Az amerikai gyerekek többsége a kutatások szerint már nem űrhajós akar lenni felnőttként, hanem youtuber, a munkaképes fiatalok pedig nem hajlandók olyasmivel foglalkozni, ami „nem teszi őket boldoggá”. Izgalmas évtizedeknek nézünk elébe.
Chaz Palminteri legendás gengszterszínész, minden idők egyik legnagyobb csíkosöltönyöse itáliai bevándorlók New York-i leszármazottja. Olyan környéken nőtt fel, ahol nagy volt a szicíliai maffia aktivitása, személyesen ismert sok bűnözőt, 9 évesen pedig szemtanúja is volt egy maffiafőnök kegyetlen kivégzésének (amivel kapcsolatban a rendőrök kihallgatták, ám ő semmit nem mondott nekik). Az apja egyszer így szólt hozzá:
„Meghúzni a ravaszt, az semmi. Attól nem lesz valaki kemény. Aki felkel minden reggel, és bemegy dolgozni a családjáért, akár olyasmit, amit nem szeret… Na, az a kemény gyerek.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mindez persze még tökösebben hangzik, amikor a klasszikus digógengszterfilmek akcentusával mondja Chaz, hogy
that’s the tough guy – és közben rád mutat.
Igen, rád, kedves olvasó, aki – ha magad is dolgozol – hős vagy, és ideje így is tekintened magadra. Ennek apropóján jöjjön pár gondolat munkáról, alázatról, hivatásról és arról, miért elengedhetetlen az általa kínált balansz a boldogsághoz. De előbb egy kis zene.
Egyszer egy egyetemi évfolyamtársammal futottam össze egy aluljáróban, amint épp szórólapokat osztogatott. Mikor meglátott, köszönt, majd pironkodva, félig viccelődve annyit mondott: – Látod, ide jutottam. Miközben a hallgatók többsége egész évben lopta a napot, a szülők pénzén piált, henyélt és egy szaros BKV-bérletet képtelen lett volna venni magának, ő azt szégyellte, hogy dolgozik.
Soha ne restelld a tisztességes munkát! A magam részéről a sikeres vezetők között is sokkal inkább becsülöm azt, aki izzadságos munkával kaparta össze az első kereseteit, mint azt, akinek fogalma sincs arról, mit jelent alázattal hajtani albérletért, napi betevőért, tandíjért meg azért, hogy meginvitálhassa választottját egy tisztességes vacsorára. Meg ugye, ki vezesse a szakaszodat az ágyútűzbe? Olyan, aki végigküzdött már egy világháborút, vagy akit harctéri tapasztalat nélkül neveztek ki az alakulatod élére, közvetlenül a tiszti iskolából?
Válaszd, amit szeretsz? Nem mindig
Létezik a mondás: Azt válaszd hivatásodnak, amit a legjobban szeretsz, és akkor egy napig sem fogsz dolgozni. A nálunk sokat idézett Jordan Peterson pontosította ezt pragmatikusan úgy:
Ne abban keresd a karriert, amit a legjobban szeretsz! Válaszd azt, amiben a legjobb vagy!
Így a legnagyobb az esélye annak, hogy sikert érsz el másokhoz képest, és így lesz a legkönnyebb dolgod az életben. Azzal érvel, hogy persze basszusgitárosként is van sanszod felérni a csúcsra, de mivel zenészként ez csupán egy szűk kör kiváltsága, így a kudarc esélye is jelentősebb. Továbbá, ha a hobbidból csinálsz munkát, nem kizárt, hogy az addig élvezettel űzött aktivitásból lassan kiapad a flow, és átveszi a helyét egy teljesen más mindset: a munkáé.
A siker boldogít
Rajzolni akkor a legnagyobb élmény, amikor nem fűződik hozzá érdek. Amint alkalmazott grafikusként kell naponta összelapátolni 5 karakterszkint egy játékfejlesztő cégnek KPI alapján, egész más a helyzet. Ellenben
a világnak óriási szüksége van kőkeményen küzdő férfiakra minden más területen is,
és az égvilágon nincs semmi szégyellnivaló abban, ha nem színészként vagy űrhajósként lettél világhírű, hanem épp „csak” programozóként, fodrászként, közgazdászként, épületgépészként, kőművesként, asztalosként vagy elismert. Hosszú távon azt fogod szeretni hivatásként, amiben elismernek, és amiben az előmenetel, továbbá az anyagi siker kézzelfogható.
Az amerikai fiatalok többsége a 70-es években még arról álmodott, hogy űrhajós lesz, ma a felmérések alapján a többség már youtuber szeretne lenni.
Vagyis az ifjak szignifikáns többsége, ha választhatna, otthon ülne egy kamera előtt, és megélhetési szinten publikálna magáról kontentet.
A munka az élet része, tessék belátni
Matt Walsh, egy amerikai konzervatív blogger elég jókat mondott a témában nemrég, amikor azt ecsetelte, a Z-generáció miért ítéltetett boldogtalanságra. Arról beszélt, hogy statisztikák szerint
a fiatalok közel fele inkább lesz munkanélküli, mint hogy olyan munkát végezzen, ami nem teszi boldoggá.
Abba most ne is menjünk bele, hogy miként definiálja az ember vajon a boldoggá tevő munkát. Modellversenyeken még fotózna mondjuk, és női röplabdacsapatot masszírozna pénzért, de az öltözőjüket már gyakornokként sem takarítaná? A kutatásban megszólaló fiatalok nagyjából fele válaszolta, hogy nem melózna például olyan vállalatnál, amely számára nem prioritás a diverzitás (vagyis amely például szakértelem, nem pedig etnikai vagy szexuális hovatartozás alapján dönt a foglalkoztatásról), és körülbelül ugyanekkora arány nyilatkozott úgy, hogy felmondana, ha a munka bármilyen módon összekeveredne a magánéletével.
Walsh szerint félreértés azonban azt hinni, hogy élet és munka egymástól teljesen függetlenül értelmezhető. Természetesen tudni kell kikapcsolni meló után, képesnek lenni két hetet lehúzni a tengerparton anélkül, hogy az .xls-t töltögetnéd vagy a céges emailt kattintgatnád kényszeresen. Ám azt hinni, hogy a munka nem az élet integráns része, végzetes félreértés.
Valahol a tinédzser évek végén vagy a húszas években színt is kell vallani; ha megtörténik a szembenézés, és az ember elfogadta, hogy
a munkától nem menekülni kell, hanem a prosperálás pótolhatatlan lehetőségeként tekinteni rá,
óriási lépést tett a megdicsőülés felé.
Kiemelt kép: Pexels/Andrea Piacquadio