A legtöbben elkövetik ezt a blamát, ami hosszú távú problémákkal járhat.

A 48 éves agykutató-youtuber-podcaster Andrew Huberman cuccait mindig érdemes meghallgatni: érdekesen és átlagember számára is érthetően beszél az emberi agyban lezajló folyamatokról, amelyeket megismerve sokkal tudatosabban lehet kezelni a mindennapi életben felmerülő kihívásokat. Egyik adásában egy fájdalmas, a legtöbb ember számára ismerős témáról, a szakításról beszélt.

Az eddigi felmérések szerint a szakítások sokkal gyötrelmesebbek és jóval intenzívebb érzelmekkel járnak a nők esetében, azonban ők idővel könnyebben talpra állnak, míg sok férfi nem tud teljesen felépülni a szétválás után.

Huberman szerint, legyen férfi vagy nő az illető, a legtöbben ott cseszik el, hogy elfojtják magukban a fájdalmat, és így próbálnak túljutni a füstbe ment kapcsolaton. A tudós úgy véli, ez a legrosszabb dolog, amit az ember tehet a szakítás után.

Ha valaki hajlandó megélni teljes mértékben az érzelmeit, gyorsabban fel tudja dolgozni a történteket.

Pont az a helyzet, mint bármilyen trauma vagy gyász esetén: fel kell venni a kesztyűt, és összeszorított foggal beleállni a dologba – elfojtás helyett hagynia kell az embernek, hogy teljes intenzitással átjárják a traumával járó érzelmek, mert csak így tud túljutni rajtuk, csak így tudja tudatosítani az agyában, hogy a másik személy immáron nincs jelen.

Azonban sokan azonban máshogy próbálnak túllépni a szakításon: elterelik a gondolataikat vagy a kapcsolat meggyászolása helyett inkább a düh vagy a harag felé fordulnak – és persze az is gyakori, hogy az emberek alkohollal, drogokkal, bulizással vagy egyéjszakás kapcsolatokkal akarják tompítani a fájdalmat. De ez egész egyszerűen: nem működik.

Ahhoz, hogy az agy feldolgozza, hogy a volt partner már nem elérhető, szembe kell nézni ezzel az igazsággal, hogy a másik már elment, nem jön vissza. Erre egy elég kegyetlen állatos példát hozott: falat húztak az állat és a étele közé, az állat pedig többször is nekifutott, próbált áttörni rajta, hogy megszerezze a falatot, persze sikertelenül. A párkapcsolat vége után ugyanez a helyzet: egy fal kerül a két fél közé, amelyet lehetetlen áttörni.

Sokan ilyenkor minél több emberrel próbálnak beszélni a szakításukról, és vannak, akik analizálni kezdik, mi történt, mit csesztek el – Huberman szerint ez az elemzés lehet egészséges is, de gyakran önmarcangolásba fordul. A kulcs, hogy az ember szembenézzen az érzéseivel,

és elfogadja, hogy ez egy rohadtul szomorú dolog.

És ahogy a boldogság is, a bánat is egy nagyon éber és intenzív folyamat az agyban, azonban az ember az élete során önkéntelenül is megtanulja, hogyan tompítsa ezt el: lelassítja a szívverését, bejár mindennap dolgozni, normális emberként funkcionál, ami persze szükséges is, ha valaki nem akarja elhagyni magát.

Azonban az idegtudós szerint hagyni kell azt is, hogy időnként elárasszák az embert az érzelmek: például sokat segíthet a feldolgozásban, ha valaki szégyenkezés nélkül belezokogja egy párnába vagy kiüvölti magából a dolgot.

Például néhai Steve Jobs nagy rajongója volt a sikolyterápiának: ha elöntötték a negatív érzelmek, kiment a hegyekbe, és addig üvöltött/visított/bömbölt, ameddig csak bírt – Huberman szerint így juthat el az ember a túllépéshez és az agy helyreállításához szükséges katarzisig.

A tudós úgy véli, ki kell mászni a komfortzónából, és szembenézni azokkal a sötét, negatív, elkeserítő és kínzó érzelmekkel, amelyektől félünk – persze tudatosan, kontrollált formában. Ha otthon ránk tör a sírás, ne fogjuk vissza a könnyeinket, és persze a terápia is rengeteget segít, ha a sesh közben elengedjük a gyeplőt, és őszintén konfrontálódunk a fájdalmas érzéseinkkel.

Huberman elmondta, hogy előfordult már vele is, hogy a szakítás után megjelenő, kínnal és dühvel járó állapotot arra használta, hogy minél intenzívebben, minél többet dolgozzon. Ez bizonyos mértékben működőképes, hiszen nyilván nem áll meg az élet a párkapcsolat vége után sem, és az embernek funkcionálnia kell a mindennapokban.

Azonban nem szabad túlzásokba esni, mert így az ember könnyen becsaphatja magát: a produktivitás miatt azt hiszi, hogy a túllépésen dolgozik,

közben pedig csak eltéríti az érzelmeit, így az agyában nem zajlanak le a feldolgozáshoz szükséges folyamatok.

Ez azzal járhat, hogy öt-tíz évvel később azon kaphatja magát valaki, hogy baromi fáradt, és nem alakulnak jól az életében a dolgok, mert egész egyszerűen nem hagyta magának, hogy teljesen megélje a gyászt, így nem sikerült áthuzaloznia az agyát. Szerencsére ekkor sem késő lépni: ha lejátssza magában az ember újra a traumatikus eseményt, és engedi, hogy átjárja a fájdalom, akkor kieresztheti a gőzt, és helyreállnak a dolgok az agyában.