Ha arról van szó, hogyan érezd magad boldognak, legtöbbször két fő csapásirány kerül előtérbe: az egyik cuccok vásárlásával, a másik nehezen értelmezhető és/vagy életidegen ezoblablával vinne a tutiba legott. A pozitív pszichológia az esztelen fogyasztásba torkolló örömhajszolás és a lila ködös lufihámozás közötti mezsgyén elhelyezkedve azon kevés gondolatrendszer közé tartozik, ami képes fogódzót nyújtani a 21. század világának káoszában is, nem véletlenül válik folyamatosan egyre népszerűbbé. A téma egyik nemzetközileg is elismert szakértőjével, Paul Pahillel készült interjúnk következik.

Szerkesztői előszó: Az ember fantasztikusan komplex lény. Paul Pahil például a maga területén egy elismert szaktekintély, emellett bizonyos tekintetben egy érdekes életművész is, én mégis onnan ismerem, hogy mindketten a Liverpoolnak szurkolunk. Teljesen véletlenül, egy kávézóban kezdtünk el a fociról beszélgetni, aztán kiderült, hogy sokkal-sokkal többet tud ő mesélni annál, mint hogy Daniel Sturridge-nak többet kéne-e játszania. A külsőd és a belsőd elválaszthatatlan szimbiózisban van: a szellemi kiegyensúlyozottságod alapvetően meghatározza a megjelenésedet, a külsőd pedig rettenetesen fontos abban, ahogy érzed magad. Ezért írunk ezekről a témákról mi is sokat, és ezért kértem meg Ullát, hogy készítsen egy profi interjút Paullal; tudom, hogy a lélek jótékony harmóniájáról sok értékeset tud nektek mondani. – Duncan

Él Budapesten egy negyvenes éveiben járó, indiai származású brit pasas, aki önszántából költözött ide 2009-ben, és azóta is imádja ezt a helyet. Igen, ezt. Paul Pahil először egy esküvőre érkezett Magyarországra 2004-ben, később többször is idelátogatott, barátságokat kötött, majd öt évvel később végleg ideköltözött, és azóta is Magyarországot vallja az otthonának.

Paul komoly sporteredményekkel a háta mögött spottudományt és pszichológiát tanult, később a biztos jólétet és felfelé ívelő karriert hagyta ott azért, hogy magyarországi székhelyű, de nemzetközi klientúrával bíró tanácsadó cége élén pszichológusként segítsen magánembereket és céges szervezeteket az elégedettebb, boldogabb élet, illetve a hatékonyabb munkavégzés elérésében. Világszemléletének és tevékenységének gerincét a pozitív pszichológia adja, évek óta önkéntes, nonprofit munka keretein belül is igyekszik segíteni az embereket.

2014 óta évente rendezik meg a Budapesti Boldogság Hét nevű programot, mely egy több napon át tartó, komplex eseménysorozat által inspirálja a résztvevőket egy testileg, lelkileg, szellemileg boldogabb élet kialakítására, teljesen ingyen.

A pozitív pszichológia egy viszonylag fiatal kutatási ág, melynek egyik legnagyobb alakja a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály, akinek flowélmény-fogalmáról azok közül is sokan hallottak (itt írtunk róla bővebben), akik egyébként nem érdekelődnek különösebben a pszichológia iránt. Az iskola kérdezésmódjának újszerűsége abban a pofonegyszerű, ám mégis meglehetősen forradalmi csavarban rejlik, hogy nem arra koncentrál, mi betegíti meg a lelket, mi tesz boldogtalanná, hanem azt vizsgálja, mi az, ami akár a legnagyobb kihívások közepette is segít a kiegyensúlyozott személyiség, a harmonikus élet kialakításában és megőrzésében (mint például a már említett flow vagy a Paul Pahil által használt virulás (flourishing) fogalma). Teszi mindezt évtizedek óta tartó, tízezreken végzett, tudományos alaposságú vizsgálatokra alapozva. Semmiképpen nem keverendő össze a szintén népszerű, de tudományos alapot nélkülöző ún. pozitív gondolkodással.

Paullal impozáns környezetben, a Gresham-palota lobbijában beszélgettünk, és az igen hamar egyértelművé vált, hogy ő nem az a fajta guru, aki bort iszik, és vizet prédikál. Paul Pahil önmaga legjobb reklámja, egy irigylésre méltóan higgadt és kiegyensúlyozott ember társaságában töltöttük az interjú másfél óráját, akitől nemes egyszerűséggel azt próbáltuk megtudni, hogyan lehetnénk kívül-belül rendben a 21. század Magyarországán.

