Ha valahol felüti a fejét a bűn, akkor a bűnökre és bűntettekre szakosodott helyeken, azaz a templomban és a rendőrségen foglalkozni kell vele. Ez kézenfekvő; de hogy jut el valaki oda, hogy egy filmet annak alapján ítél meg, hogy „megfelelően” ítél-e a bűnösök felett? Válasz Mészáros Julinak, a 444 szerzőjének a Volt egyszer egy Amerika című filmről írt cikkére.

A 444 szerzője, miután rávette magát, hogy megtekintse a Volt egyszer egy Amerika című, 1984-ben készült játékfilmet, arra a következtetésre jutott, hogy a film „sok esetben egysíkú és buta, …nemi erőszakot romanticizáló műalkotás”. Mészáros Juli egyben fel is hívja az olvasót arra, hogy vitatkozzon vele.

Persze amennyiben érveken alapuló vitát lehetne kezdeni az említett cikk kapcsán, annak másodpercek alatt vége is lenne, ugyanis Mészáros kategóriahibát követ el azzal, hogy egy művészeti alkotást erkölcsi mércével vizsgál, nem pedig esztétikaival. Előbbit a tanmesék kapcsán bármikor megtehetjük: irány a Disney Channel. De a játékfilm célja nem a tanítás.

Ezt az elég kézenfekvő hibát a szerző észre sem veszi, elemez, majd az ítélete ismét esztétikai kategóriába kerül: azaz a Volt egyszer egy Amerika egy „egysíkú és buta” film, amiben a férfiak bármit megtehetnek a nőkkel következmények nélkül. Valójában, ha moralizálni akar, akkor az ítéletnek is morálisnak kéne lennie. Mészárosnak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy Sergio Leone nőgyűlölő rossz ember.

Ehhez az a fajta bátorság kellett volna, ami egyébként jellemzően nem hiányzik azokból, akik kalapáccsal a kezükben mindennek odavágnak, ami akár távolról is szögnek tűnik.

A cikk szerzője szerint ez a „filmtörténet egyik leghosszabb és legpusztítóbb nemi erőszakot bemutató jelenete”. Ebből azért elég világos, hogy a szerző maga nem látott túl sok filmet. Abban elég sokan egyetértenének, hogy a filmtörténet legdurvább nemierőszak-jelenete Gaspar Noé Visszafordíthatatlan (Irrerversible) című filmjében található, de például Lars von Triernek sem kell a szomszédba mennie ilyenfajta borzalmakért.

A jó film egy érzékeny újságíró szerint

Mészáros kritikája a Volt egyszer egy Amerikáról összefoglalva annyi: neki nem tetszik, hogy főszereplő (szerinte) szimpatikusnak lett beállítva, holott nemi erőszakot követett el. Az említett jelenetben a főszereplő, Noodles megerőszakolja a nőt, akivel gyerekkorában szeretett volna közelebbi kapcsolatot ápolni.

Ezek után a rendező meg merészelte tenni, hogy nem a nő elszenvedett traumáját tematizálta (sőt, mintha még bagatellizálta is volna ezt), hanem a főszereplő szemszögéből kapjuk meg ezt a történetet, amiben a nemi erőszaknak valóban nincs akkora jelentősége.

Ez persze teljesen érthetetlen, valami nagyon félrement: így készülnek, ugye, a rossz filmek.

Tudniillik nem arról szólnak, amiről szólniuk kellene. Leone-nak bizonyára nem Noodles karakteréről kellett volna filmet készíteni, hanem Deborah-ról, de az lett volna a minimum, ha legalább feldolgozta volna valahogy az erőszakjelenetet a nő szemszögéből is.

Igaz, akkor a négyórás film nyolcórás lenne, de nehogymár egy film a valóságnak csak egy részletét próbálja meg megragadni. Az összes szereplő nézőpontját tessék bemutatni, különben érzéketlen, szar alkotások készülnek. Szólni kéne a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatóinak, hogy a kurrikulumba vegyék már fel az összes szereplő összes szempontja nevű tárgyat, mert a filmművészet célja a valóság teljességének megragadása.

Így a Ponyvaregényből lehetne csinálni egy negyvennapos filmet, de legalább a megölt áldozatok és családjaik traumatörténete sem maradna ki a teljességből. Fotókból is jó lenne, ha csak 360-as panorámakép készülne, mert lemaradunk a valóságról, ami pedig – mint megtanulhattuk – erkölcsi vétség.

Kérlelhetetlen háborgás egy 40 éves történeten

Ide lehetne még írni olyan érveket, hogy butaság számonkérni elmúlt korok erkölcsi mércéjét a jelenben. Leírni is fárasztó már 2024-ben, hogy ilyen erővel a világirodalom nagyja erkölcsileg nulla, és a moralitást esztétikával keverő mérce szerint összességében egysíkú és buta ponyva.

Bár jelentősége itt nem sok van, hiszen nem filmkritika készült a 444-nél, de Leone filmjében a nézőre volt bízva, hogy mit gondol egy emberi kapcsolatról, aminek része volt a nemi erőszak. Noodles esetében azon kívül, hogy túléli az időt, semmi nem mutat arra, hogy rendező azt gondolná, főszerelője egy jó ember.

Az a szükséglet, hogy egy film szereplőjéről könnyen eldönthető legyen, a jók vagy a rosszak közé tartozik-e, végtelenül infantilis; egy felnőtt embernek el kéne tudnia viselni némi erkölcsi feszültséget.

Sőt, talán ki lehet jelenteni azt is, hogy az irodalomban és a filmművészetben az úgynevezett karakterfejlődés úgy valósulhat meg, ha a főhős valami rosszat tesz, majd megváltozik, illetve fordítva: az is lehetséges fejlődés, bár erkölcsi szempontból negatív irányú, ha egy jó ember valami miatt kisiklik és rossz dolgokat tesz.

Sokkal érdekesebb elgondolkozni az emberi természet képlékenységén, illetve az erkölcsi mércék időben és térben relatív mivoltán, mint várni a megerősítést, hogy a rosszak mindig megkapják méltó büntetésüket. A Volt egyszer egy Amerika nem nőitrauma-film, ezért nem a nők a leckéjét mondta fel, és ezt nem is lehet számonkérni rajta. Aki női traumákról szeretne filmet látni, annyit talál a streaming-szolgáltatók kínálatában, hogy nyugdíjas koráig elfoglalhatja magát velük.