Egy napsütötte, szabad nyári reggelen kelni a tervezett szigetkör kedvéért melós, pláne, ha hajnalban sétáltál haza mezítláb egy nem is olyan közeli buliból… De napi rutint csinálni ebből, ugyanúgy nekiindulni az októberi ködszitálásban, meg a téli mínuszokban, meg úgy egyáltalán minden elfuserált napon, na, az már fegyelmet és kitartást igénylő munka. Legalább akkora, mint leszokni a cukorról, a havonta vásárolt szobanövények kinyírásáról, vagy lejönni a kényszeres megfelelésről. Ám ha igazán idő és ráfordításigényes hobbira vágysz, ami egyszerre veszi igénybe a kreativitásod, a kitartásod, a szíved, a lelked az eszed és persze az idegeidet, akkor legyen a státuszod: kapcsolatban.

Örök érvényű igazságként tartja magát a bölcselet, miszerint megszerezni valamit százszor egyszerűbb, mint megtartani azt. Ez nagyjából mindenre igaz, kivéve talán az olyanokat, mint a felsőoktatás, ahol a felvételi ponthatárok megugrásával lényegében hátra is dőlhet az ember, vagy a munkahelyünk, amit megtalálni, és 400 jelentkező közül elnyerni lehet, hogy melósabb, mint utána évekig vinni a hátunkon.

Viszont az élet büféjének svédasztaláról választható keményebb dió is, méghozzá sokféle. A foggal nyithatótól a kalapácsot csorbítóig. Egy kapcsolat épkézláb és hosszú távú üzemeltetése pedig azt hiszem, inkább áll a skála hardcore feléhez közelebb, még ha kezdő szerelmesként annak idején azt egy sokkal könnyebben emészthető, rózsaszín vattacukorként képzeltük is el.

És persze akkor még az is lehetett. Könnyed, boldog, felemelő, elvárások nélküli, akadályoktól mentes, nagybetűs Szerelem, aminek egyetlen létjoga az volt, hogy a lehető legtöbbet adja, amíg tart. Egy hétig, egy hónapig, egy évig, esetleg kettőig. Hiszen minek is terveztünk volna azon túl, ahol a megszokás, a hétköznapok, a kudarcok, az esős napok, a kedvtelen reggelek az unásig nyúzott nagyszerelmes számok kopni kezdtek. Ezen a ponton úgyis jött egy szebb, egy jobb, de legalábbis egy (akkor még) érdekesebb, aki mellett hihetőnek tűnt, hogy a szar napok egyszerűen törölhetők további életutunkból, csupán a megfelelő Nagy Ő kézlegyintésével.

Aztán egyszer csak, két nagy szerelem között félúton, valahol a sorozatnézős, megtalálom önmagam, könyveket olvasós, belvárosi bulikban romboló, roséval és fitnesszel édesített napok között felsejlenek a megvilágosodás reménysugarai, és rájövünk, hogy az orbitálisan nagy mellényúlásokat leszámítva, nagyjából mindenkivel ugyanarra a hintára ülünk fel.

Az pedig, hogy nagyot repülünk, majd arccal a betonba fúródunk, vagy összekapaszkodva egy életen át örökmozgóként járatjuk a hintát hol fent, hol lent, de mindig együtt és mindig mozgásban, az valójában csak rajtunk múlik.

Meg a párunkon. Meg a körülményeinken. Meg az időzítésen. De legfőképpen rajtunk és a hozzáállásunkon. Hogy vesszük-e a fáradtságot a kapcsolatnyomorító kavicsok kipiszkálására abból az érzékeny szerkezetből, amit két ember csak együtt tud működtetni, vagy végignézzük, ahogy akadozik, majd döcögve megáll (vagy épp frontálisan ütközik), mert minket nem zavart, hogy a vészjósló felverődésektől már nem látunk ki a szélvédőn.