Bronson: Muszáj megkérdeznem: Miért pont Magyarországot választotta?

Paul Pahil: Egy önismereti utazás részeként jutottam el Magyarországra. A kétezres évek elején mindenáron választ akartam kapni a kérdésre: Ki vagyok én? Sok inspiráló emberrel találkoztam, és sok országba elutaztam, hogy megtudjam. Mikor 2004-ben megérkeztem Budapestre, kikristályosodott bennem a válasz. Hihetetlen izgalmat, erős késztetést éreztem legbelül, tudtam, hogy a lelkem számára különleges helyre érkeztem.

Az egész utazásom arról szólt, hogy megtapasztaljam önmagam teljességét és a bennem rejlő isteni természetet. Ennek a folyamatnak a része az elfogadás, de rengeteg változás kell annak érdekében, hogy elfogadd új, teljesebb létállapotodat. Én például feladtam az álomházamat, lemondtam egy felelősségteljes és jövedelmező pozícióról, otthagytam minden anyagi javat és kényelmet, amiért addig dolgoztam, amit egészen addig elérendő célnak tartottam.

Mielőtt eljöttem Budapestre, a nővérem kezébe nyomtam a sport BMW-m kulcsát.

Nagyon mély lelki tapasztalás volt mindez: addig mindenem megvolt, most pedig sokkal kevesebb cuccal rendelkeztem, mint azelőtt bármikor.

Ezt az egészet persze sehol nem tanítják, legfeljebb regényekben olvassuk, de a legritkább esetekben csináljuk. Én se tudtam, mi lesz, vajon felemelkedem majd, vagy a mélybe zuhanok. De meg akartam tudni, és nem féltem egyiktől sem.

Bronson: Szóval ez egy spirituális élmény volt?

P. P.: Nem szeretem címkézni az élményeimet, mert az sokszor csak félrevisz. Holisztikus szemlélettel élem az életem.

Bronson: Azt mondják, hogy mi, magyarok panaszkultúrában élünk. Ön is tapasztalja ezt? Hogyan lehetne megszüntetni vagy csökkenteni ezt a gondolkodás- és életmódot?

P. P.: A legtöbb magyar, akivel találkoztam nagyon jól tud hibáztatni, kritizálni, panaszkodni és másokat kijavítani. Ezek a nem viruló emberek viselkedési mintái, függetlenek a nemzetiségtől.

Magyarországon azonban a népesség 90%-a nem viruló állapotában van: szenved otthon, a munkájában, az emberi kapcsolataiban.

Ez az oka annak, hogy erősen negatív érzelmekkel találkozhatunk, a kapcsolatok felbomlanak, és magas a szakítások, válások aránya.

Mindezek annak a látható nyomai, hogy az emberek biokémiai működése nem igazán jó, ahogyan azok a hiedelmek is, amelyek korlátozzák az életüket, és lerombolják a viszonyaikat. A frusztrációk aztán elhomályosítják az emberek saját jövőjükre vonatkozó döntéseit, illetve sokszor addig halogatják a döntést, addig mondogatják, hogy minden oké, amíg nyomás alá kerülnek, ami végül korlátozza a döntési szabadságukat. Mindez azt jelenti, hogy egyre rosszabbul érzik magukat, és az egész egy automatikus és sajnos önmagát erősítő folyamattá válik, ami megakadályozza, hogy visszaszerezz bármiféle személyes felelősséget, és meghunyászkodó viselkedésre késztet. Ez az ördögi kör komolyan behatárolja az érzéseidet, illetve azt, ahogyan a világodat látod.

Ahelyett, hogy kezedbe vennéd a döntést, másokat hibáztatsz: a szüleidet, a főnöködet, a kormányt.

Ez olyan, mint egy szemellenző, hihetetlenül leszűkíti mindazt, amit a világból látsz.

