Volt egyszer egy olasz figura, aki feltalált egy szerinte olaszos illatot a németországi Kölnben, de fennhéjázásból francia nevet adott neki, ami bejött: olyan franciák tették híressé, mint XV. Lajos és Bonaparte Napóleon. Szigorúan véve a valódi kölni víznek ma mégis két változata létezik: egy eredeti és egy eredetibb. Plusz egy ráadás, ami nem is kölni, csak pont olyan, mert maga a kölnifüggő Napóleon diktálta le a receptjét egy Ali nevű mameluknak, a börtönben. Szövevényes sztori következik.

Amikor középkori, vagy kora újkori európai karakterekről olvasol, jusson eszedbe, hogy marha büdösek voltak. Bizony, bűzlöttek! Rossz, káros levegő vette körül őket, seregeiket, palotáikat, városaikat és még románcaikat is. Persze, a sok ármány és cselszövés miatt mindig bűzlött körülöttük valami, de itt most a higiénia prózai hiányáról van szó.

Hiába számított ez akkor és ott normálisnak, sokan voltak, akik nem óhajtottak szemétlerakók módjára szaglani, így a gazdagok megtalálták a módját, hogy elfedjék a bűzt. Ez ugyan Európa egyéb részeire is nagyrészt igaz volt, mégis ez a fő oka, amiért a franciáknak ilyen régi parfümhagyományuk van. Az araboknak, akiknek állandó nehézséget okozott a vízkeresés, szintén hasonló okokból alakult ki a saját parfümkultúrájuk.

A világ egyik első sztárparfümőre

Ő egy olasz, Johann (Giovanni) Maria Farina volt, aki a 18. században költözött Köln városába, és felismerte a piaci rést, miszerint a büdös gazdagok részéről mindig van igény az új illatokra. Úgy vélte, hogy az elérhető illatok többsége túl nehéz az orrnak. Ennek persze oka volt. Egyrészt a nagyobb szagelfedő képesség miatt is az émelyítően erős illatkoktélok voltak a nyerők, másrészt pedig akkoriban a parfümökben használt alkoholoknak eleve volt egy kis saját bukéja.

A lepárlási módszer annyira primitív volt, hogy az alkohol általában továbbra is megőrzött valamennyit eredeti forrásának – például a burgonyának – szagából. Mivel senki sem akart se krumpliszagú, sem pedig nettó büdös lenni, a parfümöknek erős illatanyagokat kellett felvonultatniuk, hogy elfedjék a mosdatlan test mellett az alkoholban maradt aromás vegyületek szagát is.

Farina gamechanger ötlete az volt, hogy a) jobb minőségű, nem büdös alkoholt használt, és b) valami könnyedebb, citrusos illatot akart létrehozni, amely szülőföldjére, Olaszországra emlékezteti.

A piacra dobáskor persze biztosra ment; elnevezte a városról, ahol élt: Kölnről, ráadásul franciául. Nos, az illat nemcsak, hogy még mindig létezik, de mára a neve is fogalom.

A Farina Eau de Cologne azonnali sikert aratott. A német arisztokrácia imádta, és mivel meglehetősen könnyű illat volt, körülbelül háromóránként locsolták magukat vele, hogy fenntartsák maguk körül a kívánt felhőt. Hamarosan Európa-szerte híre ment az újszerű, friss illatnak.

A parfümmániás Napóleon és a védjegybitorlás

Johann Farina egyik korai mecénása Bonaparte Napóleon volt, akinek orrügyileg köztudottan sajátos preferenciái voltak. Egyrészt azt szerette, ha felesége, Josephine masszív testszagot áraszt, másrészt viszont ő maga állandó parfümfelhőben akart létezni. A Farina-család irodájában található feljegyzések azt sugallják, hogy Napóleon naponta egy egész üveg Eau de Cologne-t használt fel (igen, egy nap!), ami elég nagy költséget jelentett az államkincstárának is: egyetlen üveg a mai áron kb. 300 eurónak megfelelő összegbe került. Napóleonnál állandóan volt belőle egy üveggel, még akkor is, amikor lovagolt, vagy épp csatában vett részt. Csizmájába egy speckó zsebet is készíttetett, kifejezetten kedvenc illata számára.

Farina titokban tartotta a formuláját, de bármely tapasztalt parfümőr, barátoknak csak illatász, ki tudta deríteni, hogy mik az alapvető összetevők. Akkoriban nemigen volt szellemi tulajdonjogi és szerzői jogvédelem, így Farina megdöbbenve tapasztalta, hogy számos utánzót talált a piacon. Néhányan rendesen hamisították is a terméket, azt állítva, hogy a Farina-ház készítette. A Farina-ház bíróságokon keresztül üldözte őket az igazáért, különösebb eredmény nélkül.

Sorsfordító „siker” volt, csak negatív előjellel, amikor megnyert ugyan egy pert egy különösen kitartó plagizáló, bizonyos Wilhelm Mühlens ellen, aki a Farina nevet is felhasználta a palackjain, de Mühlens ezután egyszerűen felbérelt egy teljesen kívülálló, szintén Farina nevű fickót, Johann Farina egy állítólagos rokonát, név szerint Franz Maria Farina szerzetest, hogy azt állítsa, az illat az ő nevéhez, a Farina névhez fűződik, mert személyesen ő adta a receptet ajándékba Mühlensnek, az esküvőjén.

