Azt hiszed, emlékszel rá, mit állt ki Becks 1998 után? Biztos, hogy rosszul gondolod.

Még a focit nem igazán szorosan követőknek is tudnék több olyan dolgot mondani, ami miatt érdemes megnézni a David Beckhamről készült négyrészes Netflix-dokumentumfilmet. Egy stílusérzékeny férfi szemével például remek fejlődéstörténet: 1997-ben, a PFA-gálán még úgy állt Beckhamen a szmoking, mint tehénen a gatya, innen jutott – ne tagadjuk el: kezdetben valószínűleg a felesége segítségével – oda, hogy egész generációkat inspirál a szettjeivel.

A gardróbjában tartott rend pedig szobrászért kiált.

Aztán bárki számára élvezhető a történet azon aspektusa, hogy hogyan lehet egy fiatal srácot, akire hirtelen rászakad a hírnév és a gazdagság, a normális emberek közösségében tartani. „Szerintem nem változtam meg” – mondja erről a főszereplő. Vágás: „Nyilvánvalóan megváltozott” – véli egykori edzője, Sir Alex Ferguson. És el is mondja, miben és mennyire.

Továbbá jól rámutat a sorozat arra, hogy bár egy közmegegyezés alapján a 18. születésnaptól számítjuk a felnőttkort, valójában semmi okunk erre. Arról a két emberről, akik az alábbi videón, 25, illetve 26 évesen, meglehetősen bugyutának tűnnek – bár elég jól kezelik a bántó poénokat –, kiderül, hogy alapvetően értelmesek és józan gondolkodásúak. (A jelenet amúgy elképesztően vicces, az Ali G figura tán legjobb produkciója.)

A legérdekesebb azonban a felismerés: a profi sportolók többségének olyan kudarckezelő és nyomástűrő képessége kell legyen, ami legalább annyira megkülönbözteti őket az átlagemberektől, mint a fizikai kvalitásaik.

1998-ban már volt internet, de még nem ott éltük az életünket, nem ömlött ránk a világ minden rezdüléséről végtelen információ, ezért aztán itthon fogalmunk sem lehetett – a futballszeretőknek sem –, hogy egész pontosan min ment keresztül David Beckham.

Hogy is volt az?

Az 1998-as franciaországi világbajnokság Argentína elleni nyolcaddöntőjén egy játékon kívüli, meggondolatlan odarúgásért kiállították, az eredmény maradt 2-2, és Anglia tizenegyesekkel kiesett – ezt tudtuk. Még azt is, hogy odahaza őt hibáztatták, csúnyákat írtak róla a lapok. A visszaemlékezésekből azonban az a kép rajzolódik ki, hogy ami valójában történt, az az akkori angol társadalmi és sajtóviszonyok örök szégyene.

A Daily Mirror elhíresült szalagcíme, miszerint

a legenyhébb reakció volt a 23 éves suhanc könnyelműségére. Valamelyik londoni kocsma elé felakasztottak egy róla mintázott bábut, lehetett köpködni. Egy túlfejlett humorérzékű lelkész azt írta ki a temploma faliújságjára: “Isten még David Beckhamnek is megbocsát”. De a drukkerek nem – halálos fenyegetéseket kapott, már a reptéren testőröknek kellett védeni.

Mindez annál is obszcénabb volt, mert teljesen nyilvánvaló módon nem egyszerűen a kiesés bűnbakjának szólt. Az aranyifjú virtuális lincselésében azért vett részt akkora kéjjel a söpredék, mert jólesett a porba rángatni a fickót, aki nem elég, hogy jóképű, tehetséges és gazdag, de a tetejébe leakasztott magának egy gyönyörű, híres és szintén gazdag nőt.

Az új szezonban a Manchester United összes bajnokiján minden elképzelést felülmúló gyűlölet áradt felé az ellenfelek szurkolóitól. Kifütyülték, szidalmazták, a családját gyalázták, ünnepelték a hibáit. Ferguson védte, amennyire tudta, a társak támogatták, a manchesteri közönség együttérzőleg énekelte, hogy “There’s only one David Beckham”, de így is megesett, hogy egy meccs után órákig bolyongott anélkül, hogy tudta volna, mi csinál.

És amint Rio Ferdinand egy ponton találóan rámutat: akkoriban még nem lógtak a focistákon a sportpszichológusok, nem volt a maival összevethető közbeszéd a mentális problémákról – ha valaki maga alatt volt, lényegében senkit sem érdekelt, hogy van lelkileg. Mégis, a hónapokig zajló nyílt abúzusra sohasem reagált, nem szólt vissza egyetlen tahónak sem, végig ellenállt a kísértésnek, hogy egy Eric Cantona-osztályú testrúgással vegyen elégtételt. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ebben lehetett némi szerepe gyerekkori kiképzésének:

az első epizódból feketén-fehéren kiderül, hogy az apja épp az a közmondásos seggfej sportszülő,

aki mindig talál hibát a fia játékában, de megdicsérni sose jut ideje. És nyilván azóta is meg van győződve arról, hogy pont ez kellett a nagy karrierhez.

Amilyen szemléletes a pokoljárás bemutatása, olyan jó eljutni a katarzisig. A fekete bárány előbb visszaszerzi az önbizalmát, újra jönnek a gólok és gólpasszok, a beadásából szerzett góllal a MU megnyeri a Bayern elleni Bajnokok Ligája-döntőt.

Végül a válogatottban is mindent jóvátesz – az utolsó selejtező 93. percében, az Old Traffordon, csapatkapitányként betekeri a szabadrúgást, amivel Anglia kijut a 2002-es vb-re. És élteti a közönség, azok az arcok is, akik korábban lelkifurdalás nélkül kicsinálták volna (minimum) érzelmileg, ha tudják.

De nem tudták. Nehéz megmondani, miért nem, mert tényleg az az ember benyomása, hogy amit Beckham kapott, azt nehéz lehetett egyáltalán ép ésszel kibírni – nemhogy felállni belőle. Ha csak ez sikerült volna neki egész életében, már az is nagy sztori lenne.