Mondok egy példát. Nemrégiben egy magyar párral dolgoztam, akik 10 éve voltak házasok. A házasságuk igen rossz állapotban volt, nap mint nap kritizálták és korrigálták a másikat, és panaszkodtak egymásra. Mikor eljöttek hozzám, olyanok voltak, mint az idegenek, a válás küszöbén álltak. Miután négy hónapon át alkalmaztak néhány technikát a pozitív pszichológia területéről, házasságuk sokat javult, és mostanra kapcsolatuk megújult. De mindez csak úgy volt lehetséges, hogy nyitottak voltak a változásra, akartak tenni azért, hogy megmentsék a házasságukat. Még a pár kinézete is megváltozott, és jobban is érzik magukat a bőrükben. Elkezdték megtapasztalni egy viruló kapcsolat számos jótékony hatását, amelyeket a legtöbb pár soha nem tapasztal, mert már a szüleik, sőt a nagyszüleik sem éltek meg ilyet. A jóllét tudományának hála, megbízható technikákat nyújthatunk ahhoz, hogy az egyének, illetve a számukra fontos kapcsolatok megújuljanak.

Bronson: Meséljen egy kicsit a Budapesti Boldogság Hétről!

P. P.: Öt évvel ezelőtt felkérést kaptam egy nagy, jólléttel kapcsolatos esemény szervezőitől, hogy tiszteletdíj fejében tartsak előadást. Visszautasítottam a fizetséget, ugyanis feltételek nélkül szerettem volna előadni a magyar emberek számára. Miután megérkeztem az eseményre, rájöttem, hogy a szervezők sokkal inkább érdekeltek az anyagi haszonszerzésben, mint abban, hogy valami értékeset nyújtsanak a fizetőközönségnek. Nagyon csalódott voltam azok nevében is, akik fizettek a programért, ugyanis Magyarország mentális jólléte az egyik legrosszabb Európában, ráadásul sajnálatos módon folyamatosan romlik. Ekkor jöttem rá, hogy létre kell hoznunk egy feltétel nélküliségen, befogadáson és sokszínűségen alapuló eseményt, ez lett a Budapesti Boldogság Hét.

Számos magyar cégnél jártam, hogy támogatást kérjek az eseményhez, de legtöbben azt mondták, alkalmazottaik jólléte nem az ő érdekeltségi körük. Ezt én egyáltalán nem értem, hiszen rengeteg alkalmazott küzd folyamatosan a meddő, szorongásos tépelődés állapotával, ami valósággal kiszívja a termelékenységet a vállalatokból.

A magyar emberek több mint 75%-a számolt be arról, hogy elfárad a munkahét végére, és egyre mélyebbre és mélyebbre kerül lelkileg, ami már a magánélete és a kapcsolatai rovására megy.

Ezek az emberek folyamatosan azt érzik, hogy a tetteikkel nem érnek el semmilyen változást, és az ilyen fajta rögzült gondolkodásmód aztán szabályosan fertőz, futótűzként terjed egy-egy céges szervezetben.

Miután jó pár vezetőt meghallgattam, aki ugyanezeket mondta, úgy döntöttem, szponzorok nélkül, saját zsebből vágok bele.

Csalódás idején tanulhatunk ugyanis a legtöbbet,

és ekkor tapasztalhatjuk meg életünk mélyebb jelentésrétegeit. A Budapesti Boldogság Hét a jóllét viselkedésmódjainak öt alapelvén alapul:

• aktívnak lenni
• társaságban lenni
• valami újat tanulni
• törődni a testeddel
• célokat meghatározni, vagyis jelentést adni az életednek

Bronson: Gondolja, hogy valaha beteljesíti itt a küldetését? Van már terve, mely másik országban fog élni azután?

P. P.: A végső cél egy konszenzus, egy mindenki számára win-win helyzet, a küldetésem az, hogy minél több vezetővel találkozzam, és megpróbáljam gondolkodásukat a pozitív pszichológia szemléletének és eredményeinek irányába elmozdítani. Mindemellett a magyar embereknek komolyabb edukációra és tudatosságra van szükségük, ami rengeteg időt, törődést és elhivatottságot kíván. A küldetésem beteljesítéséhez egy gondolkodásmódbeli váltásra lenne szükség. Például a vezetőknek optimális feltételeket kellene teremtenie ahhoz, hogy komoly kihívások közepette is képesek legyenek a viruló állapotra, ez pedig csak a már említett radikális gondolkodásmód-váltással lehetséges.

A cél, hogy a bizonytalanságot is tanulásra tudjuk használni, hogy rájöjjünk, a kudarc is egy lehetőség.

Meg kell tudnunk, milyen események által válhatunk jobbá, akár gyorsan változó körülmények között is. Mindannyiunk előtt ott van a választás lehetősége: félünk tovább, és folytathatjuk ugyanazt, amit eddig, VAGY a nyitottságot választjuk, és benézünk az események mögé, hogy új jelentést keressünk számukra.

