkal, felelősségvállalással, tanulással lehet kihozni magunkból a bennünk rejlő igazi potenciált.
Konkrétan férfikörökkel, elvonulásokkal egy évvel ezelőtt kezdtem foglalkozni, miután én magam is részt vettem egy amerikai rendezvényen. Igyekszem az ősi rítusok lényegiségét a modern pszichológia finom eszközeivel egyesíteni. Három-négy nap alatt nagyon transzformatív munkát tudunk végezni, ami a résztvevők életében gyökeres változásokat indíthatnak el, miután hazatérnek.
Gondolom, az sem segít, hogy a nyugati kultúrákból teljesen eltűntek a beavatási szertartások.
Így igaz. A férfivá avatás szertartásainak óriási spirituális és pszichés jelentősége volt, senki sem szórakozásból húzott a kezére tűzhangyákkal teli kesztyűt. Az anyáról való érzelmi leválás, a férfiak közé történő beemelődés mikéntje, okai nagyon fontos mérföldkövek egy fiú, férfi életútján. Persze itt belemehetnénk az apahiány problémakörébe, hogy fizikai és/vagy érzelmi távolléte milyen hatással van a család egységére. Ennek a jelenségnek a gyógyítása szerintem a mai modern társadalom egyik legnagyobb kihívása.
Robert Bly Iron John című könyvében, amely nem mellesleg erősen ajánlott olvasmány, a fiú apja távollétében sötét gondolatokat gyárthat annak hollétéről, hiszen az ipari forradalom óta sok esetben azt sem tudja, hogy az apja mivel foglalkozik, nem tud ebben társa lenni, nincs közös élmény, hagyomány. Ha jól tudom, részt vettél egy észak-amerikai indián hagyományok szerint tartott látomáskeresésen. Abban a tradícióban az is egy férfivá avató szertartás, méghozzá annak egy elég kemény verziója: komoly felkészülés után a látomáskereső négy éjjel és négy nap étlen-szomjan ül kint a hegyen, ahol „látomást kap” jövőjéről, útjáról, céljairól a szellemvilágból; a résztvevő testi szenvedései felajánlásként szolgálnak szándékainak teljesülése érdekében.
Csodálatos dolog megtapasztalni ennek az ősi, animisztikus hagyománynak az erejét. Korábban részt vettem az általad említett látomáskeresésen Magyarországon. Tavaly nyáron pedig volt szerencsém egy hónapot egy nevadai indiánrezervátumban tölteni. Ahogy már korábban említettem, mindig törekszem arra, hogy tapasztalataimat testközelbél élhessem meg, természetesen amennyiben a törzs megengedi. A megfelelő vezetéssel ez a szertartás nagyon mélyreható élmény. Érdekes, hogy bár számos szertartásuk kimondottan férfiaknak szólt, ezeket megnyitották a nők számára is, amikor az európai telepesekkel folytatott küzdelem és az általuk behurcolt betegségek annyira megtizedelték a fiatal harcosokat, hogy félő volt, kihalnak a törzsek.
Mi a célja egy férfikörnek, mire vállalkozik a résztvevő?
A kérdésre nincs egyszerű válaszom, mivel maga a probléma is összetett, amit a férfiak behoznak egy körbe: részben az egyéni történetük elemeiből, illetve az aktuális társadalmi környezeti hatásokból áll össze. A célja részben az önmagunkhoz való kapcsolódás, továbbá a maszkulin minőségekhez való eltorzult viszony helyreállítása.
Itt fontosnak érzem megemlíteni, hogy nem a bennünk élő érzékeny, feminin rész elnyomásáról vagy megtagadásáról van szó. Amikor igazán mélyre tudunk menni, a csoport együtt dolgozva létrehoz egy olyan támogató és biztonságos teret, ahol a férfiak megengedhetik maguknak, hogy láttassák a nehézségeiket, kihívásaikat, fájdalmaikat.
Nagyon érdekes és felemelő élmény látni, hogy a női jelenlét hiányában hogyan tapasztalják meg a résztvevők, hogy mi, csak férfiak milyen támogató, megtartó, szeretetteljes, és ugyanakkor őszinte, egyenes és konfrontatív közeget tudunk létrehozni. Ennek önmagában is óriási gyógyító ereje van. Itt kitehetem, amim van, úgy, ahogy van: akár évtizedek óta hurcolt fájdalmak is felszínre törhetnek, ha kialakul egy egyéni folyamat. Ilyenkor egy-két facilitátor vezeti kérdésekkel, hogy az illető minél mélyebbre tudjon menni.