Az elmúlt 300 évben Farináék több mint 2000 pert indítottak különböző utánzatok miatt, amelyek mindegyike profitálni akart az eredeti sikeréből – de többnyire teljesen más illata volt.

A legtöbb ilyen rivalizálás idővel feledésbe merült, ám ez az egy a mai napig tart. Farina ugyanis elvesztette az Eau de Cologne név kizárólagos használatának jogát – most bárki használhatja, és meg is teszi.

Nagy vetélytársa, a másoló Mühlens, aki addig az F. Maria Farina 1803. márkanév alatt igyekezett szelni magának a tortából, végül saját márkát alapított, 4711 névvel, ami szintén csak sugall némi franciásságot: akkoriban ugyanis szokás volt, hogy némely kiemeltebb házszámot a francia hadsereg osztott ki, Mühlensék pedig a Klöckergasse Nummer 4711 alatt laktak.

Míg a Farina-ház megőrizte minőséggel egybefonódott hírnevét, a 4711 lényegesen alacsonyabb áraival és (később) tömegtermelésével mára hatalmas branddé nőtte ki magát. Fun fact: A második világháború alatt a nácik 4711-es flaskákat osztogattak a tengeralattjárókon szolgáló, egymás mosdatlanságától gyakorta szenvedő tengerészeinek, ezzel is gondozva a morált, nehogy lázadás törjön ki közöttük.

Az immár 230 éves 4711-es márka hírneve és ereje akkora, hogy időközben több ízben is gazdát cserélt, egy darabig még a gigász Procter&Gamble tulajdonában is volt. Mindez azt is jelenti, hogy régóta állnak olyan gépezetek a brand mögött, melyek segítségével nem volt nehéz elterjeszteni azt a mítoszt, hogy ez a termék az eredeti Eau de Cologne. Ami még rosszabb, hogy a legtöbb olcsó Eau de Cologne a világ minden tájáról a 4711 illatát igyekszik utánozni, nem pedig a lényegesen komplexebb és minőségibb Farina-verzióét.

Napjainkban

Az eredeti Farina-gyár jelenleg is Kölnben áll; ugyanott készítik ugyanazt, egy ugyanolyan nevű ember vezetésével, csak már forgalmuk 85%-át külföldön bonyolítják. Termékeiket sem Köln piacán értékesítik, hanem kizárólag patikákban, családi tulajdonú (!) drogériákban, illetve közvetlenül tőlük is lehet rendelni, ahogy azt illik. Természetesen üzemeltetnek online-boltot is, ám mind a mai napig van olyan törzsvásárlójuk, aki töltőtollal veti papírra a megrendelését.

A kölni Farina-házat jelenleg a nyolcadik generáció viszi, és megőrülsz: a tulaj neve most is Johann Maria Farina, ahogy 1709 óta mindig.

Minden egyes elődjét pontosan úgy hívták, mint őt; csak a harmadik keresztnévvel lehet megkülönböztetni egymástól az apákat és fiaikat. A következő generáció cégvezetője a Farina történelmében először egy nő lesz majd, és ha most arra gondolsz, hogy őt is tuti Mariának hívják, nyertél.

Hogy mi a vége, vagy a tanulság? A Farina-ház, amely feltalálta az Eau de Cologne-t, és Napóleon császár büszke beszállítója volt, most csak egy újabb kis érdekes illatház, míg az egykori plagizáló által teremtett márka révén mások óriás pénzeket keresnek az Eau de Cologne-nimbuszból, amióta különböző multinacionális cégek módszeresen felépítették, és – amennyire a mai világban egy ennyire avítt cuccot lehet – pozícióba hozták a 4711-brandet. Természetesen tusfürdőt is vehetsz már ilyen címkével.

Hogy ki az az Ali nevű mameluk? Nos, ő Napóleon Szent Ilona-béli történetének kulcsfigurája, neki köszönhetjük a száműzött császár kölnijének megalkotását. A hűséges szolga és diszkrét ezermester valódi neve Louis-Étienne Saint-Denis volt, és eredetileg közjegyzőnek szánták, így kivételes neveltetést és oktatást kapott. Meglehetősen szövevényes módon lett belőle

Ali, a mameluk, aki a száműzött császárt szolgálva, annak kínszenvedéseit igyekezett enyhíteni. Ilyen volt a kölnihiány is, ami miatt annyira kivolt, hogy arra kérte hű szolgálóit, minden lehetséges eszközzel és módszerrel segítsenek rajta, még úgy is, ha a saját két kezükkel kell elkészíteniük.

Ali a császár amatőr útmutatásai alapján, gyógynövények, virágok és kérgek gyűjtésébe kezdett, miközben szorgalmasan tanulmányozta a rendelkezésére álló könyveket, s végül, sokadik próbálkozásra, sikerült megközelítenie az áhított receptet, ezzel kategóriákat javítva Napóleon komfortérzetén, aki boldogan locsolta magára a produktumot.

Ali egész életében féltve őrzött titokként kezelte a sikerre vezető receptet, melyet így csak a 20. század végén találtak meg, amikor személyes tárgyait eladták egy aukción. Természetesen, ebben is meglátta valaki az üzletet, úgyhogy Ali és Napóleon közös műhelymunkájának eredménye ugyanúgy elérhető, mint az eredeti és az eredetibb kölnivizek is.