Egy olyan szemléletváltásra van szükség, ami az individualista, egóközpontú rendszerből elvezet egy jótékony, kollektív rendszer felé. A vezetőknek ki kell vinniük a csapataikat abból, ami nem működik, és ami a csapat gyengeségeit adja. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a vezetők sokkal kíváncsibbá válnak, felfedezik a csapataik erősségeit, és egy nagyobb lehetőségeket rejtő jövő felé tekintenek a hibák vizslatása és a folyamatos nyomásgyakorlás helyett.

Budapest a szellemi otthonom, itt adott minden, amire szükségem van.

A jelent élem, a ma az én jövőm.

A küldetésem világos számomra, és amit ma teszek, az határozza meg a jövőmet. Azt teszem, amiben hiszek, és amit szeretek. De szeretek különböző más országokban is dolgozni, mivel ez hozzájárul ahhoz, hogy gyorsabban gyarapodjak szellemileg, és hogy lássam a „nagy egészet”.

Bronson: Világszemléletének középpontjában a virulás (flourishing) fogalma áll. Hogyan tudná leírni ezt az állapotot?

P. P.: A virulás lényegét az emberek és kapcsolatok adják, amelyek termékenyek, kreatívak, rugalmasak, és tele vannak lehetőségekkel. Ha a viruló emberek viszontagságokkal találják szembe magukat, gyorsan visszapattannak róla, és érzelmileg mozgékonyabbak lesznek, mint azelőtt, mielőtt maga a megpróbáltatás bekövetkezett volna. A virulók derűlátóan és energikusan közelítenek az élethez, jellemzőek rájuk az erőteljes pozitív érzelmek, és képesek arra, hogy másokban is pozitív érzelmeket keltsenek, amely által támogató megküzdési stratégiák jönnek létre.

Ezzel szemben a nem virulók nyolcszor nagyobb valószínűséggel tapasztalnak szorongást, illetve pánikrohamokat. Azok, akik 15 és 26 éves kor között megtapasztalják az első komolyabb szorongásos állapotot, nagy, akár 90%-os valószínűséggel számíthatnak rohamokra a későbbiekben. A nem virulók hajlamosak rossz életcélokra fókuszálni, és olyan negatív érzelmekre alapozva hoznak meg döntéseket, mint a szorongás, a félelem és a bűntudat.

A magyar nők például sokkal többször éreznek bűntudatot, mint a férfiak, mert úgy szocializálódtak, hogy másokat tartsanak szem előtt, és ne sértsék meg mások érzelmeit. Ez a bűntudat sokszor eltorzultan negatív testképpel társul, és erősen rögzült gondolkodásmódokat hoz létre, amelyek álcázzák a félelmet, a megfélemlítést vagy a mérgező viszonyok okozta haragot. Ezek az érzelmek a szervezetünket is befolyásolják. Például ha a vérnyomásunk emelkedik, a légzés felgyorsul, változások láthatóak a szemünkön és a testtartásunkban, illetve hanyatlik a memória is.

Ha egy egyéni törekvést siker koronáz, az a siker mindig erősen korlátozott, hiszen nem megosztható.

Kivel is tudnád igazán megünnepelni egy ilyen egyedül elért siker megtapasztalását? Viszont ha te jól vagy, és a többiek is jól vannak, az egy win-win szituáció, amitől a társadalom elkezd jobbá válni. Ez maga a virulás folyamata, amikor is egyre kevesebb ember kezdi megtapasztalni a különböző mentális betegségeket, a depressziót, és kevesebben követnek el öngyilkosságot. A virulásra irányuló törekvés közvetlenül javítja a kreativitást, az egészséget, a teljesítményt, a vásárlói elégedettséget és a támogató kapcsolatokat.

Bronson: Melyek a viruló állapot elérésének legfőbb és leggyakoribb akadályai?

P. P.: Amikor Budapestre jöttem, nagyon sok ember mondta nekem, hogy kudarcot fogok vallani. Teljesen ledöbbentem, egyáltalán hogyan mondhatnak ki emberek ilyesmit. Épphogy elkezdtem az aktív munkát, és máris kudarcra ítéltek. De aztán rájöttem, hogy ezek az emberek túl sok félelmet tapasztalnak meg az életükben. Folyamatosan kivetítették az életükben jelen lévő erős félelmet, és teljességgel hiányában voltak a támogató környezetnek.

