Legitimálhatja-e a később elért siker a bántalmazást? Mi van, ha szeretett sportikonjaink valójában nettó áldozatok? Véleménycikk sportsikerekről, pofonokról és a nemzeti büszkeség mibenlétéről.

Szerintem a sport az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet. A fizikai aktivitás, legyen szó másokkal való együtt mozgásról vagy magányos erőpróbáról, erősíti a testet, átmossa a lelket, és a legjobb, egyben legköltséghatékonyabb tudatmódosító szer evör. A gyerekek még ezt ösztönből tolják: képtelenek megülni a seggükön, rohangásznak fel-alá, gyártják a dopamint, mintha nem lenne holnap. Egészen addig, amíg a felnőttek kemény munkával rá nem szoktatják szerencsétleneket az egy helyben ülésre, hogy aztán 0/24-ben csesztessék őket, amiért folyton a gép előtt punnyadnak, és nem mennek ki mozogni a friss levegőre.

Szóval sportolni kirányság, művelem is, ha tehetem. Az úgy nevezett élsporttal viszont nemigen tudok mit kezdeni. Az én szememben sokkal többet ér az apuka, aki a heti meló után 25 éve minden áldott vasárnap tíztől délig lent rúgja a bőrt a haverokkal a telepi dühöngőben, mint a random focista, aki havonta milliókért focizik így-úgy, nem értek hozzá, hogy. Olimpiai versenyt tizenvalahány éve láttam utoljára, nem szokásom nemzeti öntudatomat sportközvetítések nézésével boostolni, nem veszek részt a csapatsportok vagy a Forma-1 körüli vallásháborúkban, egyszóval a sport mint szórakoztatóipari ág totálisan hidegen hagy.

Mindemellett mélységesen tisztelem azt az irgalmatlan mennyiségű munkát, tudatosságot és fegyelmet, amit a sportolók beleraknak ebbe az egészbe, és elfogadom, hogy a sport az egyetemes és a magyar kultúra szerves része. Tisztában vagyok vele, hogy a művészet, a tudomány legnagyobb alakjaihoz vagy akár a popkulúra, a bulvár celebritásaihoz hasonlóan sportikonjaink is az identitásunkhoz tartoznak.

Legalább annyit elmond rólunk mint társadalomról, hogy kiket állítunk példaképként magunk vagy a gyerekeink elé, mint hogy milyen épületekben lakunk, milyen textilekbe csomagoljuk a testünket, vagy milyen zenékre eresztjük ki a gőzt hétvégenként.

No pain, no gain

Éppen ezért (bár meglepve nem vagyok) mélységesen elkeserítenek az egymás után napvilágra kerülő sztorik a sport világából, amikből az látszik, hogy a körülrajongott sikerek mélyén durva abúzus lapul. A no pain, no gain falvédőigazsága egyre keményebb valóságként nyomul az arcunkba, megmutatva, milyen árat kellett fizetniük azoknak a sportolóinknak, akiket elvileg rajongásig szeretünk.

Ennél jobban már csak Magyar Zoltán tornászlegenda keserített el azzal a nyilatkozatával, amiben nemcsak legitim, hanem lényegében az egyetlen célravezető módszerként aposztrofálja azt, hogy egykori edzője rendszeresen elgyepálta:

Őszinte tiszteletem a Magyar-vándor névadója felé, de azért álljunk már meg itt egy kicsit, és gondolkodjunk el azon, hogy tényleg olyan világban akarunk-e élni, ahol az önszorgalom helyett az erőszak a bevett módszer. Tényleg olyan példaképeket akarunk-e állítani a gyerekeink elé, akikből szó szerint kiverték a maximumot?

Vessetek meg, de

ha egy bántalmazott ember áll a dobogó tetején, miközben a magyar himnusz szól, én nem büszkeséget, hanem szégyent érzek.

És legszívesebben most bocsánatot kérnék minden olyan sportolótól, akinek valamiféle nemzeti öntudat nevében el kellett ezt szenvednie, akit azért pofoztak faltól falig, hogy mi nézők aztán elmorzsolhassunk pár könnycseppet két sör és egy zacskó csipsz között.

Felcímkézett erőszak

De a fentiektől függetlenül, pusztán formállogikai szempontból is elfogahatatlan Magyar Zoltán és a vele egy platformon lévők véleménye, miszerint az eredmények utólag igazolják a bántalmazást.

Ember nincs ugyanis, aki objektíven meg tudná mondani egy pofonról, hogy az motiváló szándékkal csattant, vagy azért, mert az edző egy szadista állat, vagy nem az, de éppen szar napja van. Márpedig amíg nincs ilyen pofontipológia, addig a testi fenyítés semmilyen módon nem tekinthető legitim pedagógiai módszernek, főleg nem kiszolgáltatott gyerekekkel szemben, akik sokszor nem is a saját, hanem szüleik akaratából vannak ott. És ilyen pofonológiai alapvetés nem is lesz soha,

az erőszak ugyanis nem pedagógiai módszer, épp ellenkezőleg: annak nyílt felvállalása, hogy az illető pedagógiailag kudarcot vallott.

És ezen az sem változtat, hogy a bántalmazással „motivált” sportolók egy része végül kimagasló eredményeket ért el. Ugyanis minden olimpiai aranyérmes bántalmazott sportolóra jut száz olyan, akit ugyanúgy vert az edzője, és aki ugyanúgy kiadta magából a maximumot, de nem ért, nem érhetett el semmi extrát, mert voltak nála jobbak.

Hogy mi lesz ezeknek a kiállásoknak a következménye? Remélhetőleg nem az, hogy az inkriminált edzőket eltörlik a sportéletből, aztán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. A cancel culture legalább olyan káros tud lenni, mint maga az elkövetett erőszak, mert pont azt lehetetleníti el, hogy az érintett felek bevonásával egyáltalán beszéljünk a témáról, és újragondoljuk a normáinkat ezzel kapcsolatban.

Én abban reménykedem, hogy most elindult egy folyamat, amelynek során a bántalmazott sportolók fel tudják dolgozni a traumáikat, a szakemberek és a döntéshozók ki tudnak dolgozni egy olyan keretrendszert, ami erőszakmentesen munkálkodik a minél jobb teljesítményért, a sportrajongók pedig abban tudatban áldozhatják az idejüket és a pénzüket kedvenceikre, hogy nem lesznek akaratukon kívül egy embertelen, kizsákmányoló gépezet fenntartói.

A kiemelt képen Turi György úszóedző. Forrás: MTI