A szituációnak fontos része, hogy a mély, intenzív élmény a végén egy pozitív megéléssé alakuljon, ahonnan felemelkedve, a tapasztalatokat integrálva térjen vissza a résztvevő. A “gyógyulás” egyik alapeleme a férfi egyéni útja, ugyanakkor esszenciális részét képezi a csoport, hiszen együtt csináljuk végig. A folyamat attól válik egyedi élménnyé, hogy az egyén teljesen más visszajelzést kap a csoport tagjaitól – miután megmutatta legsérülékenyebb oldalát -, mint amit a környezetétől addig tapasztalhatott hasonló szituációkban, például megszégyenítés, kritika, elutasítás stb.
Ez arra is alkalmas talán, hogy a férfiaktól elvárt magányos farkas szerepet meg lehessen haladni?
Így van. Nem kell, és nem is lehet mindent egyedül megoldani. Erre gondolok, amikor a csoport megtartó erejéről és hatásáról beszélek. Együtt messzebbre jutunk, és ebben nagy szerepe van a megalapozott biztonságérzet kialakításának és az egymás iránti bizalomnak. Ugyanakkor nagyon fontos az egyéni szintű felelősségvállalás kérdése, hiszen nem mindegy, hogyan viszonyulok legszűkebb környezetemhez: a partneremhez, a gyerekemhez, testvéremhez, mert a jelenlétem minősége hatással van rájuk ha akarom, ha nem.
Nagyon sok nő kényszerül gyenge, gyermeki, éretlen társa miatt férfiszerepekbe, hiszen nem érzi magát biztonságban a párja mellett, és még inkább kibillen a kapcsolat, amitől aztán mindenki szenved.
Ez valóban létező jelenség. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy ilyen kapcsolati dinamikát mindig két fél hoz létre és működtet. Abban biztos vagyok, hogy egy ilyen viszonyban a férfiak is szenvednek, lehet, tudtuk nélkül. Az pedig, hogy miért működünk így, ahogy említed, annak összetett okai vannak, ezt itt nehéz lenne részleteiben kifejteni. Pontosan ezen élethelyzetek feltárására és megoldására való a férfikör. Ezért is fontos újra felvenni a kapcsolatot a bennünk létező nemes férfiminőségekkel. Fontos, hogy nem tanítunk senkinek semmit, csak együtt előhozzuk azt, ami mindig is ott volt. Gyakorlatilag emlékeztetjük egymást arra, hogy milyen értékeink vannak. Akármilyen mély folyamatok is zajlanak egy-egy körben, ez mind csak
gyakorlás egy biztonságos térben, újrahuzalozása a rendszernek, mintáknak, hogy aztán ezek megjelenjenek a hétköznapokban, otthon. A gyász, fájdalom, trauma megdolgozásával helyet csinálunk az új, egészséges, érett működésnek, szépségnek, örömnek,
igaz jelenlétnek, amihez kapcsolódva a nők is nők lehetnek. Persze nekik is megvan a saját felelősségük ezekben a kialakult helyzetben, de egy áldozatszerepben ragadt férfi biztosan nem segít.
A férfimunka révén a „feminin oldalunkhoz” is jobban tudunk kapcsolódni?
Természetesen. Kapcsolódunk sokszor most is, de gyakran annak árnyékához, például a fent említett áldozat szerepébe ragadva. Fontos, hogy itt nem harcosképzés zajlik. Nem attól lesz férfi a férfi, hogy félmeztelenül, sebhelyesen, dobbal a kezében, széltépte hajjal üvölt a hegytetőn. Az ilyesmi segít bizonyos minőségeket aktivizálni, de nem ezen múlik. Fontosabb az, hogyan érzem magam a saját testemben, van kapcsolatom magammal és az érzéseimmel, van tartásom, tudom, hogy mi fontos nekem, mit akarok vagy szeretnék. Ugyanúgy lehet férfias a küzdősportot választó férfi, mint a festőművész – a lényeg, hogy kiálljon és tegyen magáért. Az említett Iron John című könyvben szereplő vadember – aki mindenkiben ott él – nem toxikus őrült, nem pusztító, hanem a nyers, ösztönös szenvedély és kalandvágy megtestesítője. A vele való kapcsolódás vezet minket arra a rögös útra, melyen haladva megérkezhetünk a mindannyiunkban létező nemes férfiminőségünkhöz. Hogy ezek az energiák kinél mire irányulnak, szinte nem is számít.
Talán jó példa lehet itt megemlíteni a harcos archetípus értelmezését. Nem karatékákra, katonákra, csatába lovagoló indiánokra gondolunk. A harcos minőség megismerése, megidézése, átélése testi és érzelmi szinten nekem például sokat segített tartani a határaimat, úgy, hogy közben nem bántok mást.
