Bevallom, hogy én szeretem Rejtő Jenőt, ellenére annak, hogy az akadémikusok iránymutatása szerint nem része a magyar irodalom azon kánonjának, amit kötelező mondjuk középiskolában oktatni. Rejtő pedig igazi Paganinije volt a magyar nyelv instrumentumának, úgy használva ki annak játékosságát, hogy egy-egy mondata többet ér, mint némely komplett mai sajtótermék.
És minden híreszteléssel ellentétben nem csinált olyat sem, hogy a hírnevét kihasználva a kávéházakban a készülő regényei egy-egy sorával fizetett az espressoért. Ellenkezőleg: Rejtő rettentően alapos és akkurátus volt, borzasztóan háklis minden egyes leírt sorára, amelyekért ha kellett, szenvedélyes csatákat vívott a szerkesztővel. A kéziratainak egész oldalait is kihúzta, ha utólag az adott szakaszt gyengének ítélte meg a saját magával szemben támasztott minőségi elvárásokhoz képest – így írhatott olyan virtuóz mondatokat, amiket olvasva az ember hátán feláll a szőr.
Az viszont kétségtelen, hogy ponyvában utazott elsősorban, ami ritkán emeli az embert a világirodalom klasszikus influenszerei közé.
Ettől persze még okos volt, és az írásaiban elejtett roppant bölcsességeket is a rá jellemző, mesteri megfogalmazásban tálalta. A minap a Néma revolverek városát olvasva bukkantam pár sorra, ami parádésan mutatja be nő és férfi viszonyát egy feleség szemszögéből. A kontextus szerint két nő arról diskurál, miért hagyják el őket a férjeik vajon, és vándorolnak ki külföldre inkább. Az egyikük rövid monológja sok kérdésre választ ad:
„A mi kapcsolatunk a férfiakhoz, drágám, azon két ténykedésben merül ki, hogy jogosan elítéljük őket és indokolatlanul megbocsátunk nekik. És ők tisztában vannak azzal, hogy mindig igazunk van, tudják, hogy felettük állunk rendességünkkel, erkölcsünkkel és abban, hogy
egyedül a világon mi ismerjük igazán hibáikat és pózaikat, tehát kellemetlenek leszünk rájuk nézve, mert szeretnék, ha hibáik ellenére, kerülőúton illetéktelen tiszteletet vívnának ki maguknak, és ez a törekvésük nálunk nevetségesen esélytelen.
Ezért kivándorolnak. Beígérik, hogy kivisznek bennünket, és mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem visznek ki bennünket, mert előlünk menekültek el. Örökké gyerekek maradnak, és mi örökké anyák, ezért ők mindig a rendet rombolják, mi örökké építjük. Ők kegyetlenek lehetnek, és mi megbocsáthatunk. Nekik ez, nekünk amaz elengedhetetlenül fontos. És így most, negyven évünkkel, amely okmányainkon tévesen negyvenkettő, itt ülünk éjszaka a kórházban egy padon, és ha megkérdeznének bennünket, hogy akarjuk-e az egészet elölről kezdeni, azt felelnénk rá, „isten őrizz”, de biztos, hogy elkezdenénk elölről mindent. Mert mindig azt mondjuk, hogy „isten őrizz”, és azért mindig elkezdtük megint elölről.”