Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943-ban vette kezdetét az új-mexikói Los Alamosban az úgynevezett Manhattan-terv, mely során a nyugati szövetségesek kifejlesztették az első nukleáris fegyvert. Az évfordulóra napjaink egyik legnagyobb hatású rendezője, Christopher Nolan forgatott filmet projektet vezető fizikusról, Robert Oppenheimerről. A moziból kifelé jövet az embereket óhatatlanul foglalkoztatni kezdi a kérdés, hogy biztonságban vagyunk-e a nukleáris fegyverek korában.

Alig hetvennégy esztendős koromba
Szerény utcánkba becsapott a bomba
Két házat s három erkélyt döntve romba
Tanulság:
A bomba goromba
Heltai Jenő: Ostrom

„Én lettem a halál, világok elpusztítója” – idézte fel magában Visnu istenség szavait a hinduizmus szent könyvéből a 41 éves Julius Robert Oppenheimer, amikor az új-mexikói Alamogordo mellett 1945. július 16-án felrobbant a plutóniumbomba.

Elmondása szerint a Szentháromság (Trinity) nevű robbantási kísérlet sikere láttán az általa vezetett tudóscsoportban volt, aki sírt, volt, aki nevetett, a többség azonban csak némán figyelte, amint egy kisebb

Nap keletkezik a sivatagban, olyan tűzvihart okozva, melynek közepét 5,5 millió fokosra becsülték, gombafelhője pedig elérte a 12 kilométeres magasságot. A robbanás kráterében az olvadt sivatagi homok zöld üveggé változott,

amit a kísérlet neve után trinitinnek kereszteltek el.

A terv

A Manhattan-projekt megindításáról még 1942-ben döntött Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök. Őt már három évvel korábban figyelmeztette két világhírű fizikus, Szilárd Leó és Albert Einstein, hogy a náci Németország nukleáris fegyver fejlesztésébe kezdett.

És valóban: 1938-ban a berlini Vilmos Császár Kémiai Intézetben Otto Hahn és Friedrich Strassmann sikeres maghasadási kísérletet hajtott végre – a Szilárd és Einstein levelének hatására megszületett projekt

célja „a nemzet és a szabad világ védelme érdekében” nukleáris robbanótöltet gyorsított ütemű előállítása volt.

A nagyjából kétmilliárd dolláros program vezetője tudományos részről Oppenheimer, katonairól pedig Leslie R. Groves tábornok lett.

A hatvan főről induló kutatócsoport végül ötezres nagyságúra növekedett 1945-re. A résztvevők közt több, Európából az USA-ba települt tudóst találunk: a dán Niels Bohrt, az olasz Enrico Fermit, magyar részről a már említett Szilárd Leó mellett Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Teller Edét. A kutatások helyszínéül az új-mexikói Los Alamos szolgált, a kísérleti robbantást pedig ettől délre, a sivatagban végezték.

„Oppenheimer tudott minden egyes ember hibáiról és eredményeiről. Ismerte azt is, mi van bennük belül, a hibák és sikerek mögött. Egyénisége mindenkire nagy befolyással volt.”

Teller Ede visszaemlékezése Oppenheimerről

Miért is kellett ledobni

1945 májusában Németország megadta magát a szövetségeseknek, így a világ már csak a Japán Császárság kapitulációját várta. Eddigre a szigetország nagyobb városainak mintegy kétötödét az amerikai bombázások lerombolták, acéltermelése és üzemanyaggyártása a végét járta. A mai napig felmerül a kérdés, hogy ha ilyen jól álltak ’45 nyarán az amerikaiak, akkor miért volt szükség nukleáris csapást mérni Japánra?

A bomba bevetése elsősorban katonai szempontból volt vonzó, ugyanis egyetlen géppel (pontosabban héttel, mert szükség volt kíséretre) végre lehetett hajtani egy olyan robbanószer célba juttatását, ami az eddigiek erejének sokszorosával kecsegetett.

Nem elhanyagolható azonban a politikai szempont sem. Az újdonsült amerikai elnök, Harry Truman ekkor szembesült elődje jóhiszeműségének hatásával: a bőszen terjeszkedő Szovjetunióval. Az új fegyverrel tehát Sztálin felé is igyekezett erőt mutatni.

Enola a magasban

A Kisfiú (Little Boy) kódnevű urániumbombát az Enola Gay nevű B-29 Superfortress bombázó juttatta célba. Ma már kissé furán csenghet a repülőgép neve, hiszen gay-nek manapság a meleg férfiakat nevezik; onnan jött, hogy Paul Warfield Tibbets Jr. Enola Gay Tibbetsnek hívták az anyját.