A statisztika az érzelmek pártján

Pár éve készült egy online-felmérés Amerikában, amelyben több mint 2000 házas és tartós kapcsolatban élő vallott arról, hogy mik azok a hétköznapi stresszfaktorok, amelyek rányomják negatív bélyegüket kapcsolataikra, és amik egy jónak induló, mégis rosszul végződő sztorinak lehetnek a mozgatói. A Psychology Today ebből az első négyet emelte ki, és ha nem is feltétlen fog meglepetésként érni a felsorolás, azzal, hogy kicsit átfutod, talán te is távolabb kerülsz egy lépéssel a Tinder-húzogatástól, és közelebb ahhoz, hogy legközelebb jól csináld.

Ugyanis, dacára annak, hogy pesszimistának lenni trend, a szerelmek nagy többsége nem rendeltetett eleve pusztulásra, még akkor sem, ha sokkal szabadabbak, felvilágosultabbak, nyitottabbak és modernebbek vagyunk, mint anyáink (vagy legalábbis ezt hisszük). És még azt is megpróbálják velünk elhitetni, hogy virág helyett szobakulcsot küldetni normális a nagy találkozás előtt.

Az első fellángolások, a divatból elkövetett szerelmek, az ellentétek vonzzák egymást, a majd értem megváltozik, meg a miattam úgyis elhagyja alapjaira épülő, szükségszerű mellényúlásokat persze 1000 oldalnyi tanulmány se menthetné meg, hiszen van, ami tiszavirágként kell, hogy elhaljon, de optimális esetben nem is ezekre alapozunk életet. Viszont, ha egy kapcsolat túléli az első 3 hónapot, majd az első másfél évet, netán a kritikus hetediket is, akkor majdnem biztos, hogy kincset találtunk, amire érdemes pajzsot húzni a leggyakoribb stresszfaktorok elől.

#1 Munkahelyi stressz

Az amerikaiaknál ez került a dobogó legfelső fokára. Ami még akkor is reális, ha nem vagyunk azok a kifejezett workaholic–arcok. Hiszen a szimpla túlélés is többet követel már, mint 8 óra az irodában, és többet is vesz ki belőlünk, mint amennyit érzésünk szerint ráfordítunk. Hiszen, ha napi 8-10-12 órában pörgünk odabent, akkor az a gyakorlatban még legalább plusz 2 óra ráfordítást jelent, amíg valóban le tudjuk tenni a lantot, és kevésbé zakatol már az agyunk a projekteken, határidőkön, kpi-okon és társain.

Szóval az a nulla felé konvergáló idő, amit egymásnak adhatnánk tovább rövidül, de legalábbis elveszti minőségi voltát. Mert a közhiedelemmel ellentétben nem az a jó kapcsolat, melyben a nap végén a másikra önthetem minden szívfájdalmam, hanem az, amiben magam mögött bezárva az ajtót egy boldogabb napba érkezem meg.

Hiszen két fásult ember hosszútávon csak négyzetre emeli a nyomort, és ahelyett, hogy húznák egymást felfelé, közös lapáttal lapátolva jutnak egyre mélyebbre. Így érdemes minden agyvérzéses napból úgy hazaindulni, hogy miközben az állásajánlatokat böngésszük, arról sem feledkezünk meg, mennyit adhat nekünk az, ami otthon vár, és mennyivel nehezebb társat, mint új munkát találni. Ha a hét 5 napjából csak kettőn sikerül ezzel jobbá tenni a közös estét, máris hihetetlenül sokat tennünk egymásért.

#2 Szex kontra fáradtság

Ezt érdemes még azelőtt megtanulni kezelni, hogy a kell az az előléptetés, szóval belehúzok a 12. munkaórába, de nem akarok újra szingli lenni paradoxona mellé befutna mindent vivő harmadikként az első, a második, és netán a harmadik gyerek is. Mondjuk, ha sikerül összehozni akár csak egyet, akkor azért elmondható, hogy

legalább még néha szexeltek, ami mindenféle kutatások riasztó számadatai szerint már tök jó.

