Az eddig feltétlen közönségkedvenc Sean Beant is utolérte az átok: beleállt egy olyan témába, ami csak bajt tudott hozni a fejére. Egy interjúban azt találta mondani, hogy a #metoo után szárnyra kapó intimitáskoordinátori szakma úgy, ahogy van, felesleges, sőt, kontraproduktív. A megállapítást persze az internet érzékenyebb népe felkapta és körbehordozta – úgyhogy rámegyünk mi is a témára, és véleménycikkben elemezzük a mozgóképes szexjelenetek kezelésének lehetséges/szükséges/elvárt/valid módozatait.

A most 63 éves brit színész két fronton is támadta a filmipari gyakorlatokat, ezzel pedig nemcsak bicskákat nyitogatott, de egyenesen Darth Maul duplanyalábos lézerkardját sikerült a nyakába rántania. Egyfelől azt állította, hogy a szexuális vagy erotikus természetű jelenetek lebonyolításában segédkező intimitáskoordinátorok bevonása a forgatásba „megöli a spontaneitást” és technikai szintre redukál egy aktust. Másrészt azt is nehezményezte, hogy pár hardcore-abb jelenet simán a vágószoba padlóján végzi.

Utóbbi kijelentéssel semmi probléma nincs alapvetően, maximum sajnálatos ténymegállapítás a producerek és stúdiók bátortalanságára vonatkozóan, előbbi viszont kicsit problémásnak tűnik. Mindkét kinyilatkoztatás egy tőről fakad: Bean a kreativitás cenzúráját kifogásolja, és lényegében akarva-akaratlanul azokat az időket sírja vissza, amikor a filmkészítés valóban sokkal spontánabb, urambocsá’ művészibb, szabadabb lehetett.

Adrian Lyne, a Végzetes vonzerő és a Lolita 81 éves rendezője korábban még ennél is erősebb véleményt fogalmazott meg, amikor kifejezte sajnálatát, hogy az ilyen intézkedések leépítik a bizalmat az alkotók közt: ő hiába hajtja ki a saját belét, ha a másik oldalról ez nincs meg. Még a píszíócsárolás határát éppen súrolva aztán azt is hozzátette, hogy Micheal Douglas és Glenn Close bepezsgőzve forgatott szexjelenetet a hősidőkben, és mennyire ergya, hogy most ilyet már nem lehet. „Nem mintha lebénulnának, vagy valami” – mondta az öreg.

Visszaélni és visszaélni hagyni

Szögezzük le jó előre, teljesen megértem, hogy Bean kommentje honnan jön. Ő – Lyne meg pláne – egy olyan éra lájtosabb vége fele kezdett alkotni, amikor a színészetnek és a filmkészítésnek még valódi, már-már beteges kultusza volt. A színészek voltak az istenek, akik nem a munkájukat végezték, hanem megáldották a világot a tehetségükkel, a rendezők pedig nyugodtan lehettek őrült zsenik, ha filmről filmre bizonyították, hogy az ő víziójuk alapjaiban rengeti meg a társadalmat.

Kit érdekel, hogy kicsit át kellett ba…ni a színészkollégát ebben a jelenetben? Valódi reakciót váltottunk ki, ott van a filmen feketén-fehéren a nyers érzelem. Különben is, beszéltem a rendezővel előtte, sőt, az ő ötlete volt az egész.

Nem hiszem, hogy konkrét példákat kellene mondanom ahhoz, hogy fel tudj idézni egy valag filmet, amiben vagy egy adott színész, vagy egy adott rendező, netán mindkettő egyszerre eltért a megbeszélttől, így próbálva új szintre tornázni a művészetet.

Utólag látjuk, hogy az eredmény magáért beszél, hiszen milyen átélhető, valódi jeleneteket láthattunk! Régebbi alkotásoknál azonban az már többnyire csak évtizedek után bugyog a felszínre, hogy egy-egy ilyen jelenet valakinek traumát okozott. A rendező hatalmas géniusza mellett amúgy egy világi seggfej volt, aki mások kárára művelte a szakmáját. A színész pedig egyébként rendszeres visszaeső molesztáló, akivel a szakma fele nem szívesen töltött időt a kamerák kikapcsolása után. Ha van a cancel-kultúrának bármi értelme, akkor az nem a túlfűtött hiszti legitimalizálása, hanem az olyan rendszerek elősegítéséé, amik az ilyen visszaéléseket azelőtt állítják meg, mielőtt megtörténnének. Ezért a célért dolgozik egy intimitáskoordinátor.

Mi fán terem a koordinátor?

