Megkésett apák napi filmográfiánkkal azok előtt a fikciós apukák előtt tisztelgünk, akik példát mutatnak bátorságban, erőben, megértésben, őszinte szeretetben, megkérdőjelezhetetlen nevelésben, vagy éppen a konvenciók és klisék lenullázásában. Böngészd végig a filmvilág öt ismert, de alulértékelt faterjából összerakott, önkényes listát, majd hívd fel a sajátodat és kérdezd meg, hogy milyen volt a melóban, meg mi volt a meccsen.
Bevett webkettes meme-szállóige, hogy nem minden hős visel köpenyt – ha valakikre, akkor ez az apukákra hatványozottan igaz. Bár lehet, hogy az életteremtés legfontosabb 9 hónapját komfortkaják kajtatásával és önfejlesztési kurzusokkal töltik, de amikor eljön az ideje odatenni magukat, és kinevelni egy büszkeségre maximálisan okot adó utódot, akkor szerepük a női-férfi tengelyen mozgó családi berendezkedésekben elvitathatatlan. Tiszteletteljes ömlengés következik kedvenc pótapáinkról.
#1 Yondu Udonta, Guardians of the Galaxy (A galaxis őrzői)
Micheal Rooker hupikék fejű, tarajos mostahaapa-karaktere az első Galaxis őrzőiben még csak egy remekül megírt kváziellenlábas volt, aki ugyan valódi veszélyt sose jelentett hőseinkre, de kifejezetten pozitív szereplőnek se mondanánk. Aztán a második etapra a kemény neveltetést sikerre vivő apukák analógiájává vált nemcsak a Marvel filmes univerzumában, de a mozikánonban úgy általában.
Gyönyörű adagolásban tudhattuk meg, hogy
a rideg szavak és tettek ellenére mindig nevelt fia érdekeit tartotta szem előtt, ami Peter valódi, kifejezetten elcseszett faterjának bemutatásával szép kontrasztba is került.
Nem szoktam filmeken sírni, de a második rész egyik utolsó jelenetében átitattam a szakállamat rendesen – tudod, melyikről beszélek. (Nem a bajuszkádat, Mack? – a szerk.)
#2 Lee Abbott, A Quiet Place (Hang nélkül)
John Krasinksi saját magának írt karaktere bőven nem a legemlékezetesebb eleme ennek a mélykussban végigizzadós horrornak, mert ezt a megtiszteltetést a kedves feleségére ruházta át. Akinek ráadásul egy pisszenés nélkül kell vajúdnia és rozsdás szögekbe sasszéznia a film különböző pontjain. Ugyanakkor amellett nem lehet szó nélkül (haha) elmenni, hogy
Lee olyan magabiztossággal hordja ki lábon az apokalipszist, és teljesíti be ezzel párhuzamosan apai szerepkörét,
hogy arra egy büdös szavunk (haha) nem lehet. Az élet iskolája típusú edukáció, érzékeny, de féltő szeretet, keményvonalas odalépés az azt megkövetelő helyzetekben, illetve egy szipogós önfeláldozás, ami felrakja a pontot az „apuci” utolsó betűjére.
#3 Mr. Perlman, Call Me by Your Name (Szólíts a neveden)
Az előző évtized egyik legmeghatározóbb coming-of-age filmje szarásig meg van pakolva félelmetesen érdekes, esendő karakterekkel, akik hosszú jelenetekben imádkozhatják le az Oscar-szobrot az égről. És akkor ott van Michael Stuhlbarg Mr. Perlmanje, aki egyetlen monológgal szaltózik át az egész gárda feje fölött.
Tekints el attól egy pillanatra, hogy mi a jelenet kontexusa, szubkontextusa és a saját életedre való relevanciája, és
figyeld meg az apát, aki képes egy szintbe hozni magával serdülő kis puttó fiát, hogy a lelkét kitárva valódi igazságbombát dobjon rá.
Semmi fellengzős lefelé okoskodás, vagy kesztyűs bánásmód, csak a kendőzetlen reality check. Apa és fia ennél ritkán kerül közelebb egymáshoz a mozivásznon.
#4 Bryan Mills, Taken (Elrabolva)
Nem minden fikciós apukának kell példátlan neveléssel és szívhez szóló monológokkal bizonyítania, hogy itt a helye a panteonban, néha az is megteszi, ha végigver és lő minden rosszarcú albánt, akik közte és a lánya közt állnak. Az első Taken moziban még Neesonnak nem kellett másodpercenként 20 vágókép ahhoz, hogy átugorjon egy kerítést, ahogy azt se kellett különösebben bizonygatnia, hogy ezzel a faterral nem érdemes szórakozni.
Míg mondjuk az első John Wickben egy feleség és az ő szellemét reprezentáló kutya elvesztése csak a történet ugródeszkája, addig Bryan aktívan egyetlen célért küzd, sosem elfelejtve azt: visszaszerezni a gyerekét, bármeddig is kelljen elmennie érte.
#5 Royal Tenenbaum, The Royal Tenenbaums (Tenenbaum, a háziátok)
Néha egy megváltástörténet ezerszer nagyobb erővel és inspirációval bírhat, mint egy olyan setup, ahol eleve egy példaértékű kapcsolatot és apamodellt kapunk kézhez a legelső percben. Gene Hackman f…szkalap apukája a Tenenbeumban
nem szimplán egy király karakterívet kap, hanem az ő hibái és azok korrigálása teszi ki az egész filmet.
Amikor az ember ugyan akaratlanul, de mégiscsak egymaga nyomorítja meg az összes szerettének életét, akkor hatalmas mágia kell ahhoz, hogy egyetlen film játékideje alatt sikerüljön kijavítania azokat. Na, ilyen mágiáról itt nem beszélhetünk, hiszen egy élet bűneit nem lehet egyik percről a másikra helyrehozni. De elindulni a gyógyulás útján, és ezzel újra összekovácsolni a családot, azt igen. Mindenki megérdemel egy második esélyt, ha tud is vele élni.
+1 Jim Hopper, Stranger Things
Csalunk, mert ő sorozatos arc, de nem tudtunk nem szót emelni róla. Ha kéne arra bármi bizonyíték, hogy az apaság nem minden esetben vérszerinti reláció függvénye, akkor a David Harbour által játszott, bajszos seriff lenne erre az egyik legékesebb példa. Mutass még egy olyan fatert, aki egy masszív gyász után úgy tudja újrakezdeni a családi berendezkedést, hogy egy szuperképességekkel megáldott kiskamaszt nevel, miközben félkézzel (és némi rásegítéssel) megmenti a világot is. Meg egy kicsit értelmet ver mindenki másba is, aki aztán pláne nem a saját kölke. Közben pedig ráadásul a ponyva és a realitás határán is mozog a papa, hiszen
az első évadban felvázolt cinikus világszemlélete és ideges megnyilvánulásai úgy tompulnak, ahogy egyre jobban belesimul az újdonsült szerepébe.
Ja, hogy az apa-gyerek viszony egy odavissza adok-kapok? Mik vannak.
Eggyel korábban női standuposokról írtunk, akik közt meg furán példaértékű anyuka is akad: