Én is kaptam ajándékot április 14-én, egy tucat tavaszt megélt lányom születésnapján. 7 szűk esztendő után új lemezzel tért vissza a Metallica, 72 Seasons címmel.

Péter és Jogi barátommal egy budai plaza mozijában lábtartós fotelekben idétlenkedjük végig a premier előtti Metallica-mozit – egyszerre rock’n’roll és és abszurdan középkorú, puhány fun az egész.

144 évszakkal ezelőtt, ’87 januárjában hallottam először Metallicát, Janó haverom küldött nekem egy messiásként várt válogatáskazit. Az A-oldal első két száma, aszondja: Battery és Master of Puppets. OK. AC/DC-n, Maidenen épp hogy edződött füleimnek ez még sok. Brutális sebesség, erő, száguldó szövegek. 13 évesen erre még nincs jogosítványom, ’89-ig elengedem.

Jöhet a szokásos panel: ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy 36 év múlva Budapesten mozifilmmel köszöntik a Metallica új lemezét… De nem mondták. Senki sem gondolkozott azon sem, hogy lesz e még Metallica 36 év múlva.

A szerkesztőm kedvesen figyelmeztet, hogy ne a zenére fókuszáljak, a Bronson nem zenei lap. OK. Messzebbről szemlélve mi az első nyilvánvaló take-away? Talán az, hogy

úgy is lehet relevánsnak, hitelesnek és nagyon sikeresnek maradni, hogy csináljuk az életet, ünneplünk, hibázunk.

Ad ki a csapat bizony kimondottan gyenge lemezeket is (Lulu, Reload stb.), bátor, de sérülékeny doksit (Some Kind of Monster), bukta mozifilmet (Through the Never), és szerveznek veszteséges fesztiválokat is (Orion), hogy a magánéleti bonyodalmakat ne is említsük. Nincs is hiba, csak tapasztalat? Búcsú a biztonságtól.

18 év alatt minden eldől

Tetszik a 72 Seasons. Akarom is szeretni, ez fontos. Az intenció szinte mindent eldönt. Hetfield szerint életünk első 18 éve a sorsdöntő, ezalatt elválik, hogy kik, mik leszünk, hogy milyen sérülések, milyen maszkok mögé rejtenek minket, jobb esetben, hogy találunk magunkra.

Országnyi hivatásos fanyalgót tart el a zenekar, most is vetnek nekik koncot. Itt-ott a kevesebb több lenne, az előző néhány lemezhez hasonlóan hosszúak a számok, gyakran öncélúan (11 perces opusz zárja a lemezt). A sok eltalált szöveg mellett vannak szájbarágós sorok, kínos közhelyek, de nem ez a jellemző, sőt. Nincs óriási dinamikai skála, hasonló tempók zakatolnak végig, nincs ballada, lassú szám. Van középtempó és zúzda.

Természetesen kib…szott jól szól az album.

A csöves gitárhangzásról egy grizzly jut eszembe, amelyik nagy barna bundájában ropogtatja a csontjaimat.

A dobok, basszus kifogástalan mennydörgés. Sok a zenei idézet, elsősorban saját maguktól, de visszahozták óriás kedvencük, a Thin Lizzy ikergitárjait is. Könnyen felfedezhető a Motörhead és az angol újhullámos metál hatása is, Diamond Head, Priest…

Le van sz…rva a Tiktok-generáció, a címadó dalban 2 perc 7 másodpercig ének sincs, szinte minden dal minimum 5-6 perces. Türelem.

A lemez egyik kellemes meglepetése Lars Ulrich dobos és Robert Trujillo basszusgitáros igazi egymásra találása. Lars már rég nem az év dobosa, de kevés maradék eszközét jól osztja be, Trujillo chill surfer, élő bőgőslegenda, és bár panaszkodik égő, zsibbadó alkarjára, ujjal pengetve játssza végig a legintenzívebb zúzdákat is.

Kirk Hammett szólói, ha akarom, mind egyformák 40 éve, de wah-wah-pedálokkal sűrűn telepakolt stílusa elválaszthatatlan részét képezi a Metallica hangzásának. A legnagyobb változás, fejlődés az énektémákban, Hetfield frazírozásában, ritmizálásában van. Természetesen

azonnal felismerhető reszelős, sokszor kis terjedelemben mozgó, de nagyon kifejező hangja, de most mégis vállal harmóniákat, tempókat, melyeket korábban nem.

Ami nagyon sokat dob.

Bár nemrég nyilatkozta James, hogy „mi külön-külön viszonylag átlagos zenészek vagyunk”, nem titok: Jimmy amellett, hogy bika frontember, talán a legnagyszerűbb ritmusgitáros műfajában, és azon is túl. Az album erre is bizonyíték. Jókor jött, jó lemez. Check it out!

Feelings are strange things

Van valami egészen furcsa, döbbenetes és felemelő abban is, ahogy a fosrészeg, cicanadrágos, pattanásos tinifalkákból családot formált Nagypapa Het és a Metallica, immár 3-4 generációsat. A Stranger Things 4. évadába (zseniális érzékkel) beleírt Master of Puppets fiatal rajongók millióit vezette be a metál mágikus világába. Működik, 1986 óta nem változott a recept.

Hetfield óriási bátorsággal, 180 fokos fordulatot vett, és elkezdte a korábbi imidzsének pillérjeit alkotó düh, agresszió és cinizmus okait vizsgálni, gyógyítani. Erről bővebben itt írtam korábban

Ahogy belenézett a tükörbe, nyílt a szív, és lett Metallica Family (igen, én is feszengtem már koncerten, amikor ezt hallottam, de értem). A sérülékenységgel együtt jött az őszinteség, a hitelesség, a gyengéd érzések felvállalása, nyílt küzdelem a szégyennel, az alkalmatlanság és magány érzésével.

A 72 Seasons lemez legnagyobb ajándéka, tanulsága, hogy közel 60 évesen is ér úton lenni, sőt, csak ott ér lenni. Hetfield tavaly elvált gyermekei anyjától, aki tűzön-vízen át mellette volt, amíg ivott, drogozott, és a józanodásban is támasza volt.

A felépülésben minden változik körülöttünk. Már soha semmi nem lesz ugyanolyan. Ez benne a legfélelmetesebb és legizgalmasabb is. Olyasmit is el kell engedjünk, amiről azt gondoltuk, örökre a miénk.

És ahogy James esetében is, a búcsú nyitja az ajtót a következő fejezetnek, most Adriana Gillet divattervezőnek. Az új szerelem energiája is átjön a lemezen. Erről is szól a 72 Seasons.

Fontosak a lemez szövegei, talán fontosabbak, mint valaha, terápiás ventilálás, őszinteségi roham, tiszteletreméltó szennyesteregetés. Férfiszövetségről, barátságról, bajtársiasságról is szól ez a lemez. A Metallica hatalmas gépezetét, a sok száz állomásos turnét már a tagok családi és egyéni igényei szerint tudják szervezni, sok kompromisszummal és extra költséggel.

Messze már az idő, amikor csak 20 sör után tudtak egymásnak érzéseikről makogni, vagy amikor kamerák előtt csapkodták egymásra az ajtót bakfistempóban. Már bölcsebben b…sznak oda.