Vagy inkább az életben maradáshoz kevés, az éhenhaláshoz sok, ahogy a mondás tartja. Szóval munka ide, fáradtság oda, az életfogytig tartó boldogság origójától nagyon eltávolodni nem érdemes, mert egy olyan asztal, aminek akár csak egy lába is hiányzik, sosem lesz olyan stabil, hogy megbírjon egy életet, pláne nem kettőt, ami egymásra van utalva.

A probléma súlyosságát pedig jól tükrözi, hogy az amerikaiak egyharmada szerint ez az egyik legnyomasztóbb faktor, ami a kapcsolatukat fenyegeti. Így, ha a karriered miatt nem is ismerkedtél meg eddig a időmenedzsment fogalmával, akkor a majdani aranylakodalmát ünneplő önmagad kedvéért tedd meg.

#3 Intimitás hiánya

Függetlenül attól, hogy az önképünkkel való elégedetlenség, esetleg lelki/testi bajok, vagy már az elhidegülés hozta távolság okozza, az intimitás és a szerelemben eltöltött órák hiánya ugyanazt a háromlábú asztalt billegteti, amit a kérdőív második fokára felszavazott stresszfaktor már kikezdett. Ha pedig a végkimerülésen túl más is távol tart minket attól, akivel hajdanán éltünk-haltunk az ágyban töltött vasárnapokért, akkor nem árt a vészvillogók fényére erősebben koncentrálni, hiszen akár ok, akár okozat a jelenség, hosszútávon biztos halálhír hozója a legszebbnek tűnő kapcsolatnak is. Főleg, mert

ezen problémák többsége általában sokkal mélyebbről gyökerezik, mint ahol elkezdjük kezelni.

Magunkban, a másikban, egymásban kell megjavítani azt, ami elromlott, mielőtt a szomszéd kertjében vagy egy swingerben keresnénk hiánypótló élvezetet. Hiszen amíg elmondhatjuk, hogy adott esetben még Adam Levine-t is kitessékelnénk az ágyunkból, addig sokkal kisebb eséllyel szorul cserére a partnerünk, mint a gondolkodásunk.

#4 Pénz

Kevés dolog van, amit a túl sok, vagy épp a túl kevés pénz ne tudna megmérgezni. Amíg a kerekedő bankszámla erőt, az erő pedig kontrollt jelent, addig kevés

férfi nadrágja nem fog összemenni attól, ha az ő számsora rövidebb, és kevés nő tud őszintén csillogó szemmel nézni urára-parancsolójára, miközben ő osztja a zsebpénzét.

Kivéve, ha a Carlos mellett tartott kertészfiúról van szó. De a 90’-es évekkel együtt ez a trend is megfakulni látszik, főleg a kopasz Britney és a ruppótlan táncosfiú esete óta. Persze az (agyon)emancipált nő foggal körömmel küzd, hogy kiirtsa a tartást és a családfenntartót a férfiakból, de a jobb érzésűek azért még mindig tökösebbnek érzik magukat, ha legalább 50-50-ben oszlanak meg a terhek.

De ha megvan a mindenki számára elégedettséget kerekítő egyenleg, még akkor is okozhat problémát a külön kassza, közös koszt kérdése, és számtalan matekozós példa, ami végül a szerelmet hozza ki nullára. Nem véletlen, hogy a válaszolók 27 %-a szerint ez is egy olyan kulcs, amellyel a romlás szelencéje feszegethető.

Összegzés

Mindent összevetve talán nem tudtunk meg azzal semmi újat, hogy a szex- és a pénzhiány, illetve az egyre halmozódó munkahelyi stressz ver minden egyes félvállról vett napon egy újabb koporsószöget szerelmünk végső nyughelyébe. És nagy valószínűséggel a sor folytatásával ki-ki tapasztalatai szerint árnyalni is tudná a képet. De, ha akár csak pár percet áldozunk napi szinten ezeknek a problémáknak az orvosolására, talán máris javíthatunk egy keveset a KSH jövőbeli adatbázisán.