Az agresszivitásról, a haragról alkotott kép társadalmi szinten eltorzult., határozottan negatív előjelű. A harag például egy zsigeri reakció, amit érezhetek akkor, amikor valaki átlépi a határaimat. Mondhatnám jelzőrendszernek is. Amennyiben a haragnál maradunk, a problémát sokszor az okozza, hogy nem csupán egy aktuális helyzetre reagálunk, hanem egy vagy több korábbi helyzetre is, amikor hasonlóan éreztünk, ezek aztán összeadódnak, és arra, hogy mi történik, ha elszakad a cérna, már sok példát láttunk a történelemben is.
Az agresszió toxikus formája áll a háborúk, valamint a nők és gyerekek elleni erőszak mögött. Ha megmunkáljuk ezeket a bennünk felhalmozott érzéseket, képessé válunk azokat konstruktív tettekbe transzformálni pusztítás helyett. Semmiképpen sem az elfojtás a cél, hanem megélni egy biztonságos közegben, például férfikörben.
Ugyanúgy mérgező, ha hagyom fröcsögni a környezetemre, mintha elfojtom, miközben áttűnik a szavaimon, cselekedeteimen, és még meg is betegíthetem magam. És ha már a harcost említjük, igen furának tűnő dolgokat tapasztalhat a külső szemlélő, egy olyan gyakorlatnál, ahol például egy-egy ősminőség megtestesítése a feladat.
Mire kell ilyenkor választ adni?
Például, hogy mi az, amiért, akiért harcba mennél? Hol nem teszed le a határaidat? Ilyenkor érzelmileg kicsit túlhúzzuk a rendszert, hogy bekapcsolhassanak az elnyomott érzések, basszameg, igenis van miért küzdenem. Amikor a testet sikerül aktivizálni, olyankor az agy, a tudatos gondolkodás háttérbe szorul, és sikeresen lehet dolgozni mindazzal, ami a felszín alatt zajlik. Ezek után a hétköznapokban már integrálva, higgadtan is képesek leszünk „harcolni”. Nagyon fontos, hogy ez a „módszer” nagyon test- és tettorientált. Hogy mozdul a test egy-egy érzelem esetén, ennek milyen a hangja? Analizálás helyett ilyenkor mélyre megyünk. Ami nem azt jelenti, hogy a megértés ne lenne fontos, nagyon is az, de óriási különbség van a között, hogy tudom, hogy haragszom, örülök, gyászolok, vagy érzem is?
Ezért is fontos, hogy a körökben mindenki megérkezzen a testébe – ezekre vannak gyakorlataink –, hogy aztán amikor dialógusos vagy testi szinten konfrontatív feladatok jönnek, ezek tényleg működjenek. Ha például a testi konfrontáció egy formája a témánk, mondjuk egy kesztyűzés, az fizikai síkon a másikkal zajlik, de valójában minden esetben van valaki vagy valami a másik mögött, és sokszor önmagam ellen küzdök. Itt az a kérdés, hogy a feladat során vállalom-e, hogy belépek a kör közepére és szembenézek a bennem lévő gondolatokkal és félelmekkel, melyek visszatartanak, vagy adott esetben csak azért akarok a kör közepén lenni, mert harcban érzem csak erősnek magam. Mindenkit elkísérünk a komfortzónájának határáig, ahol arra inspiráljuk, hogy lépjen még egyet az ismeretlenbe.
Hogy döntöd el, hogy mikor milyen feladatok, gyakorlatok kerüljenek be az elvonulás programjába? Belülről nézve ez elég intuitívnak tűnik.
Ezt válasszuk ketté, ugyanis vannak a rendszeres délutáni férfikörök és a különböző többnapos elvonulások. A rendezvényekre általánosan jellemző egy meghatározott keretrendszer és tematika. Olyan ez, mint egy hangszer, melynek megvannak a húrjai, minden húr adott hangon szól, de rajtunk múlik, hogy játszunk rajta. A két-, három-, vagy akár ötnapos rendezvény esetén az
a cél, hogy a csoportot egy olyan felfokozott érzelmi állapotba hozzuk, ahol igazán mély traumák is a felszínre kerülhetnek.
Egyre fokozzuk a nyomást, akár a szándékosan kicsit diszkomfortos környezet megteremtésével is. Fontos, hogy nem önsanyargatásról van szó, csak a határok finom feszegetéséről. A legfontosabb cél, hogy csoportosan és egyénileg is eljussunk egy csúcspontra, ahol a valóban komoly transzformációk meg tudnak történni.
