A Bronson szerkesztői és szerzői mesélik el, milyen személyes élményeik voltak az iskolai zaklatással kapcsolatban.
„Ha magas nő vagy, egy életre bebuktad a szürke tömegbe olvadást, akár tetszik, akár nem. Két dolgot tehetsz: görnyedt háttal, fekete és szürke leplekbe bújva próbálsz bocsánatot kérni, hogy létezel, vagy elfogadod a kihívást, és emelt fővel, királynőként vonulsz a tátott szájak sorfala között.”
Ezeket a sorokat pár éve egy magas nőknek szóló divatanyagba írtam, de nem mindig voltam ennyire laza a saját testemmel kapcsolatban. Egy ideje már tudom szeretni a kajlaságomat, de általános iskolában rendesen megkeserítette az életem a tény, hogy akkor is szem előtt vagyok, mikor legszívesebben láthatatlanná válnék.
Miért beszélünk ennyit az iskolai zaklatásról
Évente körülbelül 100 fiatal oltja ki saját életét az iskolai zaklatás, verbális vagy fizikai erőszak következményeként. A Bronsonnál alapvető, hogy a gyerekeket meg kell védeni a zaklatástól, ahogyan mi, felnőttek – akár a jog erejével – képesek vagyunk megvédeni magunkat. Cikkeinkben rendszeresen visszatérünk a témához, és téged is arra buzdítunk, tegyél meg, amit tudsz. Apaként, fivérként vagy egyszerűen emberként.
Jópár olyan tagja van a mi csapatunknak is, aki találkozott valamilyen módon bullyinggal az iskolás évei alatt. Ebben a cikkünkben ők/mi mesélünk erről.
#1 Főszerkesztőnk, Duncan története
Fizikai inzultus felboruló asztalokkal
„Engem a gimi első osztályában kezdett el vegzálni egy srác. Nálam kicsit nagyobb gyerek volt, mármint fizikailag, de mindenkinél kisebb szellemileg. Először csak ártalmatlan beszólogatásokkal próbálta kedvem szegni, és mivel
az ilyesmire akkor még könnyű préda voltam, a helyzet hamar eszkalálódott. Becsmérlései, gúnyolódásai idővel sűrűsödtek, aztán az olcsó poénjaival egy-két követőre is szert tett a hülyébbek között.
Addig nem vettem fel a dolgot, míg óra közben nem kezdett piszkálni a hátsó padból tollal, ceruzával. Rászóltam, erre a tanár – értelemszerűen – engem szidalmazott, mogorván kérve kussolást, megértést pedig nem tanúsított. Ezen a ponton éreztem, hogy a további súlyosbodástól csak úgy tudom megóvni magam, ha azonnal lépek.
Óra végén, ahogy a matektanár (a rettenetesen szigorú Aradzkyné) kiment, megfordultam, konfrontálódtam vele számon kérve a történeteket, és a hatás kedvéért habozás nélkül megtaszítottam. A gyerek nagyobb volt nálam valamennyivel, és az első inzultus után még erősködve, fenyegetőleg közelebb lépett, de másodjára már minden kraftot összeszedve újra meglöktem, és erre bezuhant a padok közé.
Emlékszem, mekkorát csattant, ahogy hanyatt esve rántotta magával az összes széket meg táskát, amit ért, a teremben tartózkodók meg mind felhördültek. Ekkor fenyegetőzni kezdett, hogy megveret majd valami nemlétező haverjaival, de ezt már csak a hátam mögül hallottam, mert felvettem a táskám, és elhúztam. Szerencsés kimenetel volt. Nem vagyok biztos benne, hogy minden esetben ez a jó megoldás, de ebben az esetben működött.„
#2 Fresa története
Megrázó ügy, mely tragédiába torkollott
„Nekem volt két általános iskolai, fiú osztálytársam, egyikük nagyon rossz családi körülmények közül jött. Sokat bántották az osztálytársaim, ami miatt elég frusztrált volt. Nyilván alig tizenévesen nem értette feltétlen az ember, miből jött ő, és mennyivel nehezebb neki, de ez nem mentség az alól, hogy felszínes dolgok miatt piszkálták, pedig alapvetően egy jólelkű srác volt.
A másik fiú már akkor is fura volt. Volt, hogy idegből kidobta mások tárgyait az ablakon vagy ideges sírórohamot kapott. Vegzálták részben ezek miatt, részben a különcsége miatt őt is. Nem is keveset. Közös bennük, hogy
huszonévesen mindketten önkezükkel vetettek véget az életüknek.
Nyilván nem csak és kifejezetten az iskolai szekálások miatt, de felnőttként visszagondolva, náluk már akkor is nagy lehetett a baj érzelmi téren, és ezek a bántások valószínűleg hosszú távú nyomot hagytak, plusz egy koporsószögként.”
