Szuverénnek lenni remek érzés, de néha muszáj elfogadni a segítséget.

Hogy a függetlenségnek van értéke, pláne egy férfi számára, aligha magyarázandó. Annál érdekesebb, hogy mint a legtöbb dolgot, ezt is túlzásba lehet vinni: szorongást okozhat és megnehezítheti az egészséges kapcsolatok fenntartását, ha valaki képtelen elfogadni mások segítségét.

Külön szó is van erre a viselkedésre: hiperfüggetlenség. Egyesek persze újabban toxikus függetlenségnek nevezik, mert ha valami rossz, azt kötelező megpróbálni ezzel a modoros kifejezéssel felcímkézni, de maradjunk inkább az eredetinél, sokkal érthetőbb.

Hogy lehet detektálni?

Az, hogy valakinek a magatartása túlmegy az egészséges függetlenségen, nem könnyen észlelhető, még másnál sem, saját magunk esetében meg végképp nehéz lehet. De árulkodó jel, ha akkor sem kér segítséget a munkahelyén, ha teljesen elveszettnek érzi magát, főnökként nehezen delegál feladatokat, vagy a magánéletben akár az is, ha sohasem engedi, hogy meghívják valamire.

„Az önállóság szélsőséges formája, amikor elszigeteled magad a támogató emberektől és elutasítod a segítséget, még akkor is, ha nagy szükség lenne rá”

– így foglalja össze a Huffington Post témába vágó cikkében megszólaló egyik terapeuta.

A szakemberek szerint hiperfüggetlenség gyakran traumás élményekből ered, például abból, ha gyerekkorában az ember nem tudott megbízni azokban, akik a gondját viselték. Gyakran jelentkezik olyanoknál, akiknek sokat kellett törődniük a kisebb testvéreikkel. Gyerekként hasznos élettapasztalat, ha mindent egyedül kell kitalálni, de később ezek a minták előjönnek a barátságokban munka- és párkapcsolatokban.

Az elárultatás megtapasztalása szintén vezethet hiperfüggetlenséghez – különösen, ha többször is átélte valaki. Ha azok az emberek, akikben megbíztál, megbízhatatlannak bizonyultak, az ahhoz vezethet, hogy soha többé nem akarsz megbízni senkiben. Holott társas lényekként az a normális, hogy támaszkodunk egymásra.

Milyen hátrányokkal jár?

Az élet igazán nyomasztóvá válhat, ha sohasem kérünk segítséget. Mivel a problémák megoldásának terhét nem osztjuk meg, az állandó nyomás miatt előbb-utóbb stresszesnek és/vagy kiégettnek érezzük magunkat, és erre rakódik még a magány érzése, ami akkor is rossz, ha mi magunk idézzük elő.

A legnehezebb terep a párkapcsolat. Ott ugyanis az volna a cél, hogy egy csapatban játsszanak a szereplők, a hiperfüggetlenség pedig nagyon megnehezíti ezt, mert úgy tűnik, az illetőnek nincs szüksége a másikra.

Az ilyen emberek hajlamosak kerülni a kötődést, nem hisznek benne, hogy szükségük van az érzelmi intimitásra.

Aki felismeri magán a hiperfüggetlenség jeleit és szeretne változtatni, annak a pszichológusok azt ajánlják, hogy először tudatosítsa magában: van oka annak, hogy ez kialakult nála, és a múltban bizonyára hasznára is vált bizonyos szempontból. Tehát nem egyértelműen defektus – valaha, az akkori körülmények között, értékes képesség lehetett.

Ezután gondolja át, hogy a jelenben az élete mely területein jönne jól, ha nem ragaszkodna annyira a függetlenséghez, és ha ez megvan, kezdjen apró lépéseket tenni.

„Határozza meg, hogy ki az, akivel biztonságban érzi magát, és próbálja ki, milyen érzés egy kicsit megnyílni felé.”

Hasznos lehet, ha igyekszünk belátni, hogy az emberek túlnyomó többsége szívesen tesz jót azokkal, akiket szeret, sőt kimondottan hálás azért, ha erre kérik.

Segíteni ugyanis jó érzés,

ráadásul az egészséges kapcsolatok melegágya.