Az év első napjaiban a focivébék történetének két legsikeresebb nemzete, a brazil és a német vesztette el egy-egy pótolhatatlan alakját.

Három nap leforgása alatt meghalt a világfutball két nagyja: a németek Ferenc császára és az egyedüli ember, akinek 4 vb-címben is benne volt a keze. Egy nagyon szűk klubból távoztak, így Didier Deschamps maradt egyedüliként a gigászok triójából, akik játékosként és edzőként is megnyerték a futball-világbajnokságot.

Ferenc császár

1969. június 14-én minden idők legjobb német labdarúgója, Franz Beckenbauer császárrá koronáztatta magát. A Schalke 04 elleni DFB-kupadöntőben a bajorok söprögetője csak úgy tudja megakadályozni Stan Libudát, „Vesztfália királyát” a cselezésben, hogy megfogta a nadrágját. A Schalke-szurkolók ezt természetesen nettő felségsértésnek tartják: „Az éles füttykoncerttől majdnem elástam magam a földbe ott helyben” – mesélte később Beckenbauer. De csak majdnem.

Ugyanis közvetlenül ezután a következő jelenet játszódott le a frankfurti Waldstadionban: Beckenbauer a dühödten ordító Schalke-szurkolók felé száguld, közben

finoman megemeli a labdát és feltűnően könnyed mozgása ellenére is erős sprintje közben hagyja, hogy a jobb lábáról a bal lábára, majd a fejére és végül újra a lábára táncoljon.

Az ekkor 24 éves Franz Beckenbauer közel negyven másodpercig zsonglőrködik, miközben a játék a megszokott módon folytatódik – kivéve, hogy a Schalke egyik játékosa sem meri megtámadni a Bayern idegesítően fineszes és bosszantóan felsőbbrendű hátvédjét, és ez bizony irtó látványos. Ott és akkor, 55 évvel ezelőtt, olyan atmoszféra alakult ki a pályán, amitől épp csak nem borult több tízezer ember Beckenbauer lábai elé. Kicsi híja volt.

Az arrogancia, a fölény, és az arisztokratikus figyelmetlenség e domináns demonstrációja adta Beckenbauernek a becenevét, melyet eleinte egy egész nemzet, később az egész világ megismerhetett: „Der Kaiser”, azaz: a Császár. Így, magyarul is nagy Cs-vel – egyszerűen fájna leírni máshogyan, pedig tényleg sosem voltam kifejezett rajongója, már csak azért sem, mert az 1992-1993-as idény óta szívből szurkolok a bajorok nagy déli riválisának, a sváb VfB Stuttgartnak.

Egy anekdota szerint Beckenbauert akkor kezdték császárként emlegetni, amikor 1968-ban egy bécsi barátságos mérkőzés alkalmából I. Ferenc osztrák császár mellszobra mellé állították fotózás céljából. Sepp Graf ezt követően egyik cikkében „futballcsászárként” emlegette, ám a „Kaiser” kifejezés gyors elterjedése és önálló életre kelése az 1969-es kupadöntőnek, illetve a Süddeutsche Zeitung és a Münchner Tageszeitung riportereinek köszönhető, mert ők nevezték így a meccsriportjukban. A tősgyökeres, München Giesing városrészében született bajor srác ekkor szintet lépett és

innentől fogva soha többé nem volt neki lefelé.

Még akkor sem, amikor 1977-ben, 427 bajor mérkőzés és 60 – söprögetőtől szokatlanul sok – gól után valami egészen unortodox módon a New York Cosmos csapatához igazolt. Ennek persze személyes okai voltak: a Császár házassága ugyanis ráment a Bild újság egyik sportfotósával Diana Sandmannal folytatott gyöngéd viszonyára. Az ilyesmi a konzervatív keresztény Bajororoszágban rettenetes stigmát jelentett még akkoriban is, így Beckenbauer néhány évre inkább a lesajnált és semennyire sem jegyzett North American Soccer League-be menekült.

Mindezt azok után, hogy 1972-ben csapatkapitányként Európa-bajnoki, majd 1974-ben világbajnoki címet szerzett a német válogatottal, 1967-ben KEK-et, majd 1974 és 1976 között háromszor egymás után BEK-et és 1976-ban Világkupát is nyert a Bayern Münchennel. Mindeközben négyszer választották meg az év német labdarúgójának (1966, 1968, 1974, 1976), illetve kétszer kapta meg az Aranylabdát (1972 és 1976).

