Hogyan viseld a hajad, ha nekimész egy római légiósnak a teutoburgi erdőben?
Ha azt hiszed, hogy a haj- és szakálldivat pusztán a modern popkulturális trendek puhánygenerátora, egy gramm pomádé egy újabb szög a férfiasságod koporsójába, és a szakállolaj minden cseppje arányosan csökkenti bizonyos szervek méretét, akkor van egy hírünk. Itt az egyetemes történelem egyik legmetálabb hajviselete olyan arcoktól, akiknek az utcájába biztos nem mennél be a haverokkal kötekedni, még három feles után sem.
Tökös gyerekek 2000 éve
A hajviseletekről vagy szakállstílusokról szóló anyagaink kapcsán – ritkán, de – feltűnnek olyan vélemények, hogy egy igazi férfi ne foglalkozzon efféle külsőségekkel. Mert ugye, ha a pödört bajszú, gondozott pajeszú lovashuszár vagy a haját legendás gonddal ápoló spártai katona nem is férfi, akkor ki a frász volt a férfi vajon a történelemben?
No, és az ókor legkeményebb figurái,
a római légióknak sokszor mindenfajta páncél nélkül, dárdákkal és fapajzzsal nekiugró barbár törzsek tagjai sem voltak elég férfiak?
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a gall és germán népekről, amelyek ellen Róma évszázadokon át hadat viselt, hiteles írásos dokumentumok maradtak fenn, például magának Julius Caesarnak a Bellum Gallicum című gyűjteménye, valamint Tacitus és egyéb történetírók munkái.
Szvéb csomó: a szabad germán konty
Volt egy akkortájt sokat emlegetett törzs, a suebi, amely nagy hatással volt a germán népek kultúrájára, Caesar is sokat ír róla. Az elnevezés eredetileg alighanem egy konkrét törzset jelölt, később pedig egy nagyobb germán népcsoportot. Egyébként ahogy akkoriban ez divat volt (mind a galloknál, mind a germánoknál), a törzsek egymást is gyilkolták, nemcsak a rómaiak bajuszát húzogatták, szóval elég mozgalmas életet éltek.
Tacitus leírása szerint a suebi (szvéb) törzsek harcosainál
megfigyelhető volt egy sajátosan feltekert konty a fejük egyik oldalán,
és ezt a divatot később mások is átvették.
Ezzel a szabadságukra oly büszke népek férfitagjai igyekeztek megkülönböztetni magukat a rabszolgáktól (a rabszolgaság ugyanis nemcsak a rómaiaknál, a germánoknál általános volt – olyannyira, hogy nem is kizárólag idegen szolgáik voltak.)
– írja Tacitus.
Vagyis feltételezhető, hogy a később a germán törzseknél általánossá váló hajviselet a menősége, sőt vélhetően kimondottan a fiatalok körében terjedő divat miatt lett népszerű. Tehát szimbólumként kezdték viselni, és később a germán harcosok, majd szinte egy egész nép stílusjegye lett.
Most akkor tényleg konttyal nyomultak a csatában?
Elismerjük, hihetetlennek tűnhet, hogy a germán férfiak – akár divatból, akár jelképes okokból – kontyokkal szarakodtak nap mint nap. Csakhogy egy 1948-as tudományos lelet mindenben alátámasztotta Tacitus fenti leírását. Egy rikító hajú germán férfi koponyája került elő egy Osterby melletti mocsárból,
tökéletesen konzerválódott hajjal, és pontosan olyan konttyal, amit Tacitus leírt,
és amivel Trajanus oszlopán is ábrázolják a barbár törzseket. A férfi az antropológusok szerint az ötvenes éveiben járhatott, amikor – vélhetően egy rituális szertartás során – egy tompa tárggyal agyonütötték, majd levágták a fejét (a test többi része elő sem került).
Meg kell jegyezni, hogy a képen nem az eredeti hajszínt láthatjuk, azt csak a tőzegből az évszázadok során rákerülő anyagok festették ilyen élénk vörösessárgára – az eredeti árnyalat sötétszőke/világosbarna lehetett. A germánok vélhetően egészen öregkorukig így viselték a sérójukat, aminek az egyik oka az lehetett, hogy a viselésével talán félelmetesebbnek tűntek, vagy ahogy a történetíró mondja:
Rövid hajjal az első csatasorban
Tacitust olvasva érdekes részletre bukkanunk a szervezettnek és fejlettnek leírt törzsről, a chattusokról szóló szakaszban. A legtöbb germán általában hosszúra hagyta a haját (az Osterby-leleté például 28 centis), de a chattusoknál nem így volt: ők a serdülőkor után azonnal megnövesztették ugyan a szakállukat és a hajukat, de aztán rövidre vágták, mihelyst megölték az első ellenséget, és ezzel bizonyították férfiasságukat.
Vagyis náluk a rövidre vágott frizura a rátermettség és a bátorság szimbóluma volt.
A leírás szerint a lenyírt hajúkat rettenetesen becsülték a többiek,
az ütközetekben ők harcoltak az első sorokban,
„barát és ellenség egyaránt mutogatott rájuk„. Aki tehát egyszer kiérdemelte, büszkeségből akár egészen öregkoráig így hordta a frizuráját.
Zárásként pedig egy más témájú idézet Tacitustól egy badass germán törzsről. Csak úgy.