Jópár éve azt hallgatjuk, hogy lassan meg kell barátkoznunk a fenntartható alternatívát nyújtó rovarfehérjével, mert a nem is túl távoli jövőben mindenképpen szükséges lesz visszább vennünk a megszokott, ipari méretekben előállított állati fehérjeforrásokból.

A Scientific Reports folyóiratban megjelent friss tanulmány szerzői az Ázsiában jelenleg is szép számmal üzemelő kígyófarmokban látják a fenntartható fehérje-előállítás jövőjét. Thaiföldön és Vietnamban ugyanis ipari mennyiségben tenyésztik a kockás pitont, illetve a burmai pitonként is közismert szalagos tigrispitont.

A tanulmányt jegyző ausztrál és brit kutatók arra mutatnak rá, hogy a kígyóhús előállítása lényegesen kevésbé terheli a környezetet, mint bármely más állati fehérjeforrásé, ráadásul

kifejezetten zsírszegény, és van annyira ízletes, sőt hasonló ízű, mint a baromfihús.

A fönti megállapítás mögötti matek abban rejlik, hogy az ázsiai pitonfarmokon ezek az óriáskígyók átlagosan napi 46 grammot gyarapodnak, miközben minden egyes gramm testtömeg-növekedéshez mindössze 4,1 grammnyi táplálékot fogyasztanak.

A tanulmány nemcsak arra világít rá, hogy ez az érték bármely más haszonállat esetében magasabb, hanem arra is, hogy a kígyóhús előállítása jóval kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint akár a baromfitenyésztés.

Ugyanakkor a pitonok meglehetősen igénytelenek és szívósak is: vízigényük rendkívül alacsony, és akár 120 napig is elvannak kajálás nélkül, miközben alig veszítenek testtömegükből. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az óriáskígyókat pont a mezőgazdasági élelmiszertermelés kártevőivel, elsősorban rágcsálókkal etetik – ez aztán a frappáns win-win (mármint nekünk, embereknek).

A kutatók persze elsősorban az élelmezési válság által leginkább veszélyeztetett régiók – már jelenleg is problémás – fehérjeellátására gondoltak, de az éghajlatváltozás okozta erőforrás-csökkenés miatt és az üvegházhatás mérséklése érdekében egyáltalán nem tartják elvetendőnek a kígyóhúsra való globális mértékű átállást sem.