A Dadpool sorozat egy korábbi részében már írtam azokról a változásokról, amikre nem számítottam a szülőség beköszöntével. Egy balatoni hétvégén pedig újabb keserű felismeréssel gazdagodtam.

Egy forró augusztusi hétvégét töltöttünk Káptalanfüreden a szűkebb és tágabb értelemben vett családdal egy olyan nyaralóban, amelynek három, a közös kertben végigfutó kőlépcsővel összekötött szintjét még két másik család bérelte.

Gatyacinkosok

Este 9 körül járhatott az idő, a 13 hónapos kiskorút már lefektettük, és faterommal a teraszon állva az előttünk elterülő Balatonban gyönyörködtünk. A mögöttünk, a lépcsőn fölfelé igyekvő felső szomszédot is ez a parádés panoráma fogadta volna, ha nem egészítjük ki viseltes apatestünkkel, illetve az azt borító kevés textíliával. Ugyanis mindketten alsóneműben pompáztunk, de (plot twist) az érkező ürgén is alga volt. Mosolyogtunk egymásra, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ennyire alulöltözve csapatjuk a Balaton partján.

Vajon mi okozza ezt a szégyentelenséget? Amíg nem voltam apa, ügyeltem arra, hogy ne kerüljek még csak hasonló helyzetbe sem, szóval valószínűleg a gyerek érkezése állított át bennem valamit. Egy másik, magát alsógatyában is komfortosan és esztétikusnak érző apával beszélgetve több (nem túl erős lábakon álló) megoldás is az eszünkbe jutott:

• a gyerek(ek) érkezésével rájuk fókuszálódik az a figyelem, ami korábban a megfelelő kelmék kiválasztásához kellett;
• az elveszett szabadságérzetünket fehérneműs reprezentációval próbáljuk megélni (mint az ágyékkötős pusztai harcosok);
• az utódlás kérdését megoldva már belefér ez a típusú igénytelenkedés, hiszen a szaporodás szándékával együtt kiveszett belőlünk a tetszeni vágyás is.

Bármi legyen is a pontos magyarázat, a jelenség létezik, aminek biztos jele, hogy egy egészen csodálatos, szakmai díjakkal elhalmozott reklámban is feldolgozták már ezt a viselkedést:

A fürdőben, ahova járni szoktam, már megfigyeltem, hogy a nagypapakorú és -státuszú férfiak a leginkább szemérmetlenek: akár hosszú percekig képesek donaldkacsázni (csak a felsőtestüket fedő ruházatot viselni), nemegyszer más emberektől egészen nyugtalanító távolságra. Erre a magatartásra is próbáltam valamilyen racionális elméletet felállítani – a legközelebb az igazsághoz talán az lehet, hogy ilyen idős korukra az önelfogadásnak arra a szintjére jutottak, amikor már a testük entrópiájával is békében tudnak együtt élni. Ebből a szempontból igazából irigylem őket.

Mindazonáltal, ami az eredeti megfigyelésem illeti: apatársak! Akármilyen erős is a késztetés,

próbáljuk tartani magunkat, ameddig lehet!

Húzzunk legalább egy rövidnadrágot!