A jó hír, hogy kíváncsi voltam, és az ilyen típusú visszajelzések jó bizonyítékként szolgáltak arra vonatkozóan, hogyan érzik magukat ezek az emberek a saját életükben. Az ilyen emberek erősen rögzült gondolkodásmóddal élnek, és a félelem, a szorongás negatív érzelmeit arra használják, hogy erősítsék ezt a gondolkodásmódot. A munkakörnyezetük minden egyes nap ráerősít erre a gondolkodásmódra, így egyre inkább elfáradnak, és folytatják a panaszkodást, a kritizálást és mások hibáztatását a saját hiányosságaik miatt. Ezek tanult viselkedések, és teljesen leszívnak minket, amíg idővel teljesen fáradtnak, gyengének és reménytelennek érezzük magunkat.

Egy újabb példa. Mikor Budapestre jöttem, meglátogattam egy nagyon híres professzort az egyetemen. Ő nagyon nyitott volt, és egy jót beszélgettünk. A találkozó végén azt mondta:

„Paul, Magyarországon nagyon óvatosnak kell lenned.”

Mikor megkérdeztem, mire kell vigyáznom, azt felelte, hogy a magyarok nagyon pesszimisták. Erre megkérdeztem, hogy ő pesszimista-e. „Nem.” – felelte ő, és ezzel eléggé ékes bizonyítékát adta annak, hogyan viszonyul a társadalom a vezetői szerephez. Többször visszatért ez a beszélgetés, amikor is azt tapasztaltam, hogy

a magyarok anélkül mondják pesszimistának a többi magyart, hogy a saját borúlátásuk és szkepticizmusuk mértékét észrevennék.

Később elmentem Budapest legnépszerűbb egyetemeire, és megfigyeltem a tanítás gyakorlatát. Megfigyeltem, mennyire passzív a fiatal generáció, és mennyire idejétmúlt módszereket használnak a tanárok az érdeklődés fenntartására. Ez felismertette velem, hogyan fejlődnek ki ezek a fajta fix gondolkodásmódok, és megértettem, miért tapasztalnak meg az életükben annyi szorongást és félelmet az emberek. Önkéntes munka keretében többször is tartottam előadásokat nagy hallgatói létszám előtt, és hamar észrevettem, mennyire félnek válaszolni a legegyszerűbb kérdésekre is. Negyven perc elteltével, rengeteg bátorítás után végre elkezdtek reagálni, majd nyíltan elmondták, hogy a tanáraik nem tesznek fel nekik kérdéseket, és lényegében robotként kezelik őket.

A rögzült gondolkodásmóddal rendelkező emberek hajlamosak megjósolható módon viselkedni: mivel híján vannak a valódi önbizalomnak, a komfortzónájukon belüli cselekvéseket keresik, és folyamatosan biztonsági játékot játszanak. Nem vállalnak kockázatot, hajszolják a tökéletességet, és alacsony önbecsülésük következtében igyekeznek elkerülni a hibázást, illetve az elutasítást.

Bronson: Mit gondol a digitális világról, közösségi médiáról, a mobil applikciókról stb.? Úgy tűnik, ezek is sokszor akadályt jelentenek, és hátráltatnak. Hogyan használhatnánk őket megfelelően a bennünk rejlő lehetőségek kiteljesítésében?

P. P.: A digitális világnak egyszerre vannak jótékony hatásai és hátrányai. Számomra megadja a gyors kommunikáció lehetőségét sok különböző országban lévő emberrel, ezáltal értékelni tudom a sokszínűséget és a gazdagságot. Mindemellett számos lehetőséget ad arra is, hogy erősebb közösségeket hozzunk létre. Hogy mennyire hatékony egy digitális eszköz, az a szándéktól és a kitűzött céloktól függ. Sokan például a közösségi médiát ismerkedésre, randizásra használják. Ez abból a szempontból előnyös lehet, hogy gyorsan tudnak kapcsolatokat kiépíteni, így kevésbé érzik magukat elszigetelve, magányosan. Ugyanakkor viszont azt is jelenti, hogy a szociális képességeiket nem hasznosítják teljes mértékben. Nap mint nap látom az embereket, akik bele vannak ragadva a telefonjaikba, és úgy tűnik,

olyan világban élünk, ahol az emberek elfelejtették, hogyan kapcsolódjanak egymáshoz a szívükkel és a lelkükkel.