#3 Lakinger Béla vezető szerkesztőnk
A tanárok szerepe
„1. Szerintem a kívülállók túl könnyen mondják ki az ítéletet, hogy »a tanárnak ezt észre kellett volna venni«. Sokszor biztos így van, de azért nem feltétlen. Általános iskolába egy »jó« (kimondottan összetartó, az iskola átlagánál valamivel jobb szociális helyzetű, jobban tanuló és kevésbé problémás gyerekek alkotta) osztályba jártam, és ott is volt bullying, jobbára inkább lelki, ritkábban fizikai. De arra emlékszem, hogy bárki csinálta, mindig volt annyi esze, hogy ne a tanárok előtt tegye. Szóval
ha a tettesek elég okosak és szerencsések, az áldozat meg nem szól, a tanárnak nagyon nehéz dolga van.
2. Csupa jószándékból túl is lehet reagálni. Saját gyerekem osztályában még alsóban kiderült, hogy egy öt-tíz fős csoport kipécézett valakit, és szervezeti keretet is adtak a dolognak: megalapították a Mancika-ellenes Klubot. Hogy meddig jutottak a cseszegetésben, nem volt teljesen világos, de a tanár még jókor észlelte a dolgot, azonnal lépett, bevonta az összes szülőt, külön órát szentelt az ügynek stb. A szülők partnerek voltak, úgy tűnt, rendeződött minden.
A gond az volt, hogy a tanár, feltehetően azért, nehogy újrakezdődjön az egész, nem szállt le a témáról. A gyerek elbeszélése szerint még hónapokig felemlegette, sehogy se kapcsolódó helyzetekben váratlan pellengérre állított egy-egy főkolompost egy utalás, fenyegető beszólás erejéig. Ez ebben a formában fölösleges volt, és elkerülhető lett volna, ha a tanár kap egy rendes képzést arról, hogyan érdemes kezelni az ilyen konfliktust.„
#4 Barry történelmi szakírónk (és tanár) sztorija
Két kőkemény történet
„A legdurvább esetem úgy tíz éve történt. Adott volt egy srác, akinek egy születési rendellenesség miatt torz volt az arca, a szülei folyamatosan műtétekre hordták, emellett értelmi fogyatékkal is élt. Az osztálytársai többsége a vidéki underclassból jött, nemigen tudtak vele mit kezdeni, csak folyamatosan alázták: cipőt nyalattak vele, elvették a cuccait, »trükkökre« tanították. Egyszer hazafelé a buszon lefényképezték, és kitették egy közösségi oldalra, ahonnan hamar kikerült egy népszerű trash-oldalra.
Nem elég, hogy a srácot olyan durván alázták az oldalon, hogy az már az olvasóknak is sok volt, de mikor a kép törlését követelték, készítője minősíthetetlen rasszista szöveggel védte meg a »művét«.
Az iskolában fegyelmi tárgyalást tartottunk, ahol a szülei jelenlétében ismertettük, hogy engedély nélkül fotózott, amit pedig odaírt, az gyűlöletbeszéd. A szülők ezután elvitték a gyereket a suliból. Az áldozat, a sérült arcú srác nem tudott az egészről semmit – nem is biztos, hogy értette volna. Sajnos, nem tudom, hogy mi lett a sorsa, de az esetet a mai napig nem tudom elfelejteni.
A másik történet engem is közvetlenül érintett. Valaki a suliban (ma sem tudjuk, ki) ellopta egy lány közösségimédia-profilját, és nekem küldözgetett onnan üzeneteket. Ezek jó része szexuális tartalmú volt, meg hogy ha nem lesz semmi, akkor öngyilkos lesz.
Nem tudtam, ezt hogy lehetne megoldani, ezért jeleztem az osztályfőnökének és az igazgatónak, aki behívta a szülőket. A kislány persze ott sírt, a szülők meg még rám voltak kiakadva, hogy én ezt megosztom velük. Pedig engem az aggodalom vezérelt, segíteni akartam, de úgy jött le, mintha én tettem volna ajánlatot a gyereknek. Rettenetesen kínos volt.„
#5 Kamrás Orsolya
Orsolya = korcsolya, lol
„Talán luxushisztinek tűnhet azon keseregni, hogy életem első tizenhárom évében nagyjából a létra és a zsiráf szavak variálódtak, ha valami frappáns névvel akartak illetni a gyárilag genya kortárs közegben – ez időnként kiegészült a szintén hátborzongatóan elmés Korcsolya megnevezéssel (igen, az Orsolyából, muhaha).
