Ez a felemelő háborús történet harsányan üzen az utókornak, hogy az emberség minden körülmények között kötelességünk

Szerző: Balla "Duncan" Zoltán

A lenti, igaz történet igazán érdemes lenne arra, hogy megfilmesítsék. Emberség a pokolban, ami harsányan üzeni az utókornak, hogy kötelességünk embernek maradni. Mindig. Mindenhol.

Charles l. Brown amerikai pilóta, hadnagy, saját szavaival egy parasztlegény Nyugat-Virginiából, 1943 karácsonya előtt néhány nappal, december 20-án Brémától nem messze hajtott végre bombázást a kötelékével. B-17-esével, a Ye Olde Pubra keresztelt acélszörnyeteggel alakzatba fejlődtek, és felkészültek a gyilkos rakomány kiszórására.

A célpont a Focke Wulf repülőgépgyár volt, és már bőven úton voltak, amikor rádión jelentést kaptak arról, amire számítani lehetett: fel kell készülniük nagyobb számú, akár több száz ellenséges vadászgép érkezésére.

Charlie Brown, a Ye Old Pub kapitánya

Amikor a célpont fölé értek,

rettentő dübörgéssel megszólalt a Brémát védő 250 flakágyú, és ahogy Brown idézi: „két perccel a bombázás előtt, közvetlenül előttünk gyönyörű fekete orchideák bontották ki szirmaikat„.

És ezek a fekete orchideák, vagyis az óriási, borús füsttel felrobbanó légvédelmi lövedékek azonnal el is kapták a Ye Old Pubot: a gépet szinte rögtön két találat érte, az egyik a bombázó plexi orr-részét törte be, a másik kiütötte a második motort és megsebezte a negyediket.

A 10 fős legénységből négyen már ekkor megsérültek, Brown így nem tudta tartani a formációt – leváltak a rajtól, hogy megpróbáljanak visszatérni a légibázisra, de így céltáblájává váltak az előbukkanó ellenséges repülőknek.

Messerschmitt-motorok zúgnak fel a horizonton

A Ye Old Pubot percek alatt a Luftwaffe gépeinek tucatjai vették körbe: a beszámolók szerint több mint tíz percig elkeseredetten harcoltak a Jagdgeschwader 11. repülőezred nyolc (egyes források szerint tizenöt!) Messerschmitt Bf 109-ese és a Focke-Wulf Fw 190-ese ellen. Ekkorra megsérült a harmadik motor is, a hidraulikus és elektronikus rendszer, a kormány, a fegyverek egy része pedig a gép testébe törő hideg miatt beragadt.

A Ye Old Pub legénysége, még teljes létszámban

A 11 géppuskából a csata végére már csak kettő maradt üzemképes, a gépet gyakorlatilag eddigre teljesen szétlőtték, az egyik tüzér, Hugh Ecky Eckenrode fejét levitte egy direkt találat, Dick Pechout őrmester szemét kilőtték, de a legénységnek eddigre az összes tagja megsérült. A morfiumfiolák befagytak az iszonyatos hidegben, így még minimálisan sem tudták ellátni egymást, és a rádió is megsemmisült, tehát semmiféle segítség kérésére nem volt már mód.

Felébred az emberség

Charles Brown, aki a bombázó pilótája és kapitánya volt, Spencer G. Luke másodpilóta segítségével, elkeseredetten próbált manőverezni a teljesen totálkáros géppel, ki a katlanból, amikor egy váratlan jelenségre lett figyelmes:

hirtelen egy feketére festett német vadászrepülőgép jelent meg a széttépett amerikaiak mellett, és a benne ülő tiszt hevesen mutogatni kezdett nekik valamit.

Nem bántotta őket, nem lőtt rájuk, nem lépett fel fenyegetően, csak kommunikálni próbált. A Messerschmittben egy akkor már 27 légigyőzelmet aratott, Franz Stigler nevű pilóta ült, aki röviddel azután vette észre a bajba jutott amerikaiakat, hogy egy közeli légitámaszponton, a csata közben újratankolta a gépét.

