Kétféle ember van a Földön: az egyik szeret csevegni a fodrászszékben, a másik nem. Személy szerint én rettenetesen kínosan tudom magam érezni, ha a szakember annak ellenére erőlteti a beszélgetést, hogy egyértelmű jeleket adok arról, egy porcikám se kívánja azt. Persze nem a már-már családi barátnak számító fodrászomra gondolok, aki hét éves koromban először vágta le a hajam derékig érő, méz-szőke hercegnősből – Anyu ötlete nyomán – egy szolid gombára, hanem azokra a hajszobrászokra, akikhez csak szükségmegoldásként ugrik be a magamfajta egy hirtelen rendbeszedésre. Ilyenkor nagyon sokan pusztán egy csendben eltöltött fél órára vágynak, mégis megesik, hogy ennél többet kapnak, például egy rém kellemetlen bájcsevej formájában.
Valahogy így.
A túlzottan szószátyár fodrász problémája olyannyira általános, hogy
Nagy-Britanniában egy fodrászat külön szolgáltatást vezetett be azok számára, akik a szépségszalonban töltött időt nem csevegéssel, hanem csendes relaxálással szeretnék tölteni.
A szolgáltatás neve a beszédes „Quiet Chair” („csendes szék”). Lényege, hogy az ide leülő vendék tapintatosan, de egyértelműen fejezheti ki azon szándékát, hogy nem kíván eszmét cserélni semmilyen témáról, pláne nem a napi problémáiról, bokros teendőiről, az esti focimeccsről és a gyerek rossz jegyeiről. Mindez természetesen opcionális, vagyis a székbe ülve sem a Buckingham-palota királyi gárdistája fogja megnyírni, aki akkor sem szólal meg, ha Mr. Bean fésüli a bajuszát a fésűcskéjével. Szabad szövegelni, de nem muszáj. Ezzel a Bauhaus okosan megkönnyíti azoknak a dolgát, akiket feszélyez a túlzott közvetlenség egy ilyen helyzetben. Ha valamikor hozzánk is elér ez szokás, egy emberük már van.