Bár az identitás hatalmas és fontos kérdéskör, ritkán csöppenhetünk a témán nyammogó beszélgetésbe, és még ritkábban olvashatunk róla, legalábbis színvonalasakat.

Ugyan nem a legtekintélyesebb forrás, de a célnak első körben a Wikipédia szócikke is tökéletesen megfelel: “Az identitás énazonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a teljes én érzésével társul. A személyiségfejlődés eredménye, a szocializáció eredménye, az emberi kölcsönhatások során jön létre.”

Szógatyába rázva az identitás az a szerep, amivel azonosulni tudsz, és amivé válni szeretnél. Vagy épp az (és erre kevesebbet gondolunk), amit az ismerőseid gondolnak rólad, esetleg az, amilyen személyiségsémát húznak rád ismeretlenek.

Ahhoz, hogy az önazonosság fontosságát valamilyen bennünk erősebben élő élményhez tudjuk kötni, először a sztereotipizálásról és annak a közösségi dinamikában betöltött szerepéről kell beszélni. A görög eredetű sztereotípia fogalmát, mely a szilárdat jelentő stereós és a formát, sablont jelentő týpos összetételéből született, és Walter Lippmann vezette be a 1922-ben, mikor a Public Opinion című könyvében az ember tudatában őrzött világkép megnevezéseként használta.

Sztereotipizálás, a közösségi szűrő

Az agyunk a folyamatosan érkező információkat különböző módokon dolgozza fel, és teszi lehetővé az emlékezetnek az adatok felidézését. A sémás feldolgozás folyamán nem rögzíti egy új esemény minden részletét, hanem a meglévő sémák egyikével összehasonlítja, így tud gyors lenni a feldolgozás. A folyamat automatikus, általában tudatában se vagyunk ennek a konstruálási folyamatnak.

Vagyis ha például találkozunk valakivel, vagy meglátunk valakit, az agyunk megfelelő mennyiségű információ nélkül lép akcióba, viszont gyakran mellé is lőhet. Ám ha netán a ránk aggatott címkék a tudomásunkra jutnak, kifakadunk, hogy ez mennyire unfair. De bármennyire is fáj, a duzzogás nem segít, jobb, ha elfogadjuk a tényt, hogy ezt a funkciót gyárilag mindannyian megkapjuk. Még azok is, akik foggal-körömmel harcolnak a sztereotipizálás ellen.   

Pár jellemző példa:

• A férfiak erőszakosabbak a nőknél.
• A japánok visszahúzódóak, okosak és afféle passzív okostojások.
• Az amerikaiak tahók, kövérek, arrogánsak és kulturálatlanok.
• Az angolok kulturáltak, bírják a gyűrődést, de ők is arrogánsak.
• A németek precízek, katonásak.
• A magyarok szeretnek áskálódni, akár egymás ellen is.
• A franciák finnyásak, elegánsak és sznobok.
• A latinos népek érzelmesek, és csak az élvezetek hajkurászásán jár az eszük.

Ezek a sztereotípiák erős általánosítások, melyek arra jók, hogy egy csomó embert hamar és előre csomagoltan pakolhassunk be respektív dobozaikba. De a gyors adatfeldolgozás mellett

a sztereotipizálásnak más fontos szerepe is van: agyunk folyamatosan azon dolgozik, hogy a veszélyes és meddő helyzetektől távol tartson, és ezek helyett a számunkra hasznos szituációk felé tereljen.

Hogyan érint mindez

Valószínűleg sokkal komolyabban, mint gondolnád. Egy, még 1996-ban a Journal and Social Psychologyban megjelentetett cikkben összefoglalt kutatásból kiderült: a csoportra vetített legdominánsabb sztereotípiasablonokat a kontrollcsoportokban lévő résztvevők bizony felvették.

Akiknek csoportját eleve durvának tüntették fel, azok ténylegesen durvábban reagáltak a kutató kérdéseire, az öregként kezelt csoport alanyai pedig öregesebben-lassabban hagyták el az épületet – tehát az, ahogy mások látnak, hatással van a viselkedésedre.

Ugyanezen lap egy későbbi cikke arra világított rá, hogy a vélt státusz és verseny hogyan befolyásolja azt, mennyire látnak valakit mások kompetensnek vagy barátságosnak – a magas státuszú embereket irigylésre méltóan rátermettnek, de hidegnek, barátságtalannak tartja a közvélemény. Míg az alacsonyabb státuszúakat, szolgalelkűnek, kicsit szánalmasnak, de legalább barátságosnak tekintik.

Az identitás kiút a negatív sztereotípiák hatása alól

Az Indiana Egyetem kutatói szerint szabadulhatunk a ránk aggatott címkék alól, ledobhatjuk magunkról az előítéletek nehéz láncait. Ehhez olyan identitást kell választanunk, mellyel nemcsak, hogy azonosulni tudunk, de ami pozitív sztereotipizálással is jár. A 2010-ben a Personality and Social Psychology Bulletinben anyagban épp azt taglalják, hogyan kerülhetjük el a skatulyázás negatív hatásait – röviden a válasz: ötvözzünk többféle közösségi identitást.

A nap végén tehát minden arról szól, hogy mennyire tudsz azonosulni a saját magad által választott világnézettel, és ezt hogyan tudod közvetíteni a világ felé.

Ebben a játékban pedig a domináns egyéniségek állnak nyerésre, azok, akik erősen hisznek a saját világnézetükben, melyben ők írják a szabályokat.

A fenti kutatásból az is kiderült, hogy a gyöngébb önbizalom pont azt az identitásváltási képességet ássa alá, amivel leküzdhetjük a negatív sztereotípiákat. Idővel elég stílusjegyet vehetsz fel ahhoz, hogy az emberek a választott önazonosságod alapján kezeljenek. Ennek afféle mesterhármasa az identitás erőssége, azok kombinációja, illetve a kisugárzás.

Az identitás erőssége egyszerűen azt mutatja, mennyire tetted magadévá a szerepet. Egy híres színész vagy zenész, aki mögött hosszú, produktív karrier áll, a művészidentitás skáláján erősebb pozíciót tölt be, mint a random ürge, aki csak most kezdett gitárt pengetni.

Minél több identitást kombinálsz, annál nehezebb lesz bedobozolni téged.

De azért egy erős kép dominálni fogja a többit. Például ha sikeres vállalkozó vagy, annak ellenére, hogy emellett egy bandában is zenélsz, és a játszol a hobbikosárcsapatban, mely most nyerte meg a bajnokságot, az emberek többsége valószínűleg akkor is a vállalkozó címkét fogja rád aggatni. Egyszerűen azért, mert az a legerősebb identitásod.

A kisugárzás a fentiekből adódik, de túl is nyúlik rajtuk. Ide tartozik például, hogy milyen simán kezeled a közösségi szituációkat, van-e éle a személyiségednek, mennyire vagy barátságos, mennyi leszarom-tablettát eszel naponta, mennyire vagy rendes vagy bad boy vagy szimplán egy p.cs.