Haladó szint, ha bedobod a kukába, és meglocsolod tejjel.
„Ezért ugyanolyan fontos a gyereknek az apa „ – írta az alábbi, a 9gagen néhány hete meglehetős aktivitást (több mint 2000 komment) kiváltó videóhoz annak feltöltője.
Az efféle, szándékoltan megosztó vizuális tartalomról mindig az az érzésem, hogy az adott oldal felhasználói aktivitásért felelős munkatársai(nak beépített emberei) dobják be, amikor kell a nyüzsgés.
Borítékolhatók a karcos vélemények, előre fel lehet rajzolni a kialakuló vita kultúrharcos ihletésű frontvonalait, szerencsés esetben egy helyiérdekű morális pánik is összejöhet.
És tényleg: megjelennek a gyerekkoruk frusztrációit vérszomjas hozzászólásokkal és nadrágszíjas gifekkel kompenzálók, az ellenoldal meg gúnyolódik a gyereknevelés finomságaihoz barbár, eszköztelen fickó színpadias keménykedésén. A kontextus senkit sem érdekel, pedig talán nem volna lényegtelen a jelenet megértéséhez, hogy a sorozatban – Cseles csajok (Good girls) – milyen előzmények után történik, ami történik.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a videó ne szólna fontos kérdésekről. Mondjuk,
elsősorban szerintem pont nem arról, amit megpróbál kissé didaktikusan szájbarágni.
Épeszű ember nyilván nem vonja kétségbe, amit a poszt állít, jelesül, hogy a két szülő egyformán fontos. Az az ideális, ha egy gyerek (és nem csak, ha fiú) lát maga előtt férfimintát. Azzal is egyetértek, hogy az apa fellépése gyakran hatásosabb, mint az anyáé – annak idején már egy főiskolai gyakorlótanításon megtapasztaltam, hogy a 11-12 évesek mennyire másképp reagálnak egy férfira, mint egy nőre.
Azt a sugalmazást viszont gyakorló szülőként is igaztalan leegyszerűsítésnek tartom, hogy egy anya egyedül semmiképp ne lehetne elég határozott a neveléshez. Sajnos elég sok gyerek nő fel csonka családban, és jelentős részükből azért ember lesz. Hogy az összes szereplőnek nehezebb így a dolga, az persze nem vitás, meg a magukkal cipelt terhek is nyilván súlyosabbak.
Ami viszont nagyon is életszerű probléma, az a valódi konfliktushelyzet a két szülő között. Amikor a gyerek jelenlétében kerülnek szembe az álláspontok, és láthatjuk, ő hogyan játssza ki egyiket a másik ellen. A hangsúlyokból érződik, hogy vannak ennek a húzásnak történelmi előzményei, és akinek van gyereke, annak ismerős lehet a felállás.
Na, ki szeretne rossz zsaru lenni?
Ez a jó zsaru, rossz zsaru szereposztás, amelybe nagyon könnyen belecsúszhat egy apa, bármennyire is szeretné elkerülni. Hiszen gyakran úgy vesz fel pozíciót egy vitában, hogy nem feltétlenül van tudomása a vitás helyzet létezéséről. Amikor pedig kiderül számára, akkor választhat: visszavonul, ezzel hiteltelenítve a már kimondott szavait, vagy beleáll.
Az utóbbi sem mindig magától értetődően jó választás, mert minden, a gyerek előtt felvállalt nézeteltérés gyengíti a szülők mint közösen cselekvő és bizonyos értékeket vállvetve képviselő szövetségesek integritását. Az összes ilyen konfrontációval egyértelműbb lesz, hogy ők alkalomadtán egymás ellen fordíthatók – ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb egymás ellen is lesznek fordítva. Ezért lehet jó stratégia az efféle szituációkban elharapni a reflexszerű ellenvetést, és megvárni, míg kettesben lehet megbeszélni az ügyet.
Ezt a legtöbb szülő elvben tudja is,
csak a gyakorlatban borzasztó nehéz következetesen tartania magát hozzá.
Rengeteg önfegyelem és türelem szükséges, hogy a spontán feltörő igazságérzetünket elfojtva kivárjuk a megfelelő időpontot a megbeszélésre.
De még ha van is elegendő önmérséklet, ez a megoldás együttműködő partner nélkül csak ideig-óráig működhet. Egyrészt alapvető kívánalom a kölcsönösség:
„ha én uralkodom magamon és a mondandómon, akkor fordított esetben tedd meg te is ugyanezt”.
Másrészt lehetetlen mindig alkalmazkodni, amint valakit rendre kész helyzet elé állítanak azzal, hogy a megkérdezése nélkül hoznak hosszabb vagy rövidebb ideig érvényes szabályokat. Pont, ahogy az ominózus jelenetben.
A kérdés már csak az, hogy létezik-e az a tolerálhatatlanul aszimmetrikus állapot, ami indokolhatja ezt a reakciót. Feltételezhető, hogy a férfi autoritását már sokadszor kérdőjelezik meg, vagyis radikálisat kell lépnie az egyensúly helyreállításához. Ilyen szempontból sikerrel járt, amennyiben a kölyök egy szó nélkül elvonult olvasónaplót írni. De vajon nem ártott-e többet a félelemkeltő gesztussal, mint amennyit nyert a reputációja helyreállításával, az új határok kijelölésével?