Az első James Bond-filmet, a Moonrakert még VHS-en láttam valamikor a nyolcvanas évek legvégén, és alapvető asztrofizikai ismeretekben járatlan agyamat egészen lenyűgözték azok a − mai szemmel szürreálisan bugyuta − jelenetek.
Mikor az űrben szkafanderekben lövöldöztek egymásra fickók, vállra szerelhető lézerpuskákkal:
Megjegyzem, hogy a filmnek ugyanaz a John Barry írta a zenéjét, aki az egészen szenzációs The Persuaders! (magyarul: Minden lében két kanál) fergeteges témáját is jegyzi, és amiben Moore nem kevésbé király, mint a Bond-filmekben. Itthon ugyan nem sok fogalmunk van arról, milyen lehetett a hetvenes évek Nyugatján gazdagnak és jóképűnek lenni, de hát erre találták ki nekünk minden idők egyik legütősebb intróját:
Tyú-tyú-tyú
Nem szégyellem, hogy Roger Moore-t én gyerekként rendkívül menőnek találtam, és nem elsősorban a megengedhetetlen sárga nejlon űrruhája okán, amit a Moonrakerben viselt, hanem mert azt a full blown makulátlanságot, megingathatatlan magabiztosságot és régimódi méltóságot képviselte,
amilyennek kisgyerekként én a jó erőit univerzálisan elképzeltem.
A felnőtt férfi tisztességének, fizikai és szellemi erejének szmokingba bújt manifesztuma volt nekem Roger Moore, aki azt sugallta, hogy a világ annál faszább hely, minél több ilyen figura lakja. Az Independentben jelent meg korábban egy szívbemarkoló anekdota, ami alátámasztja, hogy a jellem, amit a szerepei alapján neki tulajdonítunk, mennyire sajátja volt. Mark Haynes angol forgatókönyvírótól származik, aki még 7 éves korában, 1983-ban találkozott Moore-ral, amint épp a reptéren várakoztak.
Amikor megpillantotta a színészt, kérlelni kezdte a nagyapját, hogy menjenek oda James Bondhoz autogramot kérni. A nagyfater ugyan nem tudta, kiről beszél a kölyök, de azért odasétáltak, és az idős úr így szólította meg Moore-t:
A kisunokám azt mondja, ön híres. Aláírná ezt itt?
A színész előzékenyen odarittyentett pár kedves szót, jókívánságokat, miegymást. Elsétáltak. Amikor azonban a nagy örömködés közepette Haynes leült egy padra, hogy elolvassa a cetlit, szomorúan konstatálta, hogy aláírásként Roger Moore neve szerepelt rajta, ám neki fogalma sem volt, az kicsoda. Ismét a nagyapjához fordult tehát, panaszkodva, hogy bizony rossz nevet írt az ikon, ez itt biztosan nem James Bond a papíron, és ugyan menjenek már vissza egy repetára. Újra odaslattyogtak, a türelmes nagypapi ismét megszólította a színészt:
Azt mondja, ön rossz nevet írt alá. Azt mondja, hogy az ön neve James Bond.
Moore vette a lapot, odahajolt a kisfiúhoz, és a következőt súgta neki:
Azért írtam azt, hogy Roger Moore-nak hívnak, mert máskülönben… Blofeld esetleg értesülne arról, hogy itt vagyok.
Majd megkérte a gyereket, hogy senkinek ne szóljon arról, hogy látta James Bondot, és megköszönte, hogy tartja a titkot. Később, amikor a nagypapa tudakolta, immár helyesen a James Bond szignó került-e a lapra, Haynes annyit felelt: Nem. Én tévedtem.
És legbelül úgy érezte, egy kicsit már ő is James Bonddal dolgozik.
A sztorinak azonban itt még nincs vége, sok évvel később ugyanis Haynes forgatókönyvíróként egy, az UNICEF-fel közös projekten dolgozott, amelyben a szervezet nagyköveteként Moore is a kamerák elé állt. Haynes a felvétel előtt természetesen elmesélte neki a sztorit a nizzai reptéren sok évvel korábban megesett találkozásukról, mire Moore kedvesen mosolygott, és azt mondta, hogy bár nem emlékszik már rá, de örül, hogy a fiú találkozhatott James Bonddal.
Aztán a forgatás után az autójához igyekezve a színész még újra odalépett Hayneshez, alaposan szétnézett, összehúzta a szemöldökét, majd komoly tekintettel odasúgta:
Persze, hogy emlékszem a találkozásunkra Nizzában. De az imént nem mondhattam semmit, mert ezeknek az operatőröknek bármelyike Blofeldnek dolgozhat.