Luka Doncicot páratlan tehetségén túl az önbizalma és az észjátéka juttatta oda, ahol van.
“Luka Doncic a kosárlabdázást könnyű dolognak láttatja. Pedig nem az” – ezzel az egyszerűségében is átütő címmel közölt portrét a minap a New York Times az NBA talán legjobb formában lévő játékosáról.
A mondat jól visszaadja azt az őszinte rácsodálkozást, ahogy a 24. születésnapját a napokban ünneplő szlovén kosaras játékára reagál az egyszeri néző. Laikus szemmel borzasztó nehéz – de gyanítom, hozzáértőként sem lehet könnyű – megfejteni: ez az ember
tulajdonképpen mi a fenétől olyan eszetlenül jó abban, amit csinál?
Itt van egy atletikus termetűnek nem nevezhető, inkább enyhén mackós, mint bármennyire is szálkás fickó, aki még igazán erősnek vagy pláne gyorsnak sem tűnik az elitmezőnyben – és azt csinál a világ legerősebb bajnokságában, amit akar. A hangzatos címkéket kétségkívül szerető, de külföldiekre azért válogatás nélkül nem aggató amerikai sportriporterek már csak annyit süvöltenek egy-egy lenyűgöző húzása láttán: “The Luka Magic!”
Hirtelen nem tudunk felidézni olyan időszakot a közelmúltból, amikor a tengerentúli kosárszcéna ennyire egyöntetűen egy európai – ráadásul fehér – játékosért lett volna oda meg vissza. Hiába az elnyűhetetlen LeBron James néhány hete elért abszolút pontrekordja, most egyértelműen Doncic lábai előtt hever az NBA. (Érdekes, hogy épp a Dallas Maverickst boldogítja, ahogy egykor a liga eddigi legjobb európai spílere, Dirk Nowitzki – 2018–19-ben egy szezont még épp játszottak is együtt.)
Miután nemrég ő lett a liga teljes történetének első játékosa, aki egy meccsen legalább 60 pontot, legalább 20 lepattanót és legalább 10 asszisztot hozott össze, végképp elszabadult a pokol. Akadt olyan szaklap, ahol azt kezdték pedzegetni:
lehet esélye megismételni Wilt Chamberlain több mint 60 évvel ezelőtti kivételes teljesítményét, a 100 pontos mérkőzést.
Ez az őrült gondolat azért vetődhet egyáltalán fel, mert Doncic döbbenetes hatékonysággal termeli a pontokat. Még abból a trendből is kimagaslik, ami az utóbbi években egyre erősebben jellemzi az NBA-t: szinte minden posztról egyre jobban dobnak a játékosok, hovatovább olyan statisztikákkal szórják a hármasokat, mint valaha a büntetőket. De 50 meg 60 pontokat azért még így is kevesen lapátolnak össze.
Zavarba ejtő nézni, ahogy látszólag lazán hintáztatja ide-oda a rendelkezésére álló kétméteres, bő 100 kilós testet, mielőtt magától értetődő mozdulattal a gyűrűbe eresztené a labdát. Akár méterekkel a hárompontos vonalon túlról is, ha épp arra jár. Különösebb erőlködés nélkül, kicsit úgy, ahogy Roger Federer teniszezett.
Bocs, de ez a versenysport, ez valójában nehéz dolog
Nem véletlen, hogy időnként magyarázkodnia kell emiatt. “Minden mérkőzés kemény. Hallom, hogy az emberek azt mondják, könnyűnek tűnik, de nem az, higgyenek nekem” – idézte az említett cikkben a NYT. Aztán még azt is hozzátette, világbajnok öniróniával:
“Talán azért látszik könnyűnek, mert lassú vagyok.”
Páratlan élmény nézni azt is, ahogyan passzol. A neves amerikai újságírónak, a sporttudománnyal is foglalkozó David Epsteinnek van egy érdekes elmélete arról, hogy az ilyen figurák, mint Doncic (vagy az amerikai fociban hajszálpontos 60 méteres átadásokat hajító irányítók), másképp észlelik a történéseket, mint az átlagember. Egyfajta lassított flow-ként tapasztalják a játékot, folyamatosan képben vannak, hogy kinek kell már kimozognia a gyűrű alatti területről. Megtanulták úgy nézni a pályát, mint egy sakktáblát, ahol nem is az ellenfeleket, hanem a köztük lévő tereket látják.
Doncic egyszer valami hasonlót magyarázott, amikor egy podcastban arról kérdezték, hogyan megy neki egy támadásnak:
“Az első, amit nézek, hogy ki van a gyűrű alatt, magas vagy alacsony, mikor ment oda, ki kell-e már jönnie onnan. Aztán megindulok, mert tudom, hogy egy ponton szétesik majd a védekezés, és valamelyikünk üresen marad.”
A sakkos hasonlat pedig végképp nem légből kapott: a srác lelkes amatőr sakkozó, annyit játszik a telefonján, hogy a világ legnagyobb sakkportálja, a Chess.com meglátta benne a marketinglehetőséget, és kreált egy Doncic-sakkbotot.
“Mindig azt szoktam mondani, hogy úgy kell kosárlabdázni, mintha sakkozna az ember. Meg kell próbálni úgy olvasni a játékot, hogy előre lássuk az ellenfél húzásait”
– mondta erről.
Annyiban egyáltalán nem meglepő a szlovén zseni zsenisége, hogy már gyerekkorában teljesen nyilvánvaló volt: nem való a saját közegébe. Az egyik első edzője 13 percet hagyta játszani a kortársai között, aztán véget vetett az egyenlőtlen küzdelemnek, és átvitte a nyolcéves kölyköt a 12-14 évesek közé. Újabb nyolc év múlva pedig már a Real Madrid legfiatalabb profi játékosa lett. Az első meccsén megkapott első labdával rögtön eldobott egy hármast, ami az önbizalom egészen hajmeresztő szintjére utal.
Persze be is ment neki. Már akkor is.
Egyszer talán róla is készül egy ilyen jó film: