Március végén, bő egy hét múlva egy sok szempontból csodálatos filmalkotás nyeri az Oscar-díjat. Mint tulajdonképpen mindig, a Filmakadémia ezúttal is a szociokulturális rezgésekre reagál, ezért most a tradicionális férfiszerep bukását méltatja egy torzított üzenettel.

Amióta a toxikus maszkulinitás kifejezés kiszabadult az akadémiai nómenklatúrából, azóta az utcákon, a romkocsmák füstjében, konyhai veszekedésekben és tájékozatlanok Tiktok-csatornáin hasít csatabárdként újabb törésvonalat a társadalomba.

Egészséges reciprocitás

Tisztázzuk, hogy szakmai terminusként a „toxikus maszkulinitás” nem ugyanazt jelenti, mint amit hollywoodi csillagok megnyilvánulásai sejtetni engednek. A pszichológia nem arra alkotta meg, hogy a férfiakat kollektíve bizonytalanítsa el egészséges identitásukban. A kifejezés célja egy önsorsrontó lelki spirál leírása – például, amikor az ember olyan elvárásokat gondol kötelezőnek magára nézve, amelyeknek megfelelni képtelen, ebbéli frusztrációja lassan szétmorzsolja önbecsülését, mindez pedig negatívan befolyásolja társas kapcsolatait és érzelmi életét. Bánthat másokat és pusztítja önmagát. Vagyis az egy dolog, ha az elképzelt férfiszerepnek való meg nem felelés miatt az illető tapló másokkal;

kicsit nagyobb baj, ha emiatt hajléktalanná züllik vagy a lelki örvény egyszer csak kiszippantja a nyitott ablakon.

Nem a férfiasság önmagában toxikus, hanem a félreértelmezett férfiasság az. A koncepciót mostanában szeretik a ‘minél férfiasabb, annál gázabb‘ primitívségű értelmezésre sorvasztani, ami viszont káros. Lévén éppen abban a társadalmi csoportban ébreszt bűntudatot, amelyet állítólag saját magától óhajtana megvédeni. A „férfiassággal van a baj” újhullámos divatja nem más, mint

az eredeti gondolat utcai harcos verziója, ami épp akkora otrombaság, mint azt állítani, hogy a nőiességnek is csak a mértékétől függ, valakiből boldog családanya lesz-e vagy boldogtalan kéjhölgy.

Nincs olyan logika, hogy a nagyon férfi gáz, a kicsit férfi nem gáz. Aki szerint van, azzal szemben bátran hívjuk segítségül a „szexista” kifejezést, erre találták ki. A tradicionális férfiértékekben való hit ugyanolyan csodálatos dolog lehet, mint az anyaság megbecsülése és szeretete, és ugyanannyira nevetséges kikelni ellene.

Ne szégyelljük apáinkat!

A 2022-es Oscar-díj nyertese, a The Power of the Dog kétségtelenül egy vizuális mestermű, Benedict Cumberbatch egyébként fergeteges alakításával. A csávó színésznek óriás, módfelett stílusosan öltözködik, hajsűrűsége irigylésre méltó, közszereplőként azonban egy képmutató opportunista benyomását kelti, aki a fentebb tárgyalt fogalomnak éppen a kártékony és félrevezető értelmezését hirdeti fennen.

Hogy a Netflix tavalyi szuperprodukciójának narratíváját semmiképpen ne értsük félre, a promóció során Cumberbatch többek között olyan nyilatkozatot tett a sajtóban:

A valódi világ dolgairól gyerekként a 40 000 fontos (17 millió forintos) tandíjú Harrow suliban edukálódott, az alsóbb osztályok viselkedéslélektanával a londoni upper class színiegyetemének próbatermeiben ismerkedő lovag leszólt a férficsürhének 10,8 millió dolláros kaliforniai villájából, hogy kéne kicsit disztingválni, nyavalyások. Felháborító generalizálását rögtön ki is egészítette a 21. század egyik leggyakrabban hallott és legvállalhatatlanabb ultima ratiojával:

a „nem minden férfi rossz” álláspont nevetségesen defenzív.

Érted: ne is hivatkozz arra, hogy te azért ismersz jó arcokat. Vagyis az előítéletesség minden más esetben helytelen, kivéve, ha férfiakról van szó. Az emberek különbözők, vannak jók és rosszak – nem úgy a férfiak, akik hát sajnos csak rosszak. Eredendő bűnötök elvitathatatlan – érvel férfias hangján a férfias férfi szerepével gazdagságot, hírnevet és felszólalási jogot szerzett férfi. Ennél csak az a megrendítőbb, miként tesznek magyar pszichológusok is olyan rokonszenvenes állításokat nyilvánosan, hogy a „férfiasság szükségképpen toxikus” (a linkelt cikk minőségéért én kérek elnézést, csakis a kapcsolódó idézet miatt linkeltem).

Benedict aztán azzal folytatta,

Feltehetően ő és a meg nem nevezett többiek. A narratívát egészen gördülékenyen átvette aztán a teljes mainstream sajtó, a férfi megbélyegzésével kapcsolatban az ég világon semmilyen ellenvetése nincsen senkinek, a Telex kritikusa például egyenesen

cikkének címében jellemezte büdös, elviselhetetlen, igénytelen férfiassággal a főszereplő karakterét.

Ennek természetesen van egy olyan értelmezése, hogy személy szerint a főszereplő büdös, elviselhetetlen, igénytelen, meg van a másik, a manapság népszerűbb: hogy az általa képviselt férfiasság úgy általában az. Döntsd el, mire gondolhatott.

Miben áll a gonoszság

A Power of the dog történetében egy méretes birtokon él egy testvérpár, melynek egyik tagja, Phil Burbank (Cumberbatch) a klasszikusnak mondott cowboy. Kemény kézzel irányítja a teendőket egy olyan korban, amelyben az emberek még mobiltelefon nélkül voltak kénytelenek vécére menni, és a kenyeret is manuálisan kellett felszeletelniük. Elvesztett gyerekkora, szerelme és elnyomott vágyai miatt Phil képtelen megbékélni, frusztrációi pedig tovább fokozódnak, amikor testvére egy úri családból való hölgyben talál társra.

A társadalom felelőtlensége

A film által feltett, fundamentális dilemmára, hogy miért nem jobb fejek úgy en bloc a tehértrágyában naphosszat térdig lubickoló kávbojok munka után, intellektuális választ ad Hollywood: mert férfiak! Szerencsére az alkotás hiteles analógiát talál a modern társadalommal, amennyiben Phil Burbanket senki nem kérdezi meg, „Fülöp, jó volt-e ma is lószart vasvillával átpakolni A-ból B-be hajnali fél öttől napnyugtáig? Hogy élted meg? Elfáradtál-e tán?” Vagy „kemény vagy, Fülöp, hogy 20 munkást tartasz gyeplőn, és kesztyűdet levetve nyúzol, mert gyorsabb, és kint izzadsz a forróságban estig, naptej és Nintendo Gameboy nélkül.” Nincsen „Köszönjük, Fülöp, hogy a napi gyötrelmeid által eledel jut mindenkinek, és ha tudunk valamiben segíteni annak érdekében, hogy ne legyél ekkora befásult gyökér, mondjad. Itt vagyunk.”

A segítő szándék ugyanúgy nem jelenik meg az illetővel kapcsolatban, ahogy

a Phil Burbankhez hasonló, lelkileg megnyomorodott, álmaikat vesztett, frusztrált emberek (és nem csak a férfiak) ilyesmire többnyire a valóságban sem számíthatnak.

Ha verejtékes homlokkal egy életen át lapátolsz a közösbe, ám fájdalmas vívódásaid miatt képtelen vagy kivenni belőle, akkor lesajnálás, toxikusozás a jussod, meg az, hogy filmet forgatnak rólad, a modorodat a világtörténelem legeslegnagyobb problémájaként aposztrofálva.

Ez a társadalom nem kérdezi meg, akar-e az ilyen pali játszani a rockbandájában, de könnyekig sértődik, ha lebendzsózza asszonkát a pianinóról. És a világ drámaiságával zuhan az emberekre, amikor az elkótyavetyélt bőrök miatt kiáltozni merészel, hiszen a kiáltozás hangos, és a jók köztudottan mindig csendben suttognak. Aztán persze ki is mondja a kulcsszót szimbolikusan, hogy a férfi gonoszságának forrása (suprise!) saját szexualitásának bizonytalansága. „Fragile masculinity„- szokták dobálni témába vágó vitákban lusta érvként olyanok, akik minden identitást vasszigorral védenek a humortól vagy illetlenkedéstől – nem úgy a tradicionális férfi tradicionális identitását, amiről lassan elmebetegséget neveznek el, és gúnyolása bátorságjelvényt ér a popkultúra szenátusától.

Ha ebből a sztoriból a hatvanas években készült volna film, amikor a regényt Thomas Savage megírta, akkor egy meleg férfi elnyomott szexualitásáról szólt volna, amiért a társadalom felelős. A 2020-as évek woke Hollywoodja szerint azonban ő itt egyszerűen a férfi, bűneiért csakis ő felel, és sírja fölött morbid ünnepléssel üdvözlik elmúlását.