Felszállás után a B-17-eshez közel férkőzve észrevette, hogy a gépen egy halott és több súlyos sérült is van, a kasztni állapota pedig tragikus. Eszébe jutottak egykori tisztje, Gustav Rödel szavai az emberségről. Ő mondta azt a pilótáinak:

„Ha meglátom, hogy rálősz egy ejtőernyővel zuhanó emberre, én magam lőlek agyon.”

Franz Stiegler vadászpilóta

Stigler úgy érezte, a katonák most akkora bajban vannak, hogy a lelövésük nem harci cselekedet lenne, hanem alávaló gyilkosság –

egy ponton túl nem egy ellenséget iktatsz ki, hanem egy emberi lényt lősz agyon.

Nem volt képes rávenni magát, hogy megadja a kegyelemdöfést, így melléjük navigálva próbálta az értetlenkedő Brownnak elmagyarázni, hogy szálljanak le végre egy német katonai bázison, és kíméljék meg ezzel a saját életüket. Inkább essenek fogságba, mint hogy a gépet kilője a Luftwaffe, vagy egyszerűen lezuhanjon.

Brownékat megdöbbentette a látvány, de nem akartak leszállni. Stiegler ekkor arra gondolt, a szövetséges légtér felé kíséri az amerikaiakat, mert azt a félórás utat talán átvészelhetik ilyen állapotban.

„Remélem, túlélitek!”

Amikor az ellenséges légtérből kiléptek, Brown utasította a lövészt, hogy az egyik utolsó működő géppuskával vegye célba, és ijessze el. Stigler megértette az üzenetet, és mivel a gép már biztonságos távolságban volt a német ütegektől és vadászoktól,

a gépét megdöntve odatisztelgett az amerikaiaknak, levált, és visszatért a bázisára.

Úgy emlékszik vissza, hogy arra gondolt, reméli, túlélik ezek a srácok, és épségben földet érnek. 9 ember életét mentette meg. Brown, miután letették a gépet baráti földön, hitetlenkedve újságolta el a hihetetlen történetet a tisztjeinek, de azt az utasítást kapta, hogy senkinek ne beszéljen a sztoritól.

Az amerikai hadsereg nem szerette volna, ha olyan történetek terjednének el a katonák közt, amik az ellenség emberi arcát mutatják. Stigler érthetően maga sem dicsekedett el a támaszponton azzal, mit tett, hiszen egy amerikai bombázó és legénysége megmentéséért bizonyára hadbíróság elé állították volna.

Tű a szénakazalban

Teltek az évtizedek, Brown az USA-ba visszatérve az amerikai légierő pilótája maradt a háború után is. A nyolcvanas években aztán egy második világháborús veteránoknak szervezett rendezvényen valaki arról kérdezte, mi volt a legemlékezetesebb története a háborúból. Az ott felidézett emlékek hatására úgy döntött, megpróbálja felkutatni az emberséges német pilótát.

Hosszú éveket töltött a projekttel, az amerikai és a német légierő adatbázisaiban is kereste a nyomokat, eredménytelenül. Végül írt egy felhívást egy katonai repülőpilótáknak szóló hírlevélben, hátha véletlenül eljut az érintetthez, vagy legalább valakihez, aki tud valamit. Pár hét elteltével egy levél érkezett hozzá Kanadából: „Én voltam az.”

Stigler volt a válaszlevél írója, aki ekkor már Kanadában volt sikeres vállalkozó, és a telefonbeszélgetésük során pontosan le is írta Brownnak az eseményeket, valamint a gépe külsejét. Tényleg ő volt. Később személyesen is találkoztak, a megható történetük, barátságuk pedig akkoriban bejárta a sajtót.

Stiglert

egyesek árulónak kiáltották ki, kanadai szomszédai pedig értesülve háborús múltjáról lenácizták, de Brownnal barátságban maradtak egészen 2008-ig, néhány hónap különbséggel bekövetkezett halálukig.

Filmes feldolgozására ugyan még várni kell, de Sabaton metálbanda egyik száma, a No Bullets Fly ebben a számában feldolgozta a sztorit:

A történetről egy még részletesebb írást is találsz ezen az oldalon.

Itt van még jó kis kontent