Mondaná az ember, hogy igen magasról esett látványosan nagyot, de nem. Játékosként soha többé nem is lett akkora formátum, de nem is volt rá szüksége, hiszen egy császárnak már nem kell bizonyítania semmit. Így lehetett ezzel a Német Labdarúgószövetség, a DFB is, amikor lényegében zéró edzői tapasztalattal 1984-ben megtette Beckenbauert a Nationalelf szövetségi kapitányának.

A vakmerő húzás pedig bejött.

1986-ban, Mexikóban Argentína még megálljt tudott neki parancsolni a döntőben, de az 1990-es olaszországi világbajnokságot a Császár válogatottja nyerte meg – 16 év elteltével ismét. Franz Beckenbauer pedig ezután, még ugyanabban az évben, a csúcson, arisztokratikusan lemondott a szövetségi kapitányságról.

Némi klubedzősködés után utolsó évtizedeit sportpolitikusként és császárkodó megmondóemberként töltötte. Lehetett szeretni vagy nem szeretni, de az a már-már természetfölötti, általános tekintélye egyszerűen mindig körüllengte, és sosem kopott meg, a FIFA és a német szövetség pénzügyi-etikai botrányai ellenére sem. Szóval unikális és korszakos jelenség volt az öreg Császár, szegényebb lesz nélküle a futball világa.

Mário Zagallo

Beckenbauernél egy fokkal kevésbé ismert – Európában legalábbis biztosan – a klub két nappal korábban távozó másik tagja, Mário Zagallo. Pedig éppenséggel ő volt az első, akinek összejött a játékosként és edzőként is megnyert vb bravúrja. Azok után, hogy 1958-ban, majd 1962-ben balszélsőként lett világbajnok a brazilokkal, ’70-ben alig több mint két hónappal a torna előtt nevezték ki szövetségi kapitánynak. Mindössze 38 éves volt akkor – a tanítványai közül Pelével sokáig együtt játszott -, mégis páratlanul éretten irányította a csapatot.

Zagallo a brazil foci egyik nagy koponyája volt: sorsszerű, hogy a duplázó társaságból messze a legtöbbet érte el edzőként.

’70-ben ő volt az, aki végre megértette, hogy hiába a nagyszerű technikai képzettség, kemény fizikai felkészítés nélkül nem lehetnek sikeresek, és át is verte az elképzeléseit. Ugyanígy az ő ötlete volt, hogy a koncentráció érdekében – akkoriban szokatlan módon – a csapatot el kell zárni a közönség és az sajtó elől. Amellett taktikailag is remek érzéke volt a játékhoz, nem véletlen, hogy egyszerűen csak úgy nevezték: a Professzor.

Hogy milyen fontos figura volt az ország futballjában, jól mutatja: az ötből csak a 2002-es vb-győzelemhez nincs köze, mintha valami kabalaként működött volna. Ott volt a stábban ’94-ben is, és nem állítjuk, hogy ezért nyertek akkor, de a játékosok beszámolói szerint óriási önbizalmat merítettek az odahaza is legendássá váló visszaszámlálásából, ahogy minden meccs után megmutatta, hány van még hátra a végső győzelemig.

És persze azt se feledjük el, hogy ő volt az első brazil kapitány, aki idegenben Copa Américát tudott nyerni:

Brazíliában máig szállóige az 1997-es döntő lefújása utáni pillanatokban a kamerába ordított – nyilván a kritikusainak szánt – mondata:

Elképesztően érzelmes ember volt, és ezzel hatni is tudott másokra. Honfitársai sokszor emlegetik, hogy ha 2022-ben lett volna egy olyan ösztönös pszichológiai zsenijük, mint ő, talán nem bukják el a horvátok elleni tizenegyeseket. Az 1998-as, hollandok elleni vb-elődöntőn 1-1 után szó szerint beleszuggerálta a játékosaiba, hogy továbbjutnak: „Meg fogjuk nyerni!” – kiabálta az arcukba a párbaj előtt. Mit tesz isten, a rúgók közül senki sem hibázott, a kapus kettőt kivédett.

Ahogy egy két éve, a 90. születésnapjára készült videóban egy neves brazil sportújságíró mondja: nem ő volt a legjobb játékos, de valószínűleg ő a brazil válogatott történetének legnagyobb alakja. Azért az már valami.