Ezért van az, hogy a házasságok és a párkapcsolatok elromlanak, és az embereknek az egész lényüket újra össze kell kapcsolni. Ha viszont egyszer igazán kapcsolódunk, lesz valami, amivel újra életet lehelhetünk a környezetünkbe is. Ez olyasmi, amit gyakorolni kell, és erre nem jelent megoldást a közösségi média. Az nem fogja megoldani az állandó szorongásos tépelődés problémáját sem, ami Magyarországon igen nagy mértékben jelen van.

Bronson: Divat és életmód magazin lévén itt, a beautyFY-nál érthetően sokat foglalkozunk a külsővel. Mit gondol a külső megjelenésről általában? Hogyan határozná meg a szépség fogalmát?

P. P.: A kinézetem olyan, mint a pszichológia, amit művelek: folyamatosan fejlődik. Amikor gimnazista voltam, a kék iskolai egyenruhát zöldre cseréltem, még a táskám is zöld volt. Mikor Londonban dolgoztam, a kollégáim többsége olyan klasszikus színeket viselt, mint a fehér, a fekete és a kék, de én ehelyett Thomas Pink ingeket kezdtem hordani, mert ezek stílusa, szabása és színvilága jó érzésekkel töltött el. Mikor Londonban éltem, sokkal inkább nagy világmárkákat hordtam, Budapesten sokkal lazábban kezdtem öltözni. Az utóbbi 15 évben legszívesebben olyan színeket hordok, amelyek illenek a lelkivilágomhoz: narancsot, barnát, zöldet. Szeretek a lelkemben uralkodó összhang alapján öltözködni.

A szépség szerintem három dolog kombinációja: a genetikánk, a környezetünk, és az, hogy mit csinálunk, mivé szeretnénk válni. Pont mint a boldogság!

Ha jól érezzük magunkat belül, akkor kívül is, és akkor lehetőségünk lesz, hogy új dolgokat hozzunk létre, új dolgokat élvezzünk a jövőben. Szerencsére én nem azért öltözködöm, hogy jó benyomást keltsek másokban. Ha azért öltözködünk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, a gondolkodásmódunk egyre merevebb lesz. Az én fő motivációm hogy lazának és harmonikusnak érezzem magam, és ez egyben az életem esszenciája is.

Bronson: Hogyan kommunikál a megjelenésén keresztül? Konvenciókat követ, vagy megvan a saját personal uniformja? Van néhány gyakorlati tanácsa?

P. P.: Mielőtt a külsőmmel foglalkoznék, a belsőmmel, az izmaimmal kell törődnöm, hogy megfelelően érezzem a testhelyzetet és a mozdulatokat. A testnek követni kell a lelket, és a lélek követi a testet. Ahogyan a táncban is, szinkronban kell lenniük, és ez hozza létre a spontán reakciókat. Szeretek lassan beszélni és mozogni, ezáltal aktiválni és élesíteni tudom az izmaimban és ízületeimben rejlő érzékszerveket – ez erőteljes pozitív érzelmeket kelt bennem, és segít új megoldásokat találnom. Lehetőséget ad arra, hogy a világmindenségből inspirációt merítsek, bárhol is vagyok. Már több mint 30 éve használom a harát, ami a test energiaközpontja (Paul brit karatebajnok volt, a budóban általánosan ismert ez a fogalom. – a szerk.). A szó jelentése energiatenger, és pontosan ilyen érzés, amikor sikerül aktiválni. Ez a köldök körül lévő, kb. labdányi méretű terület spirituális, szellemi középpont is egyben. Szeretek úgy kommunikálni, hogy közben a harát használom, mert végtelen erőt ad, ahányszor csak hozzáférek. Úgy érzem, mintha repülnék, sok és nagyon intenzív érzést kelt bennem.

Amikor felöltözöm, számos tényezőt figyelembe veszek: a testalkatomat, a sziluettemet, illetve a személyiségemet és a jellembeli erősségeimet.

A jó hír az, hogy mindannyiunk jellemének vannak erősségei, amelyekre támaszkodhatunk, és ezáltal szépnek érezhetjük magunkat.

Engem erőteljesen vezérelnek az érzékeim, leginkább az érzelmeimre és az intuíciómra hagyatkozom, ha ruhát vásárolok, legtöbbször pár perc alatt választok, néha még gyorsabban. Igyekszem holisztikusan, mindig a nagy egészet figyelembe véve kommunikálni, és tudatosan megélni létezésem minden egyes részét.

Az interjú eredetije 2018-ban készült, de tanulságai örökérvényűek.