Az adott keretrendszeren belül intuitívan hagyjuk folyni az eseményeket, hiszen a csoport tagjai hozzák létre a közeget. Gyakran előfordul, hogy eltérünk az eredeti tervtől, mert a csoport többségénél ugyanaz a kérdéskör aktív, például a szülőkkel kapcsolatosan. A rendszeres tartott férfiköröknél más a helyzet, hiszen az állandó résztvevőknek már nem annyira fontosak az alapozó gyakorlatok, nekik már rövidebb idő is elég, hogy eljussanak a saját határaikig, míg egy frissen érkező számára ez hosszabb időt igényel. A régi motorosok ilyenkor segítik új társaikat. A program szinte teljesen organikus. Egy egyszerűnek tűnő gyakorlat során is elindulhatnak nagyon erős egyéni folyamatok, amelyeket aztán a pillanatban reagálva csoportszinten kezelünk, támogatunk, és ez is felülírhatja a tematikát. Ezek igazi kulcsmomentumok, negyed órától ötven percig is eltarthat egy ilyen.
Már ha létezik olyan, hogy egyéni folyamat egy ilyen térben.
Pontosan. Mindenki folyamata hat mindenkire, teljesen mindegy, hogy vezető, segítő vagy résztvevő az illető. Olyan témák kerülnek felszínre, amelyek mindenkiben dolgoznak, ettől is ennyire szép ez a munka. Mindenki része a csapatnak, ezáltal a vezetőre is hatással vannak a csoportban történtek. Legtöbbször a csoport dinamikája határozza meg az irányt. Mindenki
gyógyul, mindenkit megérint ez a tér.
A pszichodráma és a családállítás elemei, helyzetei is mintha feltűnnének.
Igen. Mozgás, érzelmek, légzés, meditáció, minden szóba jöhet. Egy résztvevő úgy jellemezte a munkát, mint az érzelmek művészetét. Ha van olyan vezető, aki az autentikus észak-amerikai spirituális hagyományokat követi, akár izzasztókunyhókat is tartunk. Ez egy szabad tér, a testünknek, az érzelmeinknek, a tudatunknak. Tartós, mély gyógyulás akkor tud létrejönni, ha minden síkon dolgozunk, ami által elkezd kialakulni egy harmónia az érzések és gondolatok között.
Milyen is lehet egy ilyen élmény? Ezt sajnos nem tudom szavakkal jól átadni, de a példa kedvéért tegyük fel, hogy van egy nagyon nehéz, érzelmileg terhelt emlékünk. Egy esemény, amivel kapcsolatos tapasztalatunkat nem sikerült feldolgozni, igyekszünk elfelejteni, valahogy kirakni az életünkből. Képzeljük el, hogy több nap után a csoportban annyira biztonságban érezzük magunkat, hogy ehhez az emlékhez társuló érzéseinket engedjük megjelenni, méghozzá olyan intenzitással, amit korábban még nem éltünk meg. Átmegyünk ezen a folyamaton, melynek a végén harminc férfi kezét „érezzük magunkon”, támogatásuk és elismerésük jeleként, akik felemelnek az égbe, miközben nekünk énekelnek. Egy ilyen tapasztalat hatása életre szól. Persze négy nap nem tud minden évtizedes lenyomatot megváltoztatni, de már biztosan nem ugyanarra haladunk tovább, mint korábban. Olyasmi ez, mint amikor hajózunk, és csupán egyetlen fokot állítunk az irányon, így teljesen máshol fogunk kikötni.
Ebben a munkában az is benne van, mint több más mérföldkőszerű gyógyulásban, szembenézésben, felépülésben, hogy egész életünk szövete, struktúrája is szétesik és újraépül?
Igen. Ezért is szoktam kihangsúlyozni egy többnapos elvonulás után, hogy a sorsfordító döntéseket ne a következő néhány hétben hozzuk meg. Ilyenkor egy nagyon felfokozott érzelmi állapotba kerülünk, általa másképpen látjuk a világot és a saját életünket, ezért lehet, hogy arra jutunk, drasztikus lépés megtételére van szükség. Ha ez igaz, és ez a helyes lépés, akkor három hét múlva is az lesz. A kérdésedre válaszolva, igen, a gyökereknél gyomlálunk, nem tud nem hatással lenni az egész rendszerünkre, kapcsolódási mintázatainkra, az érzelmeink kifejezésére. Megváltozik a kisugárzásunk, ezáltal mások sem tudnak már ugyanúgy reagálni ránk, ahogy korábban tették.
Azt azért szögezzük le, hogy ez nem csodaszer, és nem villámmegoldás.
Nem bizony. Ez kőkemény munka, amiből mindenkit annyit profitál, amennyit beletesz. Ez a cselekvések és tettek rögös, mégis gyönyörű útja. Aki érez magában hívást, erőt, bátorságot, keressen bátran.