Ez az újkeletű, címlapokon egyre gyakrabban helyet kapó szakma valójában már egy jó pár éve létezik. Abból a felismerésből támadt fel az igény rá, miszerint a szexjelenet tulajdonképpen olyan, mint egy akciójelenet: egy olyan fizikai aktust követel meg, amiben kellő odafigyelés nélkül emberek sérülhetnek meg. Ahogy Tom Cruise-t leszámítva a színészszakma inkább profikra bízza a repülőkből való kiugrásokat a saját jól felfogott érdekében, úgy az intimitást ábrázoló jelenetekben is megnőtt az igény egy olyan szereplő bevonására, aki tudja, hogyan lehet ezt profin lehozni.

Ha jól csinálja egy koordinátor a munkáját, akkor ő nem a cenzúra eszköze, épp ellenkezőleg: a rendező és a színészek közti moderátor, aki összeegyezteti a két fél vízióját egy adott projekten. Mit akar elérni a rendező? Meddig hajlandó elmenni a színész? Hogyan lesz a legjobb mindenkinek?

A legtöbb esetben az intimitáskoordinátor egy harmadik fél, akit pont azért rángatnak be egy projektbe külsősként, mert így elkerülhető, hogy a rendszer részeként részrehajló legyen, és így kompromittálja a végtermék minőségét. Nem lehet erőből lenyomni, nem lehet haveri viszonyra hivatkozva megszelídíteni. Ő azért van, hogy senki ne sérüljön fizikailag vagy mentálisan.

Annak az új felfogásnak a zászlóvivője, ami végre felismerte, hogy a színészet ugyanúgy egy meló, melynek végzéséhez biztosítani kell a megfelelő körülményeket.

Ezzel tulajdonképpen mindenki jól jár, mert egy fiatal pályakezdő nem kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az aggályainak hangot adva magára haragítsa a stábot és megnehezítse a karrierjét, míg a helyzettel visszaélőket is védi attól, hogy a következő nap a Twitter a fejüket követelje, mert kicsit bunkónak találtattak egy necces jelenetben.

Sean Bean védelmében

Sean Bean ezt a hercehurcát valószínűleg azért nem érti, mert tippre az ő testével és testiségével senki nem élt vissza annak idején, most meg már szimplán senki se merne. Vagy ha mégis, akkor pont meglenne hozzá az akarata és pozíciója, hogy jó angolosan elküldjön bárkit a búsba’, aki merészeli. Azt is merem remélni, hogy már kihullottak volna a csontvázak a szekrényből, ha lenne rá példa, hogy ő kihasznált hasonló, fűtött helyzeteket.

A beszámolók alapján eddig úgy tűnik azonban, hogy egy tökéletes úriember, akivel szeretnek dolgozni a nők, így inkább arról lehet szó, hogy nem tudja elképzelni, hogy két felnőtt ember ne tudná helyiértékén kezelni az erődinamikákat. Az interjúban az olyan tapasztalatairól beszél, ahol mindkét fél totálisan komfortos volt a másikkal, mindenféle erőlködés nélkül lehoztak trükkös jeleneteket, melyekben megfelelő beleéléssel tudták hozni az erotikát.

Egy olyan színésznőre hivatkozik egy ponton, aki viszont az erre adott válaszában kifejti, hogy tökre nem kell mindenhova koordinátor, de ha ő nem érezné magát komfortosan valahol, akkor oda annál inkább követelne maga is.

Abszolút becsülendő és értékelendő, ha két ember mindenféle gátak nélkül, a másikban teljesen megbízva tud együtt dolgozni – ez azonban nem alapfeltétel.

Ott van például A szürke ötven árnyalata két főszereplője, akik a valóságban utálták egymást, a képernyőn mégis azt látod, hogy jóízűen kamatyolnak. Ilyenkor azért talán látható, hogy mikor szükséges „technikai szintre” redukálni az interakciót, nem? És akkor most képzeld el, ha nem sima megvetés, hanem valamilyen szorongás, vagy diszkomfort áll a két színész közé, amit egy rendező, producer, vagy aknamezőre dobott asszisztens nem tud lemenedzselni. Vagy képzeld el, hogy egy jelenet nem egy konszenzuális aktust ábrázol, és a felvétel után kell egy hidegzuhany a feleknek. Ellenben egy taktikailag bevetett intimitáskoordinátor nemcsak megoldani tudja a helyzetet, de ilyen esetben még jobbá is tudja tenni a végterméket.

A nap végén az van, hogy mint a szexben magában, minden preferencia és kommunikáció kérdése. Ha a stúdió előírja egy szakember bevonását, de a gyakorlatban semmi szükség nincs rá, akkor királyság. Ha szükség van rá, és megment mindenkit pár álmatlan éjszakától és kínos netes magyarázkodástól, az is királyság. Ha Sean Bean holnap kitalálja, hogy csak rommá narkózva tud játszani mostantól, mert ez az old school bevált recept, akkor erőt és egészséget neki, csak ne akarja az egész iparra vetített kötelező elvárásnak beállítani publikusan, mert túlságosan szeretjük ahhoz, hogy elragadja tőlünk a cancel-gomb.