„Gondolataim az én bátor, vörös hajú anyámra terelődtek ekkor, akinek csendes magabiztossága ifjúkoromban mindig erővel töltött el. Erre különösen abban az énkeresési periódusban volt szükségem, mikor úgy döntöttem, feladom az orvosi karrieremet, hogy pilóta legyek a hadseregnél. Apám úgy gondolta, elment az eszem, anyám azonban mellém állt és azt mondta: »Tudom, hogy minden rendben lesz, fiam.«„

Paul Tibbets az enola gay névadásáról

A Kisfiú nagyot szól

A bombát augusztus 6-án negyed kilenckor oldották ki a nagyjából 320 000 lakossal és 90 000 épülettel rendelkező Hirosima felett. Pár másodperc múlva be is következett a robbanás, melynek jellegzetes eredménye a gombafelhő, melynek mélyén 15 millió Celsius-fok is lehetett. Az óriási forróság légnyomást gerjesztett maga körül, nagyjából 8 kilométer sugarú körben. Ezt követte a radioaktív sugárzás, ami a felszálló porral a robbanást követően szállt alá a talajra és az ivóvízbe.

„S már itt is van a gomba alak . Felénk tart. Olyan, mint egy nagy mennyiségű, túláradó melasz. A gomba szétterül. Szélessége körülbelül egy-két mérföld, magassága fél mérföld lehet, de egyre csak nő felfelé. Már majdnem egyforma magasságban van velünk, de minduntalan feljebb kapaszkodik. Nagyon fekete, de a felhőt bíborszínűre is színezi valami. A gomba alakja úgy fest, mint egy lángok szabdalta vastag felhőtakaró. Valószínűleg ez alatt van a város.”

George Caron őrmester, az Enola Gay legénységének tagja

A Kisfiú mintegy 78 000 ember életét azonnal kioltotta, és az épületek háromnegyedét is elpusztította.

„Az emeletre mentem, a papa szobájában akartam játszani. Még fel sem léptem a lépcsőre, amikor villámlott, és mindenféle holmi esett le föntről. Olyan sötét volt, hogy azt hittem, csak álmodom, és mozdulatlanul álltam tovább. Aztán észak felől lassan kivilágosodott. Közben lángok vettek körül minket. Férfiak, akiknek egész testét vér borította, és asszonyok kiáltoztak fájdalmukban, és a folyóba ugrottak. Ninosima szigetén mindenütt emberek hevertek, akik olyan súlyosan megégtek, hogy az arcuk felismerhetetlenné vált.”

Maszajuki Hajamoto, aki 9 évesen átvészelte a hirosimai robbanást

A Kövér Férfi zuhanása

Három nappal később az Enola Gay újabb bevetésre repült. Déli 12 órakor Japán harmadik legnagyobb szigete, a Kjúsú felett oldotta ki a Kövér Férfi (Fat Man) kódnévre hallgató plutóniumbombát, ami az akkor 263 000 lakossal rendelkező Nagaszaki városára zuhant. Becsapódása után nagyjából 39 000 áldozatot követelt, később ez a szám 80 000-ig kúszott fel az égési sebek, az összeomló épületek és a háttérsugárzás miatt.

„Gyűlölöm még a gondolatát is, hogy Hirosima még egyszer megtörténhet. Másfelől viszont: nem bántam meg, és nem szégyellem magam, hiszen akkor azt hittem, hogy hazafias kötelességemet teljesítem, mikor végrehajtom a kapott parancsot.”

Paul Tibbets válasza arra a kérdésre, hogy érez-e lelkiismeret-furdalást

„A rettegés életképes gyermeke”

Hadtörténeti szempontból az atombomba nem volt más, mint a technikai versengés egyik soron következő lépcsőfoka. Ennek létrehozásához azonban olyan tudományos és technikai forradalomra volt szükség, ami

megmutatta a totalitárius rendszerek korlátait: a náci Németországot azért hagyták el a tudósok, mert vagy veszélyeztetve érezték magukat zsidóságuk miatt, vagy mert kutatóként szabadabb légkörre vágytak.

Egyes hadtörténészek szerint a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a nukleáris csapás miatt adta ki a Tüzet szüntess! parancsot Hirohito császár. Szerintük a kapitulációhoz hozzájárult az is, hogy augusztus 8-án a Szovjetunió is bejelentette a hadiállapotot Japánnal.

Augusztus 14-én pedig nagyjából ezer amerikai repülőgép kezdett ismét bombázásba – ezúttal Tokió felett – mindezzel szembe megy az a tény, hogy a Naruhiko herceg által alakított új kormány már tizedikén fegyverletételi indítványt terjesztett elő, melyet a szövetségesekhez is eljuttattak. Így vagy úgy, de szeptember 2-án a Missouri zászlóshajó fedélzetén Sigemicu Mamoru külügyminiszter és Umezu Josijiro tábornok aláírta a fegyverletételi egyezményt. A második világháború véget ért.

Az atombomba azonban az elkövetkező 45 évben Damoklész kardjaként lebegett a világ feje felett. Generációk nőttek fel a nukleáris fegyverkezés és a kölcsönös elrettentés politikájának idején, amikor az USA és a Szovjetunió is képes lett volna elpusztítani ellenfelét atomfegyvereivel – ezzel azonban a győztes számára is lakhatatlanná téve a bolygót.