De ha hosszú évekig a magasságod az, ami alapján beazonosítanak, miközben te amúgy érző és gondolkodó emberi lény vagy, ahogy mindenki más is, nem kell radikálfeminista szabadegyetemet végezned, hogy kapásból vágd, mit jelent a test eltárgyiasítása, és hogy a body shaming rossz, értem?
És nem elég, hogy magas voltam, ráadásul még jó tanuló is, aki sokkal több 5-öst kapott nulla otthoni tanulással, mint azok a nagyszájú, véleményvezér csajok, akik vért izzadtak, hogy valami épkézláb eredményt hozzanak. Erről egyébként pont ugyanannyira nem tehettem, mint arról, hogy magas vagyok, de fogást találni rajtam ettől még lehetett miatta.„
Nem csak a fiúk bántanak
Engem egyébként jellemzően a lányok szekáltak, a fiúkkal mindig jobban kijöttem. És mint olyan sokszor, az én vegzálásom se volt feltűnő, a tanáraim valószínűleg semmit nem érzékeltek belőle. Nem nyomtak a falhoz, nem vették el a tízóraim, csak épp válogatott módokon érzékeltették velem, hogy gáz vagyok.
Az, hogy nem okozott nálam komolyabb törést mindez, két dolognak köszönhető. Egyrészt mindig is megvolt az a szerencsés tulajdonságom, hogy mélyen, legbelül pont nem érdekel, ki mit gondol rólam. Nyilván rosszul esik a negatív feedback, és jól esik, ha dicsérnek, és igyekszem betartani a szociális játékszabályokat, de megvan a magam kis világa a saját törvényeivel, amit ezek nem érintenek. Röviden és egyszerűen: mindig
volt stabil önbecsülésem, és tudtam, hogy bőven van hova fejlődnöm, de alapvetően jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
A bántások fájtak, és a gimnázium előtti időkből nem túl sok derűs emléket őrzök, de a legbelsőbb köreimet mindez nem érintette.
Biztos, hogy csak áldozat vagy, és elkövető nem?
Azt is be kell vallanom, hogy alsós koromban kapva kaptam én is néhány olyan alkalmon, mikor nem én voltam kipécézve, és bár egyáltalán nem vagyok rá büszke, időnként én is benne voltam, ha ki kellett csúfolni valakit, mert fogást lehetett találni rajta.
A másik védőpajzs néhány tanáromtól jött, és a mai napig hálás vagyok nekik érte. Ők, azok, akik időről időre éreztették velem, hogy okos, értelmes gyerek vagyok, akit jó tanítani. Nem úgy, hogy folyton 5-öst adtak, épp ellenkezőleg: leszidtak, ha hanyag voltam, és pontos visszajelzést adtak arról, miben kellene fejlődnöm.
Ezek a tanárok, és az a pár gyerek, akikkel jóban voltam, segítettek elviselni az általános iskolát, a gimnázium pedig már egy egészen új világ volt, ahol egy sokkal elfogadóbb és jó közösség vett körül.
Meddig tart a harag
Szívesen mondanám, ma már nincs bennem tüske a bántások miatt, de ha ez így lenne, nem írtam volna le a fentieket. Az egykori bullyk most 40-es nők, többnyire családanyák, akik a szülővárosomban, ha nem is tartják napi szinten kapcsolatot, de Facebookon odafigyelnek az osztályra, megosztjuk a sikereink, és jó hangulatban, megkockáztatom: szeretettel beszélgetünk, ha ritkán személyesen találkozunk. És a karma sem ütött be náluk, mint az exbully Amígó Dávidnál:
Haragot nem érzek, szerintem a mai agyukkal nem beszélnének úgy, mint tíz-tizenkét évesen, és azt gondolom, akkor is sokkal inkább valamilyen frusztráció vezérelte őket, mintsem a gonoszság. De nem tudok úgy tenni, mintha ezek a bántások nem lettek volna.
Könnyen támadhat az embernek az a benyomása, hogy manapság kiugróan sok az iskolai zaklatásos eset, de
valójában nem arról van szó, hogy a mai gyerekek agresszívebbek lennének. Sokkal inkább arról, hogy változnak a normák.
Egy csomó dologról, ami mindig is káros volt, de korábban elfogadottnak számított, ma már ki van mondva, hogy nem helyes, és tenni kell ellene. A halállal végződő tragédiák borzasztóak, és nagyon sok még a tennivaló addig, amíg az összeset sikerül megelőzni.
De az, hogy egyre többet és egyre nyíltabban beszélünk az iskolai zaklatásról ahelyett, hogy úgy tennénk, mintha a gyerekkor szükségszerű velejárója lenne, mindenképpen pozitív tendencia. Ha kicsivel is hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy kevesebb gyereknek kelljen szenvednie a bullying miatt, már volt értelme megírni ezt a cikket.