Az olyan feszültségek, mint az 1962-es kubai rakétaválság, vagy az 1983-as Able Archer-hadgyakorlat körüli félreértés, mind-mind ezt a veszélyt rejtették magukban. Stanley Kubrick 1964-es filmje, a Dr. Strangelove ennek az állapotnak mutatott görbe tükröt. Paradox módon azonban

épp a kölcsönös megsemmisítés lehetősége őrizte meg a világbékét, így mindkét fél igyekezett elkerülni a forró helyzetek eszkalálódását. Ezt nevezte Winston Churchill „a rettegés életképes gyermekének”.

A Szovjetunió összeomlásával a nukleáris háború veszélyének érzete is elmúlt az emberiségből, holott az alábbi ábrán látszik, hogy az egyes nagyhatalmak mekkora nukleáris arzenállal rendelkeznek.

A diplomácia, a filozófia és a tudománypolitika képviselői a mai napig megosztottak abban a kérdésben, hogy az atomfegyverek létezése miatt nagyobb lett-e az esély egy mindent elpusztító háborúra, vagy épp ellenkezőleg: a kölcsönös elrettentés mindenkit visszatart attól, hogy ehhez az eszközhöz nyúljon.

Olyan patthelyzet ez, mint az a bizonyos mexican standoff, amikor mindenki fegyvert szegez a másikra, és bárki lő először, az tuti, hogy mindenki komoly sebeket szerez.

Ez a kérdés azért izgalmas, mert ma már Észak-Korea, India, Izrael és Pakisztán is atomhatalom, és egyre többen tartanak attól, hogy egy ilyen fegyver esetleg valamilyen terrorszervezet kezébe kerülhet.

Korábban többször is vitázott erről a kérdésről két amerikai politikatudós, Kenneth Waltz és Scott Sagan, amit a tudományos közvélemény élénk érdeklődéssel figyelt. Waltz a több jobb lehet elvet vallotta, miszerint ha ezek a fegyverek gyorsan elterjednek a világon, akkor az általuk potenciálisan okozható kár miatt többen visszafogják majd magukat, hiszen ki akarna úgy győzni egy háborúban, hogy utána csak egy Mad Max-féle világ maradjon.

Sagan ezzel szemben arra figyelmeztetett, hogy a kölcsönös elrettentésben mindig ott lesz az esélye egy véletlen háborúnak, ráadásul az atomfegyverek előállításához szükséges technológiákhoz is könnyebb ma hozzáférni.

Bár ez a kérdés roppant bonyolult, kár lenne két ilyen végletes nézőpontba sűríteni. Tény: a nukleáris fegyverek know-how-ja már létezik. Ez egy olyan szellem, amit már nem lehet a palackba visszagyömöszölni. Mindannyiunk érdeke, hogy ezek felügyelete nemzetközi felügyelet alatt maradjon. El lehet dönteni, hogy melyik a jobb szcenárió: ha az ilyen fegyverek valamilyen homályos célokat kergető csoportok raktáraiban, vagy inkább jól őrzött katonai bázisokon vannak?

Meghurcolva

1945 után tehát világossá vált, hogy a nukleáris fegyverek a világpolitika kulcselemei lesznek. Megkezdődött a versenyfutás, hogy ki tud még nagyobb, még halálosabb bombát készíteni. Ez nemcsak a politikusokat, de a tudományos világot is válaszút elé állította.

Oppie ellenezte a hidrogénbomba elkészítését, mely véleményével szép lassan elszigetelte magát mind politikailag, mind a tudományban. Ez utóbbiban nagy szerepe volt magyar kollégájának, Teller Edének is, aki úgy gondolta, hogy egykori főnöke magatartása veszélybe sodorja az amerikai nemzetet, és ezt nem átallott a McCarthy-éra csúcspontján is elmondani 1954-ben az Atomenergia-bizottság előtt.

Oppenheimer reputációjának nem tett jót az sem, hogy a harmincas években szimpatizált a kommunista mozgalommal. Gyakran megfordult baloldali körökben, míg felesége és bátyja még az amerikai kommunista pártba is beléptek.

A hidegháborús hisztéria korában innentől már nem volt nehéz őt orosz ügynöknek bélyegezni, melyre a koronát Teller tanúvallomása tette fel. 1954 nyarára minden kormányzait megbízását elveszítette. Feleségével és lányával a Virgin-szigetekre költözött, ahol főleg vitorlázással múlatta az idejét.

Az atomfegyverek kapcsán néha még hallatta a hangját, de a rásütött bélyeget ekkor már nem igazán tudta lemosni magáról. Részleges rehabilitációjára 1963-ban került sor, amikor Kennedy elnök neki ítélte az Enrico Fermiről elnevezett díjat.

Christopher Nolan, bár egyértelműen empatizál főhősével, nem ítélkezik, inkább amolyan huszadik századi Prométheuszként ábrázolja. Számára Oppenheimer egy zseni, akit nagyon sok katona, politikus és tudós használt ugródeszkának saját karrierjéhez, miközben ő maga megrémült attól a hatalmas erőtől, amit a világra szabadított. Ez a rémület aztán egészen a haláláig elkísérte.

Mekkorát kapna Budapest? Atomdiplomácia a világban